A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-20 / 21. szám

MIKLÓSI PETER KONTÁR GYULA felvételei Egy tavaszt hazudtoló, hirtelen téliesre for­dult napon — ami­kor a remélt napsütés helyett már kora haj­naltól hatalmas pely­­hekben hullott a hó és az egész vidék alig egy órányi havazás után olybá változott, mintha nem is április közepét, hanem karácsony közeledtét jelezné a kalen­dárium —, reggel ötkor gumicsizmába meg halászkabátba bújtam, hogy a messzi földön is híres treboni tógazda­ság ohlumi körzetéhez tartozó halasta­vak egyikénél a dél-csehországi halá­szok életével és munkájával ismerked­jek. Gépkocsink szinte nesztelenül suhan a friss hóval borított erdei úton, mi­közben egyre újabb meg újabb tavak tűnnek elénk. Talán tíz, talán húsz, ta­lán annál is több amíg célhoz érünk. Úgy tűnik, Bíetislav Grametbauer, a treboni igazgatás alá tartozó halgaz­daság fiatal technikusa a tekintetem­ben olvashat, mert kérdés nélkül is ma­gyarázatba fog: — Dél-Csehországban mintegy hét­ezerre tehető a kisebb-nagyobb halas­tavak száma, mi ebből mintegy hét és fél ezer hektárnyi területen kereken öt­száz tóban tenyésztünk halat. Például a chlumi tókörzethez csaknem száz­negyven halastó tartozik. Ma a na­gyobb tavak egyikében lesz a halá­szat. De ne szaporítsuk tovább a szót, megérkeztünk! — mondja vidáman és ügyet sem vetve a barátságtalan idő­re, elsőnek ugrik ki az autóból. Nézzük a „lehalászásra” váró halastó leeresztett, sekélyke vizét, a partot sze­gélyező, behavazott .nádast; figyeljük a tókörzet vezetője körül gyülekező ha­lászokat; hallgatjuk az iszapszigetek fölött vijjogó, ködös szürkületbe vesző sirályokat. A halászok kezében botok, szákok, merítő- és feszítőhólók, néhá­nyon a csónakokkal bíbelődnek. Olyan ez a kép, mintha századokkal suhannánk vissza a múltba . .. Ezeken a halászokon azonban már gyárilag készült gumicsizma, előírás szabta gumikabát meg gumikesztyű. Mégis: vajon mi az, ami ezen a jelleg­zetes vidéken még ma, rohanó száza­dunkban is olyan természetesen kedé­lyessé, hangulatossá teszi ezt a vonzó és szép ősi foglalkozást? — A századokon átívelő hagyomány! — mondja a télies, csonthideg ziman­kóban Bfetislav Grametbauer. ötszáz esztendő nagy idő. Mégsem elegendő ahhoz, hogy teljes képet ad­jon a csehországi halászat gazdag ha­gyományairól. Mert ha nem is kezdjük oly módon, hogy már réges-régen, a görögök meg a rómaiak is bőven éltek a vizek táplálékot nyújtó ajándékával — úgy is csaknem 900 esztendős a Csehországban folyó halászatra utaló első említés. Egy Kladrubyn talált, 1115- ből származó okiratban ugyanis külön bejegyzés olvasható a szervezett halá­szat előnyeiről, amit száz évvel később II. Premysl Otokar rendeletéi is meg­erősítenek. IV. Károly cseh király pe­dig egyszerűen parancsba adta az ural­ma alá tartozó városoknak a mestersé­ges halastavak létesítését. Érdekes, hogy a dél-csehországiak ekkoriban még ke­veset hallattak magukról. Tŕeboň, České Budéjovice, Hluboká és a többi ismert halászati központ hír­nevének megalapozása „csak” az 1400— 1500-as évekre tehető, amikoris két ki­váló szakember: Štépánek Netolický s Jakub Krčín létrehozták e környék ha­lastavainak máig fennálló rendszerét. Különösen Krčín volt céltudatos, kemény férfi, szinte megszállottja