A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-03 / 23. szám
térő módon történt. A vertfal esetében a megszikkadt pelvás sarat deszkák közé „leduszálták", ledöngölték. A fecskefal hasonlóan készült, mint ahogy a fecske rakja a fészkét. A pelyvás és szalmás sárból villákkal több rétegben vastag falat raktak. Újabb réteget csak akkor kezdtek rakni, amikor az előző már keményebbre megszáradt. Mindkét típusnál az ajtókat és az ablakokat már a fal építésénél kihagyták, vagy később vájták ki külön erre a célra megfelelő baltával, mellyel aztán lefaragták a fal egyenetlenségeit is. A kész falat betapasztották, majd hígabb tehéntrágyós sárral lesimitották, több rétegben fehérre meszelték. A földfaiak történetében újabb fejezetet jelentett a vályogtégla megjelenése. A vályogtéglával való építés a „tiglavetissel" kezdődött. „Tiglavető" forma segítségével a pelyvás sarat szabályos téglává formálták és megszáritották. Ezt nevezték „nyerstiglának" vagy „sárgatiglának". A „tíglavetís" legtöbbször a falu szélén lévő „tiglavető helen" történt. Mivel a zoboralji falvak bőven rendelkeztek kővel, ezért a vályogfalak alá kőből földbe mélyített alapokat, „fundamentumot” készítettek. Az alapozásnál és a falazásnál is kötőanyagként a pelyvás sarat használták. A szabályos formájú és szilárd anyagú nyerstégla lehetővé tette a zoboralji magyar házak egyik jellegzetességének, az ajtó körüli ívelt kiugrásnak a „bótívnek", vagy „gádornak" az elterjedését. A lakóházaknak évszázadokon keresztül egyik büszkesége volt a minden tavaszon hófehérre meszelt fai. A század elején azonban az utca felőlifalon kezdtek megjelenni a különböző díszítések. BUDAI ENDRE Zoboralja népi építészete II. ÉPULETFALAK Zoboralján valamikor a jobbágyházak nagy része fából készült. Az építkezés azzal kezdődött, hogy a felépítendő ház alaprajzának megfelelően a falaknak nagy kövekből alacsony talpazatot készítettek. Erre építették rá gerendákból a falat, A sarkakon a gerendákat úgy illesztették össze, hogy a szabadon kiálló végeik a borona fogaihoz hasonlítottak. Ezért nevezték el az így épült falat „boronafalnak", vagy „rovatíknak". A gerendák közötti hézagokat „pelvás" sárral betapasztották, majd lesimították és fehérre meszelték. Napjainkban boronafalakkal már csak a régebben készült gazdasági épületeknél találkozhatunk. Tartósságukat bizonyítják a lédeci borsi- és nyitrasori szőlőhegyen napjainkig épen maradt több mint százéves pincék. A fa és a föld együttes felhasználásával készültek a gazdasági épületeknél gyakori „kávásfalak" és „vesszősfalok". Az előbbi kérgétől megfosztott nyers botokból „kávák"-ból készült. A kávákat aztán oszlopok közé vízszintesen, vagy függőlegesen fonták A kávákat gyakran vesszőkkel helyettesítették Ezt hívták „vesszőfalnak". A kávás és vesszősfalat egyaránt pelyvás sárral szokták betapasztani. Ritkább esetben lesimították és bemeszelték. A fejlődés útját legjobban a földből készült falaknál figyelhetjük meg. Legrégibb változatai a „vertfal" és a „fecskefal". Mindkettő anyaga a „pelvás" sár volt, melyet az építés helyén földbe ásott göd rökben készítették elő. A falak megrakasa már el-
