A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-04 / 10. szám

SZABÓ BÉLA:

IRO-OLVASO TALÁLKOZÓ

Tavaly az év elején az olvasók elhanyagoltak, könyvemet ugyan vásárolták, de nem hívtak meg író-olvasó találkozóra. Az év végén azonban anélkül, hogy egy lépést tettem volna az ügyben, minden gyökeresen megváltozott. Nemegy község vagy könyvtár hívott meg, hanem egyszerre többen, mintha az engem ért méltatlanságot jóvá akarnák tenni. Ezenkívül a már dúsban megjelent könyvem néhány hónap alatt elfogyott. A raktár üres, és a könyvesboltok nem tudták kielégíteni az olvasók igényeit. így van ez nálunk több prózai művel és verskötettel. Ilyen körülmények között szívesen fogadtam el a meghívásokat, sőt örültem nekik, mert most már olyan olvasókkal beszélhetek, vitatkozhatok a könyvemről, akik ismerik a mű minden sorát.

Miután az író-olvasó találkozó úgy kezdődik, hogy a szerző bemutatkozik, beszél valamit az életéről, természetesen valami érdekeset. . . így hát úgy döntöttem, hogy a mostani meghívásokra magammal viszem Fábry Zoltán rólam szóló írását, amely a Harmadvirágzásban jelent meg és amit Fábry 50. születésnapomra írt. Több mint húsz év múlt el azóta, de ez a kedves írás azóta sem fakult meg. Minden sora, szava elevenen lüktet ma is. Olyan mintha tegnap vagy egy órával ezelőtt írta volna.

Nekem ez az írás — amely akkoriban az Új Szóban jelent meg — nemcsak azért tetszik, mert dicsérnek benne, hanem főleg azért, mert Fábry dicsér. Aki Fábryt személyesen ismerte, az tudja, hogy nehéz ember volt, szép szavakkal nem lehetett őt meghódítani. Ennek ellenére állítom, hogy én nagyon könnyen nyertem meg őt, és ismerkedésünk első percétől bírtam benne mint barátban és mint kritikusban egyaránt. Olyan kiváló barátom volt, hogy akkor is, amikor egy rosszul sikerült művel jelentkeztem és neki — mint kritikusnak — ezt tudtomra kellett adnia, oly bámulatos művészettel tette, hogy minden olvasó az írásból kiérezte, hogy Fábry bízik bennem, és ezzel az olvasót is megnyertem. Bátran mondhatom, hogy írói pályám legnagyobb diadala az volt, hogy Fábryt megnyertem, anélkül, hogy erre pályáztam volna. Azt hiszem ezt ő is érezte és ebben a rólam szóló írásban meg is mondja, hogy több ízben már lemondott rólam, aztán a munkám, az írásaim mégis visszahódították. Valahogy úgy volt ez az olvasókkal is, azért nem hívtak meg tavaly és azért hívtak meg most, mert A menyasszony harmadik és A család kedvence második kiadása jelent meg egy kötetben.

Az utolsó hónapban négy községben, Imelyben, Pelsőcön, Gellén és Nagymagyaron találkoztam olvasóimmal, illetve a csehszlovákiai magyar irodalom olvasóival. Ezt a tényt határozottan ki kell emelnem, az olvasók akkor adták ezt értésemre, amikor érdeklődtek a fiatal, most néhány éve felbukkant írókról és költőkről . . . Mondanom sem kell, hogy az igazsághoz híven beszéltem azokról, akiket tehetségesnek tartok. De beszéltünk a világirodalomról is, és valamit magamról, mert hiszen azért hívtak meg az olvasók, hogy jobban megismerjük egymást.

A vita A menyasszony című regényem körül forgott főként, és mert láttam, hogy az olvasókat érdekli, elmondtam, hogy ez a kiadás tulajdonképpen nem a harmadik, hanem a negyedik lenne már, mert 1937-ben folytatásokban jelent meg a bratislavai Magyar Újságban. Könyvalakban azonban csak húsz év múlva, 1957-ben látott napvilágot, két év múlva pedig szlovák nyelven is megjelent. A könyv mind magyar, mind szlovák nyelven gyorsan elfogyott. Szlovákul sajnos csak egyszer jelent meg, 1959-ben. Később próbálkoztam a Smená kiadónál, de meddő fáradozás maradt. Hasonlóképpen sikertelenül végződött Marci a csodakapus újabb kiadása a Mladé Letá-nál is. Mindezek ellenére nem panaszkodhatom. A Marci a csodakapus jövőre harmadszor jelenik meg magyarul a Madáchnál. Nem túlzók, ha azt állítom, hogy a mai 20— 30 évesek úgy ismerik a Marcit, akárcsak én. Mit várhatok még? Az írót akkor éri tisztelet az olvasó részéről, ha az bemegy egy könyvesboltba és névszerint az ő könyvét kéri.