terveinek, me­lyeket kudarcot nem ismerő szívósággal valósított meg. Kétségtelen, már a ter­jedelmes tórendszer megépítése is fá­radságos, nehéz munka volt; óm élete főműve a Šumava északi oldalán ere­dő kis csermelyek vizéből táplálkozó, a valóságban mégis mesterséges, a tava­kat egymással összekötő Aranyerecske patak medrének megépítése volt. Ez a negyvennyolc kilométer hosszúságú Aranyerecske gondoskodik a halastavak vízellátásáról, a lehalászásuk előtt pe­dig — a zsilipek megnyitásával — el­vezeti a hatalmas víztömeget. Ha el­gondoljuk, hogy évszázadokkal ezelőtt még híre-hamva sem volt a földmérők napjainkban használt műszaki felszere­lésének, úgy csak még nagyobbra kell értékelnünk Jakub Krčín örökbecsű mű­vét. Tulajdonképpen nem is csoda így, hogy emlékét kalandos mondók őrzik . . . Úgy hírlik, éjjelente, hat tüzes szemű kandúrral vontatott aranyozott hintáján körbe-körbekocsikázza a halastavak töl­téseit, hogy utánanézzen, vajon utódai miként sáfárkodnak a rájuk bízott örök­séggel? . .. Ezen a vidéken tehát öt évszázad formálta, alakította a tógazdálkodást, öt évszázad nemzedékei adták tovább apáról fiúra a haltenyésztés tapasztala­tait. Valamikor ezek a tavak is bőven adtak halat a prágai királyi palotának; súlyos, vasalt szekereken vándorolt a ponty, a süllő, a csuka, a harcsa a ki­rályi konyhára. Amit halról tudni lehet, azt az ezen a vidéken élő paraszt vagy jobbágy megismerte. Ez a tudás és tapasztalat itt van a treboni halászok vérében, szívében. Aki itt jár, a tanúja lehet. No, de elég is a múlt idézgetéséből, mert a vigasztalan időjárás ellenére egyszerre hangosabbá, élénkebbé válik itt minden. Josef Uzel, a tógazdaság chlumi területvezetője — most tulaj­donképpen a halászmester szerepében — hat óra után néhány perccel jelt ad a kezdésre. A halászok elindulnak, hogy megkezdjék a mai napra tervezett, mint­egy hetvenezer darab hal lehalászását. Kezükben megelevenednek a botok, szákok, kerítőhálók; van aki csónakra száll közülük, egy ember az áteresztő­ket tisztítja és a zsilipeket kezeli. A tó fölött köröző sirályok szertereb­bennek a szitáló ködben, a Šumava felől időnként metsző szél kerekedik, a nádasból magasodó fák ágai meg­­meghajolnak a vizenyős újhó terhe alatt. Josef Uzel a halászmesternek kijáró tekintéllyel és eréllyel irányítja az ese­ményeket. Először a hálószórást. Ez annyit jelent, hogy istápfákkal és egyszerű botokkal kimerevítik a kerítő­hálót, aztán beleszórják a vízbe. A há­lót elnyeli a víz, alsó szegélyét öklöm­­nyi vagy még annál is súlyosabb kövek húzzák. A háló most függönyként leng a vízben. Aztán a bekerítést. A háló mögül néhányon hangoskod­va, a víz színét botokkal csapkodva űz­ni kezdik a halakat, miközben oz iszap­szigeteken, az itt-ott maradt tocsogók­ban vagy derékig vízben álló halászok a háló két szárnyát félkörívbe hajlítják. Mintha egy külön kis tavat zárnának körül. Végül pedig a markolóst, a háló be­szedését. A halászat legizgalmasabb mozzana­ta ez. Az emberek megfeszített izmok­kal húzzák-vonják partra a hálót. Hig­gadt, takarékos mozdulatokkal, óvato­san ügyelve arra, nehogy valahol rés támadjon, amelyen visszaszökhetne a hal, miközben a halószmester a beke­rített halakat botjával a parton vára­kozó válogatóládák irányába