A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-20 / 21. szám
Trän Xuan Chuong — Pista Tizenketten a brigádból A komáromi Steiner Gábor Hajógyár udvarán és csarnokaiban több mint egy tucat utcai óra mutatja az időt — pontatlanul. Mert vagy sietnek, vagy késnek, vagy állnak a gyártelepi órák. Úgy látszik, az időmérést ily rosszul utánzó szerkezetek korántsem bosszantják a hajógyáriakat. Az időt ők ténylegesen is, képletesen is — más egységekben mérik: egy-egy hajó elkészültévek A munkakezdés, a tízórai szünet ideje meg mindenkinek a vérében van. A munkavégzés ideje meg esetenként el is tolódik, aszerint, ahogy a tempó, a határidő megkívánja. Mert hajót építeni nehezebb, mint ahogy azt a laikus elképzeli. Kivált egy akkora hajót, amilyenből most már az ötödik példány épül Komáromban. Hoszsza mástélszáz méter, nagyobb, mint a szerelőcsarnok. Ki is áll a hatalmas csarnokból a még hatalmasabb hajó orra, melynek magassága sem lebecsülendő. Az ember csak kicsi, nagyon kicsi e hatalmas test mellett. Mégis nagyobb annál, hiszen a hajónak teremtője, épitője ő. A gyár többezres munkásserege hétpróbás szakember. Tudásuk és két kezük munkája nyomát hajók, uszályok, kotródaruk sokasága jelzi, — nemcsak idehaza, de a külföld folyami és tengeri vizein egyaránt. A jelenlegi hajó is külföldre készül, a Szovjetunióba. Tavaly és tavalyelőtt már leszállítottak belőle egy-egy példányt s úgy tudjuk, mindkettő remekül szolgál, mindkettő üdülöhajóként rója a kilométerek ezreit, fel-alá járva a Volga kontinenst átszelő hosszú folyamát. Négyszáz üdülővendég és nyolcvanöt tagú személyzet kényelmes luxusotthonaként úszkál — méltóságteljesen. A harmadik üdülőhajó teste immár készen áll, a negyedik is formálódik, sőt már épül az ötödik legalsó része, a gyomor. Hétvégi nap van, péntek. Tudom, héttőn a hatalmas testet vizrebocsátják, s a Duna vizén lebegő óriáson folytatják a befejezési munkákat. Kár, hogy nem ma van hétfő és nem láthatom a vizrebocsájtás szépséges szertartását. Péntek van, tízórai szünet. A csarnok kihalt, egymagám járom körül az óriási fémtestet s azt becsülgetem: hány ezer, hány tízezer szívós acéllemezből, hány kilométernyi folyóméter hegesztésből, hány millió csavarból, hány milliárd mozdulatból és hányféle mesteri szakismeretből, menynyi emberi tudásból is állhatott össze ez a hajó? Titkon az építők örömét, jogos büszkeségét irigyelgetem. A mólón egy barakkba tévedek, ahol egy sereg férfi éppen a tizóraizást fejezi be. Legelső benyomásom jóleső: becsületes, kemény munkásarcok. A második benyomás hízelgő: egyikük a Hét Tízórai szünet mel végzik, mert azt mondják: sem az építési folyamat, egyetlen óráját, sem az átadás napját nem cserélnék fel semmivel. Sem az örömöket, sem a gondokat. Elhiszem nekik. Aztán Pistát kérdezem, a vietnami fiút, akit a brigád keresztelt Pistának, mert az, hogy Trän Xuan Chuong bi-Az OL-400 jelzésű személyhajó legújabb számát lapozza. Az aprócska vietnami Hú arca azonnal kitűnik a jellegzetes csallóközi munkásarcok közül. Beszélgetünk. Kiderül, egy régi szocialista munkabrigád törzsgárdatagjai közé csöppentem, olyan emberek társaságába, akik a gyár legjobbjai közül valók. Lakatosok. Szerényen, nem hivalkodva, de megértetik velem, hogy nem akármilyen lakatosmunka az övék, mert az általános szakmai ismeretektől merőben elütő tudást igényel. Ök szerelik a hajótest többszáz ablakát, ajtaját, fémszerkezetét. Megmagyarázzák, hogyan módosul, hogyan hajlik meg a hajótest a vizen, s hogyan kell ezekután is pontosan ülni, vízmentesen záródni az ajtóknak, ablakoknak. Egyszál ember van köztük, aki nem a hajógyárban, de egy másik üzemben tanulta ki a lakatosmesterséget. Igazolja, amikor idejött, újra kellett tanulnia. Volt kitől — ezt is hozzáteszi. Nagyképűség nélkül mondják: a hajó nem satupad. Idetehetnék az ország legjobb lakatosát, itt annak is újra kéne tanulnia a mesterséget. És meg kéne edződnie. Mert ez a csarnok nem egy meleg műhely, itt sokat kószál ám a szél. Olyan ez, mint egy magasépitkezés. Mégis szép, mégis örömzony egyikük sem tudja kiejteni, mert nem is úgy ejtik, ahogy írják a fiú eredeti nevét. Pista jól megtanult szlovákul s itt a brigádban már a magyart is kezdi