A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 1-2. szám

NEM VOLT SZERENCSÉJE

Senki sem akadályozhat meg abban, hogy a feleségemet eltegyem láb alól — gondolta Errol —, de hová rejtsem a hullát? Valaki azt mondhatja, hogy ez nem probléma, hiszen Errol úr egy temetkezési vállalat élén állt. A koporsó tehát házhoz jön. Errol ezért nem sokat teketóriázott, a terv megfogant benne, tehát munkára. Megvárja az alkalmas pillanatot: a többi gyerekjáték.

Valahogy minden körülmény a kezére játszott. A felesége — Maureen — nem barátkozott senkivel, kerülte a szomszédokat. Voltaképpen utálta az emberiséget, mert állandóan betegeskedett és a beteg ember tudata azt sugallja, hogy az egész világ beteg. Egyszerűen elhíresztelem - gondolta Errol -, hogy a feleségem egészségi okokból elutazott Kaliforniába. Ez volt az orvosok tanácsa, mindenki tudta. Hát ezt a szépséges Maureent gyorsan elfelejtik az emberek.

A kötelező formaságoknak eleget kell tenni. Szépen elmagyarázta az embereknek, hogy a felesége állapota javul, de az orvosok azt tanácsolják, hogy . . . És ha megunja az állandó zaklatást, akkor szépen túlad ezen az átkozott vállalaton és elutazik a környékről. Elmegy Kaliforniába a felesége után. Itt a vége, fuss el véle. Ó, mindez pofonegyszerű. Errol tudja, hogy mit kell csinálni és mit kell mondani.

Anthony . . . igen, Anthony. Ez a hájtömeg — egyébként az édestestvére — mindent elronthat. Istenfélő ember hírében állt, negyven mérföldnyire lakott a várostól és nagyon ritkán találkozott vele. Anthony nyíltan bevallotta, hogy útálja Errolt. Mindig azt vágta a fejéhez, hogy csak azért vette el feleségül ezt a beteg lányt, mármint Maureent, mert vagyonnal rendelkezett, beülhetett tehát a temetkezési vállalat főnöki székébe. Azt is tudta, hogy Errol időről időre gyanús hölgyekkel mulatozik. A templomnak vannak törvényei: ez tetszik istennek, ez nem tetszik. Hát ilyen ember volt Anthony.

Ettől az embertől tartott Errol. Keresztülhúzhatja a legszebb elképzeléseit. De a jelek szerint Errol szerencsés csillagzat alatt születhetett, mert váratlanul minden jobbra fordult. Ugyanis július 4-én elhunyt Anthony felesége, Errol sógornője. Egy kirándulás, egy váratlan szívroham és vége. Anthony magánkívül volt, valóságos idegrohamot kapott. Errol színészkedett: vigasztalta szegényt, okosan beszélt a fejével, de voltaképpen örömében majdnem táncra perdült. Hát ez az Anthony most nyakig benne van a gyászban, nem lesz kedve, sem ideje Errol dolgaival törődni. Csak szenvedjen a nyavalyás és imádkozzon a felesége lelkiüdvéért.

Errol nem vesztegette az idejét. Megmondta a testvérének, hogy Maureen — őt is megviselte az esemény — nem jelenhet meg a temetésen, hiszen már útban van Kalifornia felé, de majd küld egy táviratot. A család tehát — gondolatban, a szív rejtett zugaiban — együtt gyászol.

Anthony bólintott. Úgy járt és kelt a világban, mint valami alvajáró. Teste megroggyant, holdkóros ember benyomását keltette. Fel sem hozta Maureent. Errol azt tanácsolta, hogy jöjjön a raktárba és válasszon koporsót. Anthony erre nekitámaszkodott a falnak és keservesen zokogott.- Intézd el te — mondta. - A temetést, a koporsót, mindent. Éppen erre várt Errol. Kiválasztotta a legalkalmasabb koporsót. Vagyis a legnagyobbat.

