A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-18 / 12. szám
A városban a felszabadulás óta több új lakótelep épült. A vasútállomás melletti új lakónegyed eredetileg elképzeltem, egyszál-egyedül indulhattam Litoméŕice megtekintésére, felfedezésére. A folyók mindig az életet jelentették. S ebből az életből ennek az érdekes észak-csehországi városnak bőven kijutott. Mindjárt két folyóval is dicsekedhet. A város falai alatt ömlik ugyanis az Ohre az Elbába. Az Elbán átívelő hídon egymást érik a gépkocsik, s a kikötőben a nap minden órájában vesztegel egy-két hajó. Gazdagon termő, jelentős iparral rendelkező, magas kultúrájú vidék központja a város. Immár évszázadok óta. Az 1200-as évekből való írásos emlékekben találkozhatunk először Litoméŕicével. Mint királyi város IV. Károly idejében élte első fénykorát. Ekkor épült újjá vára, ebben az időben épült Megérkezni valahova mindig élményt jelent. így nekem is élmény, hogy megismerkedhetem Litoméŕicével, ezzel a csinos, hangulatos cseh városkával. Sohasem jártam még itt, s ahogy a költő mondja: „se utódom, se ősöm", de egyetlen barátom vagy ismerősöm sincs ebben a városban. De ez egy cseppet sem baj, mert így legalább nyugodtan, senkitől sem zavartatva indulhatok neki az ismeretlen nek. Egy pillantás a fényképezőgépeim re, van-e bennük film, s látva, hogy minden rendben, már indulnék is, amikor hátulról vaskos tenyér hull a vállamra, s tulajdonosának borízű hangja harson, betöltve az ódon városháza árkádjait. Gyönyörűségesen szép gömöri tájszólásban hangzik el az örven dező megállapítás.- De kicsi a világ, hogy itt találkozunk! Hátra fordulva a hang tulaj donosán kívül egy nagyobb csoportot fedezek fel: tagjain a laikus is rögtön láthatta, hogy jócskán ittak a kiváló sörből, vagy az otthonról hozott borocs kából. Azt már közösen állapítottuk meg. hogy a világ manapság tényleg nagyon kicsiny, és több mint természetes, hogy itt is találkozunk, nemcsak otthon. Mert hát semmi különös sincs abban, hogy egyik gömöri szövetkezet autóbuszba ülteti jónéhány tagját, dolgozóját, s felküldi őket Észak-Csehországba, hogy megtekintsék a „Csehország kert je" mezőgazdasági kiállítást, itt, Litoméricében. Hát most itt vannak, de gyorsan, igyunk meg valahol egy pohár jó pilzenit - mondják - mert mindjárt indul a busz, még Prága is várja őket így adódott azután, hogy mégsem egy csapat földi oldalán, hanem, ahogy Litoméŕice jelkepe is lehetne számos palota meg pompás polgárház. A középkor folyamán igen sok vihart, ostromot megért a város. Az itt felhalmozott gazdagság minden időben vonzotta a hódítókat, hadvezéreket. A huszita háborúk idején kelyhesek tartották birtokukban. (Ekkor épült az ún. „kelyhes ház", amelynek homlokzata kehely alakban végződik.) A 16. században indult igazán fejlődésnek a város. Ebből az időből valók legszebb polgári és egyházi épületei. Aztán jött a harmincéves háború zűrzavaros időszaka, az egyre váltakozó hadihelyzet, ami végeredményben azt jelentette, hogy a város 600 házából mindössze 90 élte túl a pusztításokat, rombolásokat. Az élniakarás azonban nagy dolog. Lám, Litoméricét is feltámasztotta romjaiból. A cseh emberek közismert szorgalma és ügyessége hamarosan A Béke tér, közepén a huszita időkből származó „kelyhes ház" begyógyította a városon ütött sebeket, újjáépültek a pompás paloták, középületek. A város mai képe - néhány kisebb változástól és az új, kiterjedt lakótelepektől eltekintve - tulajdonképpen a harmincéves háború utáni újjáépítés során alakult ki. Litoméŕice nem mindennapi szépségű múzeumváros, nem csoda, hogy büszkék rá lakói, és hogy rengeteg hazai és külföldi turista látogatja. A városoknak - akárcsak az embereknek — nemcsak múltjuk, de jelenük és jövőjük is van. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a várossal ismerkedtem, s arra a kérdésre kerestem választ, milyen a mai Litoméŕice. Szombat délután, a hivatalos helyeken nehezen lehetne valakit találni. De tapasztalatból tudom, hogy a könyvtárak, múzeumok ilyenkor is nyitva tortának. Lám, ezúttal is így volt, mert a város főterétől, a Béke tértől pár lépésnyire egy táblán azt olvastam, hogy ott található a Városi Képtár. Egy húszezres városban? Ez nem mindennapi dolog, ezt meg kell nézni.- A város évszázadokon ót a vidék kulturális és művészeti központja volt - tájékoztat Irena Hmogová, a képtár igazgatója. — Idők folyamán rengeteg műkincs halmozódott fel a városban és környékén, szinte természetes volt hát, hogy kerestük a módját, hogyan lehetne mindezt az értéket összegyűjtve hozzáférhetővé tenni a nagyközönség számára. A gyűjteményes kiállítás nemcsak a 13. századtól kezdődően a régi korok mestereinek műveit szemlélteti, egyúttal tág teret biztosít a mai Litoméŕice és környéke népi művészeinek, festőinek, faragóinak is. Komor szakrális művek mellett üde, népi motívumok frissítik fel a látogatókat, hű képet adnak a környék népének fejlett, gazdag művészi világáról. A nagy zeneköltő, Bedŕich Smetana is itteni környezetből vette híres operájának, a Dalibornak a témáját, az 1496-os parasztlázadás korából. Itt halt meg a múlt század közepén a nagy cseh költő, Karel Hynek Mácha, de a cseh szellemi élet számos más kiválósága is megfordult vagy élt a város falai között. Litoméricéről szólva, még egy kiállítást meg kell említeni. Éspedig a „Csehország kertje" néven évről évre itt megrendezésre kerülő gyümölcs- és zöldségkiállítást. Nem véletlenül rendezik meg éppen itt. Az Elba völgye, s közelebbről a litoméricei járás az ágrárkultúra tekintetében mindig is Csehország legfejlettebb vidékei közé tartozott, különösen kertgazdasága volt híres. Több mint 3 millió barack, és más gyümölcsfa van itt csaknem összefüggő területen, s a zöldségtermesztés is igen magas színvonalú. Kézenfekvő volt tehát, hogy propagálni kell az ezen a téren felgyűlt tapasztalatokat - ezt szolgálja a kiállítás. Már kigyúlnak a lámpák az ősi utcákon, amikor megállók a várfalat az Elba partjához vezető hosszú lépcsősor tetején. Lent a folyón hosszú fénycsóvát húz maga után egy hajó, fedélzetén fekete pontok az emberek. A hídon gépkocsik áradata. Mert az emberek jönnek, mennek — de amit alkottak, az megmarad. Szöveg és kép: AGOCS VILMOS 4
