A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-13 / 20. szám

múlva hozhatja nyilvánosságra. A fia­talembert viszont egy évre Rössler ha­lála után végzetes autóbaleset érte(?).„- Tudom, hogy a hírszerzés a semle­ges Svájcban sem volt könnyű. A német elhárítás pontosan bemérte adóikat. A Gestapo ügynöke Bolli (Rosa) bizal­mába férkőzött. Gyakran provokálták Ont is. 1943 őszén a Gestapo nyomá­sára a svájci hatóság letartóztatta Eduardot, Maudot, Rosát, majd Jimet és a többieket. A rendőrség kezébe került az On fényképe is. Körözött lett. Fele­ségével együtt, gyermekeit és anyósát magukra hagyva, illegalitásba kellett vonulnia. Ilyenekre gondolok és annak a lengyel elbeszélésnek a hősére emlé­kezem, aki kéménybe rejtőzve vészeli át a legveszélyesebb napokat. Hogyan történt Önnel mindez? Miután a Központ engedélyezte, hogy illegalitásba vonuljak, feleségemmel úgy határoztunk, hogy ö befekszik egy klini­kára, én meg eltűnők. Egy orvos laká­sán húzódtam meg, aki korábban már segített nekünk útlevelet átjuttatni Olaszországba. Alexander Foote (Jim) lebukásáig néhányszor még felkeresett, tartotta velem a kapcsolatot. Tőle tud­tam meg, hogy a rendőrség szivósan nyomoz utánam. Aggódtam a felesége­mért. Orvos házigazdám nejével üzen­tem neki, jöjjön hozzám. Ez 1943 szep­temberében történt. Attól kezdve nem mutatkozhattunk az utcán. Súlyosbitotta helyzetünket Jim letartóztatása. A rend­őrség adás közben tört rá. A konspirá­ció szabályai előírják, hogy ha a tar­tózkodási helyedet ismerő társad lebu­kott, keress azonnal új helyet. 1944 ja­nuárjában találtunk is más lakást. Éj­szaka költöztünk oda, egy kamrába, amelyben mozogni sem lehetett. Csupán egy összecsukható ágy fért el benne. Órák hosszat kellett ülnöm mozdulatla­nul. Ma is csodálkozom, hogyan volt erőm elviselni a hosszú hónapokig tartó mozdulatlanságot. Alig múltam negy­venéves. Hogyan tudtam nyugodt ma­radni? A nyomozók az egésf országban kerestek. Újságot persze olvastam, rádiót is hallgattam, tudtam, hogy a Vörös Hadsereg újra megindította az 1943 őszén leállított hadműveleteket. Ez erőt öntött belém. A lengyel iró hőse kéményben, én a feleségemmel egy szűk kamrában rejtőzködtem el. Az illegális és a sok-sok izgalommal járó hírszerzői munka megedzett az idők folyamán. De az ember szive nincs köböl, különösen, ha családapa. A svájci rendőrség tehetetlen dühében letartóztatta idősebb fiamat. Egy éjsza­kán át kínozta, vallatta. Kisebb fiamat meg kizáratta az intézetből. Az anyó­somtól és a gyerekektől két hónapra elvétette az élelmiszerjegyeket. Kilakol­tatta őket a lakásból. S mikor mindez még mindig nem csalt elő bennünket a rejtekhelyünkről, azzal fenyegetőzött, hogy az anyósomat átsuppolja a hatá­ron, átadja a náciknak. Sok minden eszembe jutott akkor a kamrában szen­vedve, kuporogva. Újra és újra bejár­tam képzeletben életem fontosabb állo­másait. S nem bántam meg, hogy for­radalmár lettem, hogy tudományos munkám töretlenül összekapcsolódott a forradalmi tevékenységgel. Több mint hatezer, pontos és megbízható hirt to­vábbítottam Svájcból Moszkvába. Talán nem szerénytelenség tőlem, ha azt mondom, hogy egy-egy hirünk több­szörösen felért az ágyúlövedékek erejé­vel.