tereli. Lassan kifogy a háló a vízből, közele­dik a nagy pillanat, amikor a sokat próbált halászok is szinte gyermeki kí­váncsisággal vetik szemüket a „zsák­ká" szűkült hálóra: vajon mennyit si­került ezzel a húzással „befogni” a ter­vezett mennyiségből? . . . A két csónak közé vezetett „zsák” továbbra is a víz alatt marad. A ki­emelést két-három halász is elvégzi, a többiek a válogatóládákhoz sietnek, hogy fajta és súly szerint, gyakorlott mozdulatokkal percek alatt kiválogas­sák a szákok alján ficánkoló halakat. Egy-egy újabb markolás és újabb hal­­zuhatag zúdul a haltartó ládákba, ahonnan az egyik kádba az aronyhasú pontyok, a másikba az ezüstös süllők, a fürge csukák vagy éppen harcsák ke­rülnek. A válogatókádak mögött mar­kolódaruval ellátott tehergépkocsi, hogy ne kézi erővel kelljen a csillékbe emel­ni a frissen fogott halak mázsáit. Ha kiürül a „zsák", újra kezdődik a hálószórás, a bekerítés, aztán pedig a markolás és a kiemelés. Egyszer, két­szer .. . ötször... tízszer. .. mindaddig, amíg ki nem fogják az utolsó halat is. De ez még nem minden. Ekkor a tó­­fenék rendbetétele következik, szinte ágyat vetnek a jövendő halnak. Ami­kor mindez kész, újra elzárják az át­eresztőket, hogy az Aranyerecske vizé­vel mielőbb megteljék az akkor lecsa­polt mocsárnak tűnő halastó. Egyelőre azonban még javában fo­lyik a munka, a halászok megfeszített izmokkal húzzák partra a kerítőhálót, ki gondolna most közülük a holnapi vagy holnaputáni teendőkre. Csupán a ripdrter gondolatai kalandoznak előbb­re : — Mivel emelhető a halállomány száma? — Főképpen szakszerű szaporítással. A lehalászáskor kifogott anyahalakat a halbölcsődékben lefejjük és egészen ki­helyezésükig itt neveljük a halivadéko­kat. Fontos szempont a halastavak meg­felelő népesítése is. — Éspedig? — A pontyok mellé „rendőrhalakat" is kihelyezünk. — Rendőrhalakat? Bfetislav Gametbauer mosolyogva bó­lint. — A pontyokat nem bántják, csupán a hasonló táplálékon élő apróhalakat falják föl és ezzel több táplálék jut a pontynak, gyorsabban növekszik. Ezzel egy jellegzetes foglalkozás, egy ősi hagyomány titkának birtokába ju­tottam. Aztán a fiatal technikus még egy „titokkal”, pontosabban a korszerű haltenyésztés fellendítését szorgalmazó érvvel bővíti ismereteimet: nincs még egy, emberi táplálkozásra szolgáló ál­lat, amely ilyen kevéske élelemmel olyan súlygyarapodást ér el, mint a ponty I A tógazdaság chlumi területvezetője lép hozzánk és vidámabbra fordítja ko­moly beszélgetésünket. — És nincs is jobb étel az ízes ponty­nál... Kiváltképp, ha Tŕeboň környéki! A vékony termetű halászmester szél­fútta, kemény arccal keresi a tekintete­met. Ki tudja, hány nemzedék tudá­sát, gyakorlatát hordja magában, az elmúlt öt évszázad során hány őse húz­ta, markolta a hálót a dél-csehországi halastavakban? . .. Apró messzinéző szemmel a szomszé­dos, még lehalászásra váró tó tükre fö­lött a foszladozni kezdő ködbe pillant. A hófelhők közül is mintha kitörni ké­szülne a nap. Arcát a felhőket kergető szélnek fordítja. — Bolondos, áprilisi tréfa csupán ez a hó, meglátja, holnap már napsütés-, ben halászunk — mondja. Mintha a sikoltozó sirályok is érte­nék szavát: éiénkebben csapnak le a tóparti nádasban rekedt apró halakra. 13

Next

/
Thumbnails
Contents