— Egy szép nagy koporsót kap a rokonunk — mondta később a feleségének. — Egy olyan nagy koporsót, amelyikben neked is jut hely, Maureen.

PHIL BRODY

Szóval ennek a szövegnek a kíséretében gyilkolta meg a feleségét. A hullát lecipelte a pincébe és elhelyezte szegény Anthony neje mellé. Gyorsan kellett dolgozni. A segédje elment ebédelni és minden pillanatban visszaérkezhetett. Senki nem láthat semmit, nem tudhat meg semmit. Ha majd megérkezik, akkor összeszidja, hogy mihaszna, naplopó fráter, aki szökik a nehéz munka elől. Van a munkának értelme, ha alaposan dolgozunk — gondolta Errol. Minden csekélységre ügyelni kell.

Nem szerette a feleségét, utálta a „mesterségét". Hullákkal bajlódni, pfuj! Mégis bizonyos rutinra tett szert. Most arra számított, hogy Anthony mély gyászba merült, ahhoz sem lesz kedve, hogy még egy utolsó pillantást vessen a felesége holttestére. Jól számított, Anthony csak zokogott és a fejét rázta.

— Nem, nem. Szegényke . . . nem bírom. Temessük el minél hamarább.

Errol majdnem dalolni kezdett, amikor a koporsót leengedték a gödörbe. Hiba nélkül, pontosan és szépen. így álmodta meg. Ott állt kalappal a kezében és Anthonyt figyelte. Furcsa természet, azt meg kell hagyni. Végre megszabadult attól a boszorkánytól, akivel pokol lehetett az élete, de Anthony most is zokog, sirqtja szegényt és verdesi a fejét a fába. Hát.. . add meg az égnek, ami az övé. Egyházi szokás. Mit lehessen tenni? Anthony ilyen, és az isten legyen neki irgalmas. Az ő szemében a felesége egy szeplőtlen szent volt és ő maga is az.

Sietős léptekkel indult hazafelé. A ház előtt már-már fütyörészett, de az előszobában meglepetten megállt. Egy magas férfi várta.

— A nevem Blackman — mondta. — A rendőrség embere vagyok. Tudom, tudom, ez nem a legszerencsésebb pillanat a látogatásra, de fel kell tennem önnek néhány kérdést. A testvéréről van szó.

Errol úgy hallgatott, mint a sír. Anthony! Mit csinált az a szamár?

— Tehát ez az Anthony — folytatta a felügyelő. — Hogy is mondjam . . . öntől talán bővebb felvilágosítást kaphatunk.

— Miről van szó?

— A feleségéről. Hogyan éltek? Milyen viszonyban voltak egymással? Nem veszekedtek?

— Tudomásom szerint. . .

— Igen?

— Tisztelték egymást. Együtt jártak a templomba. Minden vasárnap. Csak a legjobbakat mondhatom.

A felügyelő leült.

— Maga előtt nincs titok. Azt mesélik az emberek, hogy az utóbbi időben sokat veszekedtek. A maga testvére belehabarodott valami lotyóba, egy táncosnőbe. Mit tudom én. A templomban ismerkedtek meg, beszervezte a kórusba. A patikustól megtudtuk, hogy Anthony a közelmúltban arzént vásárolt. Nagyobb mennyiségű arzént. Mérget, uram. Gyorsan ölő mérget.

Errol egész testében remegni kezdett. A felügyelő pedig nyugodtan folytatta megkezdett mondókájót.

— Nagyon sajnálom. Nem nyaggatom tovább a részletekkel. Szörnyűség, ha az ember megtudja, hogy mit követett el a testvére, nem igaz? Meg kell azonban mondanom önnek, hogy a sírt felbontjuk és átvizsgáljuk a tetemet. A bonctani lelet majd megállapítja, hogy természetes halállal halt-e meg, vagy pedig megmérgezték.

Errol eszelősen a falat bámulta.

