A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-04 / 10. szám
r rv 'I A pihenés perceiben A vidék békés tadzsik lakóit azonban ez egyáltalán nem izgatja, s az sem, hogy vajon milyen lehet a burgonya és sok minden más. Nem esnek kétségbe a cukorhiány miatt sem: keserűn is ízlik nekik a tea, az ínyencek pedig kő. sóval izesitik. így éldegélnek, inkább Mohamed igéjével, mint tisztességes emberi élelemmel élve, átadva magukat Allah akaratának. Jóformán még le sem táboroztunk a falu melletti réten, már körülfog minket egy csomó gyerek a közeli vagy talán messzi környékről. Felülmúlhatatlan ez az ázsiai távíró: amint valahol megái lünk, akár egy teljesen néptelennek tűnő vidéken, pillanatok alatt, mintha csak a földből nőttek volna ki, rongyos alakok vesznek körül, és mire észbe ka punk, már nyújtják is a kezüket bak sisért. Kérdezel valamit: baksis. Fényképezel: baksis. Itt, ahol szinte semmi ke reseti lehetőség sincs, minden afgán jól jön. Nem csoda, ha most nagy az izgalom, amikor nem várt kereset ki nálkozik. — Fejenként ezer afgánért meg bak sisért felviszik az embereim a csomag jaikat a bázistáborba és ötszázért lehozzák — adja tudtunkra a feltételeit Kabir, a munkavállaló. O Kalkulálunk és a végeredménytől elszédülünk. Tapaszalatainkból okulva kevesebbet kínálunk, mint amennyit hajlandók vagyunk megadni. Az alkudozás másnap este éri el tetőpontját. Már az egész völgy visszhangzik az izgatott tömeg kiabálásától. A férfiak érthetetlenül rikoltoznak, hosszú botokkal fenyegetőzve. — Nyugalom, kedveseim, nyugalom — csitítja őket az őrnagy. — Mindent jól át kell gondolni. Tisztességesen keleshettek, baksist is kaptok. — Tehát ötszázért föl és kétszázért le. Áll az alku. — Napkelte előtt indulunk. Szálem! — Szálem alejkum, miszter — köszönnek szertartásosan. xxx Három napon át rázodtunk a Kazi- Deh völgyében köveken, dombokon, mészkő-hoidalékokon át. Mindenütt egyforma hamuszínü, narancssárga, sötétvörös és fekete sziklák, hegyomlások, szakadékok az egész holdbéli tájra hasonlít. Egészen megkönnyebbültünk, amikor végre felbukkant a hegyóriások vakitóan ragyogó díszlete. Fordította és átdolgozta: L. Gály Olga Kabir — a munkavállaló KESERŰ BOLDOGSÁG - III. Erikát egyre erősebben kínozta a honvágy. Nem tudott másra gondolni, csak az otthoniakra. A legszivcsebben újra munkába állt volna valahol, akárcsak nyolc évvel ezelőtt, Melbourne-be érkezésük után néhány hónappal. Akkoriban azért keresett munkát, hogy mielőbb megvalósíthassák közös terveiket; de most elsősorban azt akarta, hogy más gondolatokra terelődjék a figyelme ... Mindez ellenben puszta ábránd volt: három gyerekkel a nyakán hol találna megfelelő munkát, kire hagyná közben a csöppségeket? Hubertnek már régen egy jó szava sem volt hozzá, csak egyre szótlanabb, mogorvább, durvább lett vele szemben. Be sem merte vallani neki szándékát, férje kíméletlenül lehurrogta volna őt. így hát minden a régiben maradt. Erika a három gyerek gondját viselte és a szívét gyötrő honvággyal küszködött. Mert a valamikori boldogság már réges-régen szorongó ürömmé keseredett szívében, fájó örömet csupán azok a percek jelentettek számára, amikor gondolatban otthon járt. Ezt még Hubert sem tilthatta meg neki... Képzeletben ezért gyakran járt otthon, a szüleire. két nővérére, a gyárban maradt lányokra gondolt. Közülük is bizonyosan sokan férjhez mentek és most boldogabban élnek nála. Otthon, távúton elvégezte volna már a szakközépiskolát s most megfelelő beosztása, önálló keresete lenne ... De itt?! Harmadik esztendeje jár már ugyanabban a szoknyában. Hubert talán képes lenne őt félholtra verni, ha észrevenné, hogy valami új ruhadarabot vett magának. Ha néha-néha mégis összegyűjtött magának annyi bátorságot, hogy szóvá tegye kopott öltözékét, férje barátságtalanul letorkolta: „Otthon ez is jó! Sőt, túlságosan is jó ... Elvégre én járok emberek közé, nekem van szükségem új ruhára. Különben is a beosztásom megköveteli, hogy rendesen öltözzem!