Több községben a fiatal lányok nagyon fájlalták, hogy Emma (A menyasszony) bizony elég naiv teremtés volt, ha mindenkinek elmondta azt, amit szíve mélyén legnagyobb titokként kellett volna megőriznie. És az is fájt nekik, hogy a halált választotta. Válaszom erre az volt, valóban naiv volt és a kettő, hogy menyasszonyságát mindenkinek megmondta, és az, hogy vízbe ölte magát, egyazon forrásból fakadt. Ö tulajdonképpen azért mondta el mindenkinek a titkát, mert azt akarta, hogy az emberek, az egész világ örüljön az ő boldogságának, az ő nagy szerelmének. De ez nem sikerült. Nagyon kevés ember értette meg az ő menyasszonyságát .. . sőt, sok olyan ember is volt, aki kigúnyolta. Ilyenkor nagyon gyenge lett egyszerre . . . aztán kevés idő múlva újra erőre kapott.. . hogy megmutassa a világnak, hogy olyan szegény lány, mint ő, is lehet boldog menyasszony. Hiába, neki nem volt szabad eltitkolnia a szerelmét, nem is tudta titkolni, mert oly nagy volt, hogy nem fért már a szívébe ... Él kellett hát mindenkinek mondania.

Pelsőcön egy férfiolvasó kérdezte: Mi ösztönzött engem arra, hogy megírjam Emma szomorú szerelmét. Talán egy csalódott lány mondta volna nekem el az ő életét?

— Nem — válaszoltam —, én ismertem Emmát, de mi soha egy szót nem váltottunk egymással. Neki az égvilágon senki sem köszönt, és senki sem tárgyalt vagy beszélt vele. Röviden és tömören rászóltak az utcán, hogy másnap vagy harmadnap jöjjön mosni, vagy hozzon lágy folyóvizet a Laboréból. Ennyi volt az egész. És mosott, takarított és cipelte a vizet. Két vedret egyszerre. A víz nagyon nehéz, ezért néha megállt pihenni. Soha senkitől segítséget nem kért, soha senkinek nem panaszkodott, nem is volt kinek, csak cipelte a súlyos teli vedreket és mosta a szennyest, mintha az egész világ szennyesét neki kellett volna kimosnia', mintha a világra is azért jött volna, hogy mosson, takarítson. A megtestesült szegénység volt. És gyerekkoromtól én voltam az ő szenvedéseinek a tanúja. Noha nem beszéltünk egymással, mindent tudtam róla, és mert nem segíthettem rajta, meg kellett írnom az életét, a szegénység boldogtalanságát.

(melyen is egy férfi, szövetkezeti tag ugyanezt kérdezte, és én ugyanezt válaszoltam, és mindketten azt mondták, hogy most már értik, és most már látják is Emmát az utcán, a súlyos vedrekkel. Szegényke, igen keserves látvány lehetett. És a lányok, asszonyok is megértették, miért kellett meghalnia.

És érdekes. Mindezt úgy mondtam el, mintha valami nagy szónok lennék, holott köztudomású, ha egy beszédet kell kivágnom, akkor először dadogok egy

sort... De most nem dadogtam. Emma sorsa erőt, lendületet adott hangomnak. Mondandómat meggyőző hangom hitelesítette.

Azt hiszem, Imelyen volt az, hogy egy férfi megkérdezte:

— Szabadjon nekem is egy kérdést intézni a szerzőhöz?

— Hogyne, hogyne — válaszoltam. De ahogy ránéztem, mindjárt megismertem benne az erős ellenfelet. Az is volt. Azt kérdezte tőlem, mivel magyarázom, hogy Emma az idegen férfit az ablakán eresztette be és nem az ajtón. Hisz Emmát egy rokonszenves lánynak rajzoltam, ami sikerült — tette hozzá —, és ő nagyon jól tudta, hogy mi a jóindulat és mi az illem.

— Tudta, tudta — reszketett a szám, mert az igazság az volt, hogy én sem tudtam, miért adott Emma előnyt az ablaknak. Miért? Csak pár pillanatig tartott ez a tétovázás, aztán rájöttem.

— Azért — mondtam —, mert az ablakon át rövidebb volt az út. Világos?

Olvasóim bólogattak és mosolyogtak. Látták a zavaromat, és enyhén szólva egy kicsit dadogtam is. De a fiatalember csak nem nyugodott és folytatta a kérdezősködést:

— Annyira sürgős volt neki?

— Annyira! — válaszoltam olyan szigorral, hogy a fiatalember nem mert többet kérdezni. Hogy enyhítsem a feszültséget, amit válaszom kiváltott, elmondtam, hogy dr. Sas Andor A menyasszony című könyvet azért dicsérte és azért szerette, mert bármilyen kényes dolgokról írok a könyvben, senki sem fedezte fel benne a naturalizmus durvaságait. És a fiatalember megértette, hogy szigorúságom helyénvaló volt.

Én elemében voltam, élveztem az újat a vitában. Az új az volt, hogy a férfiak sokat kérdezgettek, ami azt bizonyította, hogy már nemcsak szakkönyveket, hanem szépirodalmat is olvasnak, mégpedig hozzáértéssel.

Egy fiatalasszony — nem tudom, gellei volt-e vagy nagymagyari — fájdalmasan sóhajtott fel, azt mondta: — Én nem tudok belenyugodni abba a megoldásba, amit Emma választott magának. Nem, képtelenség, ilyen halált ő nem érdemelt meg. Az embernek az ő egész élete nagyon fáj.