tanulni. Meséli, hetvenötben jött Csehszlovákiába, nyolcvan társával együtt. Az ország különböző üzemeibe helyezték őket, különböző szakmákat elsajátítani. Huszonkét esztendős, egykét év múlva tér majd vissza távoli hazájába. Dolgozni, építeni. Itt a brigádban második hónapja dolgozik, és megnyugtató tapasztalni, milyen könnyen társakra, barátokra talált e közösségben. A többiek nem először, mégis megrendülve hallgatják, amit a vietnami fiú mesél a háborúról. Hogy bátytya elesett Szzigonnál, hogy otthon még az alapiskolában sem tudott rendesen tanulni, mert egy barlangban volt az iskola . . . Még háború volt, amikor eljött. Ha hazamegy, talán gyárat, talán iskolát épít majd — talán hajót. Anynyi bizonyos, hogy a Komáromi Hajógyár munkásközösségére s kivált Ivolka Imre brigádjára nosztalgiával fog visszaemlékezni. Mert ez egy olyan közösség, amely a szakma és az élet tudnivalóira egyformán jó módszerekkel tanít. Kiérzi ezt az ember, még akkor is, ha csak egy félórás tizóraiszünetet tölt el közöttük. — i — HÉTVÉGI LEVÉL Valamikor, nem is olyan régen apáink szólásmondása volt, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. Korunk, melyben tanúi vagyunk a tudományos és műszaki forradalom megvalósításának, ami nem más, mint a tudomány és a termelés gyakorlati kapcsolata, szinte parancsolóan ellentmond ennek a régi gondolkodásnak, és előtérbe helyezi a dolgozók kezdeményezését, új utak és módszerek keresését, a termelésben és a társadalom életének minden más szakaszán. Igen sokan élnek is ezzel a lehetőséggel. Nap mint nap újításokon törik a fejüket, az ezzel járó kockázatot is vállalva. Persze vannak még jócskán olyanok is, akik inkább a megszokott, kitaposott úton haladnak, amely ugyan nem jár kockázattal, de nem is viszi előre a termelés színvonalát. Pedig volna mindenütt mit újítani a gépeken, a munkaszervezésben, de a termékeken is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy sokszor — ki tudja miért — még a régi, jól bevált dolgokról is egyszerűen lemondunk. Ott vannak például a cipőkrémes dobozok. Megszokott dolog volt, a doboz oldalán a picike nyitó, amelyet ha az ember megcsavar, felnyílik a doboz teteje. Az utóbbi időben azonban egyre több olyan doboz kerül forgalomba, melyen nincs ilyen nyitó. Vajon miért? A rosszul értelmezett takarékosság, ennek az oka, vagy egyszerűen csak bosszantani akarja valaki a vásárlót. Kicsiség, de idegesítő, hogy a reggeli cipőtisztításnál jó időt vesz igénybe, míg a kés vagy más szerszám segítségével a doboz tetejét felnyitom. Mérgelődök, és arra gondolok, hogy a dobozokat gyártó üzemegység vezetője valószínűleg nem maga tisztítja a cipőjét, mert ha ez így lenne, akkor hamarosan rájönne, hogy milyen célszerű a doboz oldalán az a kis bigyó. Vagy vegyük a csomagolástechnikát, ahol ugyancsak sok a javítani való. Itt vannak például az igelitzacskók. Gyakran vásárolok be magam az élelmiszerboltban, s ilyenkor rendszerint tejet is veszek. Hazafelé menet egyszercsak arra figyelmeztettek a járókelők, hogy a szatyorból folyik a tej. Jobban megnéztem, hát igen, a zacskó tartalma a felére csökkent. Mit lehet tenni? Reklamálni, kicserélni, ez igaz. Azonban a tejnek fuccs. Az út porát öntöztem az értékes itallal, amit egészen más célokra termeltek mezőgazdasági dolgozóink. Elgondolkodtató, vajon nem lenne-e érdemes ebben az esetben is az illetékeseknek azon törni a fejüket, hogyan lehetnek olyan igelitzacskókat gyártani, amelyekből nem folyik ki a tej. Minden bizonnyal érdemes lenne, hiszen országszerte bizonyára jó pár száz liter tejet nem az út porának öntözésére, de az emberi szükségletek kielégítésére használnának fel. Ez is összefügg a megtermelt javakkal való ésszerű gazdálkodással. Mindezek látszólag kicsiségek. De bosszantók, és ne feledjük el, hogy ilyen és hasonló kicsiségekből tevődik össze mindennapi életünk, és — sok kicsi sokra megy. Sok kicsi jó az emberekben jó érzést válthat ki. A sok kicsi rossz ennek az ellenkezőjét. Ezért ha mindenki csak egy kicsi kezdeményezéssel vagy újítással hozzájárulna a termelt javak minőségének javításához vagy a csomagolástechnika színvonalának emeléséhez, bizony sok bosszúságtól szabadítanák meg társadalmunk tagjait. 3