“ Ellenvetést nem tűrő hangján ezzel lezárta a vitát. Erika tulajdonképpen a gyerekeknek sem tudott már úgy igazán, tiszta szívből örülni. Valahányszor magához szorította őket, aggódva gondolt a jövőre: vajon mi lesz velük? És Hubert mintha Erika gondolataiban olvasott volna: „Szökni szeretnél te céda, mi?!... Jól jegyezd meg, hogy a világ másik végén is megtalállak és a puszta tenyeremmel szorítom beléd a szuszt! A feleségem vagy és egyben a tulajdonom is. Egyetlen kötelességed, hogy szót fogadj! Ne merészelj ellenkezni, mert ráfizetsz ...“ Ennyit mondott Hubert, aztán dühösen bevágta az ajtót és elrohant. A három gyerek tágra nyílt szemmel nézett utána. Kár lenne titkolni, hogy Erika olykor-olykor már arra is gondolt, hogy magára nyitja a gázcsapot. Percek alatt vége lenne ennek a földi pokolnak, kínlódásnak, gyötrő honvágynak. Hubert előző este is jelenetet rendezett, csupa véraláfutás a teste az ütéseitől. A gyerekek éhesek, enni szeretnének és Huberttől — állítólag büntetésből — egy fillért sem kapott. Kihez forduljon most segítségért? Valóban talán a halál lenne az egyetlen megoldás ... Pillantása ilyenkor akarva-akaratlanul a szoba sarkában vagy a kertben játszadozó gyerekekre esett és ettől új erőre kapott. Nem szabad elhagynia őket, ők valóban semmiről sem tehetnek; a legkevésbé pedig arról, hogy megszülettek. De így sem élhetnek tovább. Valaminek történnie kell! Egy éjjel aztán megért benne az elhatározás: elhagyja Hubertet, megszökik a gyerekekkel; egyszerűen eltűnnek a goromba férfi életéből. Előző nap levelet kapott otthonról. A szüleitől. Azt írták benne, hogy amennyiben valóban elviselhetetlennek érzi a sorsát, úgy támogatják az elhatározását. Az utazás költségeit is öszszekuporgatják valahogy, Erika csak az ausztrál hivataloknál intézzen el minden szükséges dolgot. Persze titokban, nehogy Hubert rájöjjön a szökési szándékra... Néhány napig lázas izgalomban élt. Valakitől azt a tanácsot kapta, hogy Melbourne elővárosában áll egy kolostor, próbáljon ott átmeneti menedéket találni. Három gyerekkel és egy kofferrel zörgette meg a kolostor kapuját. Amikor belülről kinyílt a beszélőnyílás, Erika izgatottan elhadarta szándékát. Közben hátra-hátra pillantott, vajon nem jár-e már nyomában Hubert? Befogadták őket. Természetesen, a koszt és a kvártély költségeit Erikának le kellett dolgoznia. Megállás nélkül robotolt, közben pedig a csehszlovák hivatalokkal és az otthoniakkal levelezett. Állandó szorongásban élt, vajon nem jelenik-e meg a kolostor kapujában Hubert? ... Azt ígérte, hogy a világ túlsó végén is megtalálja Erikát, és Hubert nem olyan ember, aki meddő ígéretekkel fenyegetődzik ... Egyhangú, kimerítő körforgás volt az élete ezekben a napokban. Dolgozott, evett, aludt... és mintha tűkön ült volna izgalmában ! A gyerekeknek egy hosszú, messzi utat ígért. De vajon időben megjön-e a pénz otthonról, vajon mikorra kapja meg a hivatalos beutazási engedélyt? Már a repülőjegy is biztosítva volt, „csupán“ iratok és a pénz hiányzott ahhoz, hogy indulhasson. Aztán minden mégis megoldódott. Csak egy hét volt már hátra a tervezett indulásig, amikor megkapta a beutazási engedélyt és az utolsó pillanatban a repülőjegyek árára szánt pénz is megérkezett. Indulhattak! Még a repülő ablakából is szorongva figyelte, nem tűnik-e föl valahol Hubert földúlt alakja? ... Néhány perc múlva felzúgtak a hatalmas acélmadár motorjai, szárnyaival belekapaszkodott a szélbe és a gép fölemelkedett. Hazafelé repültek. Haza! EPILÓGUS Erika szemében újra könny csillant: — Hát így ért véget az én nagy szerelmem ... Nyolc esztendő után három gyerekkel és egy koferrel jöttem heza. Itt a tél, fel kell őket öltöztetnem. A legkisebb máris megfázott a hirtelen levegőváltozástól. Ha meggyógyul, elmegyek dolgozni. Már voltam a gyárban, a művezetővel is beszéltem. Megígérte, hogy fölvesz. Sőt, a régi helyemre!... — És mi is segítünk majd valamiben. Egyelőre havi hétszáz korona rendkívüli segélyt utalunk ki — mondta kedves, megnyugtató hangon a gyámügyi hivatal védőnője, majd tréfára fordítva a szót hozzáfűzte: — És az otthoniak sem fogják cserbenhagyni: lányuk nem szült ikreket, most egyszerre mégis három unokával áldotta meg őket az ég! ... Erika könnyes szemmel nevetett. Jókedvűen, fölszabadultan. És legszívesebben a védőnő nyakába borult volna. (Vége) 17 EMBERI SORSOK