— Azért írtam, — szóltam erélyesen

— hogy fájjon, hogy elgondolkozzék Emma sorsán és körülményein. Az igazság az, hogy Emma nem bírta el a közönyt, a törést, a csalódást szerelmében és egész életében.

Később megtudtam, hogy a fiatalaszszony a község fodrásznője. Ha előbb tudom, akkor elmondtam volna neki azt az esetet, hogy mi történt velem 1937- ben Pozsonyban a fodrásznál. Éppen borotváltak, tele volt habbal az arcom, a szám, amikor láttam, hogy két fodrásznő valamiről beszélget. Az egyik, a szőke, a fiatalabb fájdalmas hangon mondja az idősebbnek, miközben a kezében szorongatja a Magyar Újságot.

— Te, igazán sajnálom ezt az ártatlan menyasszonyt, mi lesz vele? Hisz nem vár rá semmi jó, semmi bíztató.

Akkor arra gondoltam, hogy közbeszólok, de nem lehetett, mert habbal lett volna tele a szám. így voltam kénytelen hallgatni és arra gondolni, mégis csak valamit írtam, ami nagyon nyugtalanítja az embereket. Megjegyzem,

azért is írtam, hogy nyugtalanítsam őiket. Azt akartam, hogy számadást csináljanak ők is az életükkel. Ezt a kis fodrászjelenetet mondtam volna el a fiatalasszonynak, ha tudom, hogy fodrásznő. Talán megnyugodott volna, ha tudja, hogy négy évtizeddel ezelőtt egy fiatal kolléganője ugyanúgy izgult a menyasszony sorsáért, mint ő most.

Az egyik község párttitkára, aki figyelte az élénk irodalmi vitát, elégedetten mosolygott, omikor újabb és újabb kérdések majd válaszok hangzottak el. A közvetlen hang, amely itt az írót, olvasót jellemezte, arra ösztönözte, hogy ő is részt vegyen a vitában. Ö nem A menyasszonyt olvasta, hanem A család kedvencét. És a könyvben különösen az a rész izgatta, amikor a szabómester, aki egyben koporsókereskedő is volt, az egyik legdrágább koporsóját nem tudja eladni, mert gyereknek nagy, felnőttnek pedig kicsi. így hát segédjére bízza az üzlet lebonyolítását. A párttitkár ezt a részt olvasta el, ezt az izgalmas jelenetet, és azt mondta, hogy az üzlet leírása tetszett neki, mert feltárja a fasizmus lényegét, kegyetlenségét és irgalmatlanságát. Szóval, neki nagyon tetszett a vita is, ami lezajlott a segéd és az inas között, mégis izgatja az a kérdés, vajon a valóságban is megtörtént-e az a szörnyűség, hogy eltörték a halott lábát, azért, hogy beleférjen a koporsóba.

— Igen — válaszoltam. — Nekem egy jóbarátom mondta el az eseményt, amely vele megtörtént. És nagyon jól emlékszem, bennem az irtózat azért maradt meg, mert barátom egy rendes ember volt, a fasizmus mégis megfertőzte. Erre persze ő is rájött, amikor lezajlott köztünk a vita. Nem véletlen, ha azt állítom, hogy a fasizmus idején az igazi írók elnémultak és egyetlen olyan művet sem írhattak, amelyet az idő is érlel, és amely a klasszikus irodalmi alkotásokat jellemzi.

— Az a nézetem, — folytattam, zavartan ismételve előbbi állításaimat —, hogy a fasizmusban nem születhetett meg a nagy író. Én legalábbis nem tudok róla, hogy a fasizmusnak nagy költője vagy nagy regényírója lett volna. Humanizmus nélkül, az emberi szenvedés iránti mély együttérzés nélkül nem születhet meg az igazi mű, amelyre az emberiségnek szüksége van. Mindezt az eddigi tapasztalataim bizonyítják. Számos példa igazolja, hogy az idő csak azoknak a művét érleli, akik az emberiség érdekeit szolgálták. Bizonyítja ezt a két Tolsztoj, Lev és Alakszej Tolsztoj, a két Mann-testvér, Thomas és Heinrich Mann, Solohov éppúgy, mint Dosztojevszkij, Martin du Gard, mint Balzac, Dreiser és Walt Whitman, Móricz Zsigmond és József Attila, Hašek, Čapek és Jirí Wolker. Az itt felsorolt írók és költők az emberiség halhatatlanjai. A névsor távólról sem teljes, folytatni lehetne, ... de biztos, hogy az emberi méltóság iránti hűség jellemzi őket.

Befejezésül még azt szeretném megmondani, hogy az említett író-olvasó találkozóra a meghívások a legjobbkor érkeztek: kiragadtak az öregség magányából. Ezért köszönet a könyvtárosoknak, a CSEMADOK szervezeteinek és főképp a nemzeti bizottság vezetőinek, akik szívvel-lélekkel segítik a szocialista kultúra fejlődését.

14