- Az újságok már régebben beha­rangozták, hogy filmet készítenek Ön­ről. Vissza-visszatérnek rá, türelmetlenül várják a bemutatót. Szeptemberben kerül a mozikba. Ne haragudjon a kí­váncsiságomért, de benne lesznek-e a legizgalmasabb találkozásai ügynökei­vel, a lebukások, az a bizonyos önként vállalt börtön, a szűk kamra? Meg izgalmakban bővelkedő menekülése Svájcból? Hogy mi lesz a filmben s mi nem, arról nem beszélek. Az majd kiderül szeptemberben. Inkább azt mondom eL hogyan szöktem ki Svájcból. Nos, hát sikerült összeköttetést teremtenem a Genffel szomszédos Haute-Savoie parti­zánjaival, akik hűségesen vállalták a kiszöktetésünket. Megbízottjukkal, egy őrnaggyal, abban állapodtam meg, hogy ekkor és ekkor kocsi jön értem, amely ahhoz a vasúti alagúthoz visz bennünket, amelyen keresztül szárny­vonal vezet Genf külvárosába, a már francia területen fekvő és a partizánok ellenőrzése alatt álló Amennasseba. Az alagútban egy percre megáll majd a vonat, amely üres tejeskannákat visz a genfi kantonnal határos francia terü­letre. A mozdonyvezető együttműködött a partizánokkal. Minden a terv szerint történt. Fölkapaszkodtunk a mozdony­ra. Elindultunk a határ felé. A moz­donyvezető persze nyugtalankodott, félt az ellenőrzéstől. Kísérőink, az őrnagy azt tanácsolta neki, ne álljon meg a határon, kapcsoljon nagy sebességre. Úgy cselekedett. Elrobogott az örbódé mellett. A katonák későn kapcsoltak, és már hiába lövöldöztek utánunk. Tizenegy hónapi kényszerű önkéntes fogság után végre szabadon, francia területen, partizánok között. Akár hiszi, akár nem, újra meg kellett tanulnom járni. — Mit kérdezhetnék még Öntől? 37 kitüntetése közül a Szovjet Honvédő Háború Rendjének I. fokozata, a Győ­zelem Németország Fölött Érdemrend és a Lenin-rend, a legrangosabbak. A tudományos munkájáért kapott kitün­tetéseit most nem emlitem. Rengeteg emberrel találkozott. Tudóssal, íróval, államférfival. Beszélgetett Sorgevel, de akkor még sejtelme sem volt arról, ki­vel ül egy asztalnál. Harminchat évi távoliét után az a Magyarország a ha­zája, amelyért harcolt. Lakhelye Buda­pest. A budai oldal. Befejezésül mondja el még, kérem, hogyan telnek a napjai? Én tulajdonképpen már nyugdíjas va­gyok, de egyelőre még vezetem az Or­szágos Földügyi és Térképészeti Hiva­talt. Tehát a napjaim. A Magyar Föld­rajzi Társaság elnöke vagyok. Ma dél­után a választmányi ülésünkre megyek. Holnap az Úrhajózási Kormánybizottság erőforrási szakbizottságának tanácsko­zásán veszek részt. Nemrég beszéltem meg az MSZMP Politikai Főiskolájával, hogy március 21-én ünnepi előadást tartok a Tanácsköztársaságról. Aztán a Műszaki Egyetem tudományos diákköré­nek adok interjút. Kiadásra készítek egy nemzetközi térképészeti dokumentációt. Nézze ezt a térképvázlatot. Hongkong­ban autópályát építenek. Elküldték cí­memre a kéziratos térképet, megjelölve rajta az autópálya vonalát. Pedig mikor lesz még abból publikálás? Ami a vi­lágban történik és összefüggésben áll a térképészettel, az mind összefut ná­lam. Nagyon lényeges dolognak tar­tom, hogy u szocialista térképészetnék sikerült betörnie a világ élvonalába. Ha nincs más elfoglaltságom, négy körül megyek haza. Két órát alszom, aztán vacsorázom és irók. A Nemzetközi Almanach 4. kiadásán dolgozom. Teg­nap éjszaka például hajnali kettőig fent voltam. A televíziót is bekapcsolom, ha érdekes műsort sugároz. Legtöbbször zene mellett dolgozom. Nem tudom, nem vagyok-e pályatévesztett? Még ma is el tudnék dirigálni egy szimfóniát. A sportműsorokat is kedvelem. Fiatal koromban aktiv sportoló voltam. Talán ennek köszönhetem, hogy a második világháborús hírszerzéssel járó állandó izgalmak, életveszélyes helyzetek után még mindig élek. Egyébként oroszul, németül, angolul, franciául, olaszul és spanyolul beszélek. Mit mondjak még? . .. Többnyire CSELLENGÉSSEL kezdődik... ■ „Hetes, ki hiányzik ma?