— Ne ijedjenek meg — mondta félőrülten. — Ezekben a modern koporsókban néha két hullát talál az ember, hehehe.

ELŐZKÖDŐK

Az ember sorban áll: hol ezért, hol azért. Egyszer mozi- vagy színházjegyért, máskor túrósgaluskáért, csokoládés palacsintáért, tejért, vajért, nyáron sörért, télidőben forralt borért. A ,,sor" békésen halad és „logy", annak rendje s módja szerint. Ha ügyesek az elárusitónők vagy a csaposok az így „elsorakozott" idő nem is olyan rettentően nagy, s ami a lényeg már meg is szoktuk, bekalkuláltuk az életünkbe, szabadidőnkbe.

Amit nehezen szoktak meg az emberek az az „előzködők” gárdája. Mi is ez voltaképpen?

Tehát ballag a sor nagy békességben végső célja felé. Senki nem háborog, nem bosszankodik, senki nem ideges, senki sem ingerült. Ám egyszeresek megjelenik valaki és „bevágódik" a sor elejére. Először nagy a meghökkenés, halk moraj fut végig a soron, néhányon hangosabban is felhördülnek, akad ember, aki az öklét is a magasba emeli a betolakodó háta mögött.- Ő természetesen hátra sem néz, mintha egyesegyedül ő lenne a „sor", a világ, sőt a világmindenség. A sorbanállók végül szinte minden esetben megnyugszanak, elcsendesednek: rezignálnak. Elvégre is mi történt? Valakinek túl sürgős a dolga, nincs ideje sorban állni, lehet, hogy valami fontos helyre, értekezletre, békekonferenciára, világmegváltásra készül. Mi, akik nem akarjuk, nem is tudnánk, megváltani a világot, várhatunk néhány percet.

Jó ideje figyelem már ezeket az előzködöket. Eleinte úgy láttam, csupa jól megtermett, izmos, erős férfi. Ruhájukon kidagadó izmokkal, akikkel túl veszélyes dolog volna szembeszállni, kikezdeni. Az ilyen férfi, aki legalább egy fejjel magasodik a sor fölé: még a legvakmerőbb átlagot is elgondolkoztatja, tűnődésre készteti: megérné? Elvégre nem jó dolog az, ha az embert megpofozzák.

Mondom, így véltem egy ideig. Azt gondoltam, hogy az ilyen betolakodó, „előzködő", ez csupa hatalmas erejű, tehát joggal magabiztos, Muhamad Ali.

Egy idő óta azonban megváltozott a véleményem. Az időpontra nem emlékszem: akkor történt, amikor a sorban, amelyben sült gesztenye felé haladtam éppen elém állt egy csenevész emberke, s még csak azt se mondta, hogy pardon. Hátra se nézett, tehát fogalma sem lehetett arról, hogy a világon vagyok. Hangsúlyozom, egy egészen apró emberke volt, csak a hónom aljáig ért — holott jómagam is éppesak hogy középtermetű vagyok.

Tűnődni kezdtem: lökjem őt ki a sorból? Kérjem meg, hogy álljon a sor végére? Mutassam meg neki, hogy a sor mögöttem is még legalább húszméternyire? Talán üssem őt nyakon?

Mire a töprengések végére értem, dönteni már nem tudtam. Az apró emberke ugyanis megvette a maga gesztenyéjét és én kerültem sorra.

Mérgem elmúlt, talán a gesztenye ínycsiklandozó szagától, talán mástól. Bizony, nem mondtam én ennek az előzködönek az égvilágon semmit.

Épp csak arra a következtetésre jutottam, hogy a pimaszság és az agresszivitás nincs az emberek alakjára, külsejére írva. A szemtelenség és pimaszság viselhet ugyan atléta külsőt is, de lehet a külseje olyan jelentéktelen, mint a pondróé.

A jellem a lélekben lakozik.

ZS. NAGY LAJOS

22