“ — hang­zik el naponta, minden iskolában az első tanítási órán ez a megszokott kérdés. Es másnap vagy az osztály­­főnöki óra keretében a hiányzó diákok közül nem mindenki tudja igazolni távolmaradását . .. Mindannyian jártunk iskolába, így hát jól tudjuk: el-ellógni, elmulasztani egy-egy tanítási órát, ez a kalandos diákromantika amolyan természetes velejárója; ez talán még a legakurátu­­sabb pedagógus részéről is elnézhető. Ám ha ez a tanítási idő alatti csellen­gés javíthatatlan iskolakerüléssé fajul, akkor ez már a kötelező iskolalátoga­tási törvény megszegésének számít és az iskola igazgatósága, az illetékes nemzeti bizottság gyámügyi osztálya, esetleg a közbiztonsági testület részé­ről határozott közbelépésre van szükség. Ezen a ponton kezdődik hát a szo­cialista törvényesség védelmét szorgal­mazó sorozatunk mai „epizódja“ is. Helyszín; Bratislava, a II. Városkörzeti Nemzeti Bizottság Gyámügyi Osztálya. ■ A Gyámügyi hatóság védőnői rendszeres figyelemmel kísérik a kör­zet iskolaköteles gyermekeinek hiány­­zási vagy óramulasztási statisztikáját. Természetesen, az iskolák igazgatósá­gaival szoros együttműködésben. Ha egy diáknak öt igazolatlan órája gyű­lik össze, ezt már figyelmeztető jelnek tekintik — egyelőre még további intéz­kedések foganatosítása nélkül. További öt elbliccelt tanítása óra előfordulása esetén ellenben már hivatalos közbe­lépésre van szükség! Első lépésként magánbeszélgetésre hívják a szóban forgó diák szüleit. Már amolyan írat­lan törvénynek számít itt: ha az iskola­­kerülő diák szülei rögtön az első idé­zésnek eleget tesznek, úgy gyermekük részéről pusztán hamis diákromantiká­ról, valamiféle kalandvágyról volt szó és az ügy általában sikerrel lezárul. Ám ha csak a második, harmadik vagy netán már a rendőrségi előállíttatással fenyegető idézésre jelentkeznek, akkor­ra a gyerek eredetileg tíz ellógott taní­tási órája is már annak tízszeresére gyarapodott!... És ilyenkor bizony „érdekes“ jelenetek játszódnak le a gyámügyi osztályon. ■ A megszeppent tekintetű, sovány termetű, kilenc-tíz éves fiúcska enge­delmesen kint maradt a folyosón, magabiztos fellépésű anyja belépett a gyámügyi osztályra. Néhány percig csend volt, egy hang sem szűrődött ki, odabenn valószínűleg a védőnő az idé­zés okát ismertethette az asszonnyal. Aztán hirtelen éktelen kiabálástól zen­gett az egész folyosó: — Talán azt hiszi itt valaki, hogy egy ilyen strici fölnevelése könnyű dolog?! Ha meg­feszülök, Laci akkor sem fogad szót... Talán naponta én kísérgessem az isko­lába? Tízéves múlt, tudnia kell mi a kötelessége: nekem három kisebb gye­rekem is van, azokkal kell törődnöm... Makacs és szófogadatlan. de azért még­sem üthetem agyon ... A férjem pedig csak a vállát rángatja, hogy neki ehhez a gyerekhez semmi köze. Laci ugyanis az első házasságomban született; a má­sodik férjem kiűzi őt a lakásból, ha most hatóságilag megvonják tőlem a gyermekgondozási pótlékot!... Laci meghúzódva állt a folyosón, riadtan várta, mi fog történni. Az utóbbi időben valóban sokat hiányzott, három hónap alatt kétszáz tanítási órát mulasztott igazolatlanul! Hirtelen mintha a nevét hallotta volna említeni: anyja után a védőnő most őt szólította be beszélgetésre. Természetesen, négyszemközt... és mert a vele szemben ülő néninek olyan megnyerő hangja, biztató tekintete van. Laci bevallja az igazat. Tulajdonkép­pen nincs is különösebben módja isko­lába járni, mert otthon ő a mindenes. Naponta ő az, aki bevásárol, ő takarít, három kistestvérével játszik; este pe­dig, ha a szülőknek sörre vagy egyéb­re szottyan kedvük, neki kell a kocs­mába szaladnia . .. Szívesen járna isko­lába, de csak akkor szabad leülnie a könyvekhez, ha már minden házi mun­kát elvégzett. Az utóbbi hónapokban valami szorongás is nyomja a lelkét, hogy kevesebbet tud az osztálytársai­nál, hogy kopott, foltos a ruhája ... így hát inkább el sem indul reggel az iskolába, a szülei amúgysem törődnek vele... Soványka, fáradt tekintetű kisfiú, szeme alatt mély szarkalábak. A védő­nő megsimogatja Lacit: — Szeretnél tanulni, újra iskolába járni? — Az ár­tatlan kisfiú torkára fagy a szó, nem tud válaszolni, csak a fejével biccent: igen! A védőnő azonnal írja is a javaslatot Laci állami gondozásba helyezésére, az anya pedig... pedig boldog: — Lega­lább nem leszel útban otthon, majd meglátogatunk, jó? — mondja és elvi­­harzik. ■ A tizenöt éves Éva anyja hirtelen tördelni kezdi a kezét, amikor a védő­nő előadja panaszát: a lány az utóbbi tizenkét hét alatt 230 tanítási órát mu­lasztott igazolatlanul! — Kétszázharminc órát? — pirul el ijedten az asszony. — Higgye el, sej­telmünk sem volt erről. Minden reggel hazatelefonáltam az irodából, nehogy elaludjon, ő pedig rendszerint azt vá­laszolta, hogy már reggelizik vagy éppen indulni készült. Hívtak az isko­lába, de nem volt időm bemenni, ren­geteg más dolgom is volt az utóbbi időben, a férjem pedig gyakran tartóz­kodik szolgálati utakon ... Mindent megadtunk Évikének, amit csak lehe­tett, de ez tényleg váratlanul ért. Kö­zepes tanulónak ismerem őt, de külö­nösebb gond sohasem volt vele. Nem, nem kérdeztem tőle nincs-e valami problémája, gondoltam, ha lesz, úgy is szólni fog... De iskolakerülésre ál­momban sem mertem volna gondolni... Éva jól öltözötten, akár egy film­színésznő kecses eleganciájával lép a védőnő elé, a szája szögletében leki­csinylő mosoly: méghogy őt meri va­laki felelősségre vonni, elvégre min­denki a saját életét éli, a saját szeren­cséjének kovácsa ... Magabiztos, alig­­alig válaszol, pedig súlyos panasszal kell szembenéznie: notórikus iskola­kerülés, bizonyított nemi kapcsolatok fenntartása, s fennáll annak gyanúja is, hogy köze van egy fosztogató és garázdálkodó galerihez. A nyomozati eljárás lezárásáig ezért hatósági fel­ügyeletnek kell alávetnie magát. Az asszony megtörtén, vörösre sírt szemekkel távozik, Éva köszönésre sem méltatja őt; könnyei láttán pusztán egy megvető pillantással méri végig anyját. ■ „Hetes, ki hiányzik ma?“ — hang­zik el naponta, minden iskolában az első tanítási órán ez a megszokott kérdés. Egyszeri kalandvágy okozta egy-két igazolatlan óra többnyire osztályfőnöki­igazgatói megrovással le is zárul. A gyakoribb csellengés azonban már súlyosabb vétségnek számít, ekkor a nemzeti bizottságok gyámügyi hatósá­gai próbálnak közbelépni. A rendszeres iskolakerülés pedig ko­moly törvényszegés! A kötelező iskolai oktatást mulasztó gyerek neveléséért felelős szülő jogilag is felelősségre vonható érte; a bliccelő diák számára pedig a törvénysértésnek ez a formája — a fiatalkori bűnözés erre vonatkozó adatai is igazolják — gyakorta az első lépés ahhoz, hogy az illető az élet lej­tőjére kerüljön. 17

Next

/
Thumbnails
Contents