A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-04 / 10. szám

MIKLÓSI PÉTER gyerekek esküvői képei, vagy éppen az unokák néznek farkasszemet a lencsé­vel ... Véletlenszerűen kerülnek elő a fotók. De elég egy-egy óvatlan pillantást vet­ni közben Fábikné arcára, s tekinteté­ből az ember elérti mindazt, amiről szó­val nem könnyű beszélni. Azt, hagy mi­ként élt és miként él ez a népes csa­lád; hogy milyen szálak fűznek itt egy­máshoz szülőt és gyereket, illetve ti­zenhárom testvért?... És így, a fotog­ráfiák társaságában, a tizenhárom gye­reket nevelt anya arcát figyelve lassan e ritka-nagy család hétköznapjainak, örömeinek és gondjainak históriája is kibontakozik. — Tizenhat éves voltam, amikor az urom megkérte a kezemet. De azt ál­momban sem mertem volna gondolni, hogy tizenhárom gyerekünk lesz. Nehéz életünk volt, főképpen eleinte. Kitanult cipész a férjem, de dolgozott részara­tóként és gyári munkásként is, a fel­­s zabodul ás után pedig az ácsmester­­sóget is kitanulta . . . Mondom, nem volt könnyű, de azért a legszükségesebbet sikerült mindig összehoznunk. Persze, ahány gyerek, annyiféle gond. Negy­vennyolc karácsonyán pékiául hét gye­rekem feküdt egyszerre vöröshimlő­­ben .. . Lakásviszonyaink ötvenhárom­ban javultak, amikor saját házat sike­rült építenünk. 1965-ben elvitte az ár­víz, azt tudtuk csak megmenteni, ami rajtunk volt. . . Fábikné egy pillanatra elhallgat, az­tán kérdőn a szemembe néz: — De miről beszéljek, hogy ne vét­sem a szót? Nagy a csend. Fábikné nyílt homlo­kát, dús haját, élénk tekintetét nézem. És munkához szokott kezét, ahogy egy pillanatra összekulcsolja ujjait. A pihe­nés, a tétlenkedés ritka perce. — A családról meséljen ... Arról, hogy milyen érzés, ha valakit tizenhá­rom gyerek szólít az édesanyjának? — Valamikor ez egy kevéske örömet és rengeteg gondot jelentett, ötvenhat éves koromra elmondhatom, hogy ma már a fordítottja az igaz. — összetartó a család? Keze szinte nyílként röppen a ma­gasba, hogy aztán találomra újra kivá­lasszon néhányat az asztalon heverő képek közül. Mi minden juthat az eszé­be egyetlen gyerek fényképéről! Meny­nyi emlék . . . — Nagyon! — válaszol a kérdésre. — Szeretnek, ragaszkodnak hozzánk a gyerekek. És tisztelnek. Kis- és nagy­családokban ez a legfontosabb, külön­ben nincs meg a családi béke . . . Erre próbáltam nevelni őket kiskoruktól fog­va. — Ez lenne hát a szeretet? A múlt mélysége, emlékek zsongása segíti a választ: — Ez is!... És az, ha a szülő a le­hetetlent is megtenné gyermekéért, aki ezt felnőtt korban viszonozni tudja .. . Tizenhárom gyerek mellett azt tapasz­taltam, hogy a féltő gondoskodás, a tö­rődés, a sok-sok lemondással járó ál­dozatvállalás mind-mind a szeretet jele. — Hát még? — Az, hogy ragaszkodnak hozzám még most is, pedig tízen kiröppentek már a családi fészekből. Mégis idetar­­tozónak érzik magukat, gyakran a ta­nácsomat is kikérik. Egy sokgyerekes anya számára nincs ennél nagyobb bol­dogság a világon! Egykori hétköznapjairól kérdem Fá­­biknét. Percek alatt kiderül, hogy egy sokgyerekes családban a köznapok bé­kéje nemcsak az anyai szeretettől, de a beosztás művészetétől is függ. És ő ennek is mestere! Mert a Fábik-gyere­­kek a legnehezebb időkben sem jártak hanyagul; szerényebb lehetőségekhez mérten, de jól öltözöttek voltak. És a világháború vészterhes éveit leszámít­va, minden nap friss étel is volt az asztalon. — Mindig fél ötkor keltem, akárcsak ma. Akkoriban a gyerekek, most az uno­kák miatt. Elkészítettem a reggelit. Amíg ettek, tízárait csináltam az iskolába, később már a munkába igyekvő gye­rekeknek. Mire az utolsó is elment, a bevásárlás következett, utána pedig a főzés. Közben persze takarítás, mosás, főzés; leckeírásnál pedig egy egész osz­tályt tanítottam. Van tévé, rádió, hűtőszekrény. Fő­bikáknál egy, a családon belül továb­bi négy személygépkocsi. És aki a ti­zenhárom testvér közül már megháza­sodott — ha szerényebben is — de ka­pott hozományt. — Mikor van együtt a család? Újra csend van. A kéz, amely már annyit mosott, annyi gyereket ringatott, valaha annyit foltozott most pihen. — Tulajdonképpen mindig . . . Nem múlik el nap anélkül, hogy a tíz önálló családban élő gyerekek közül hárman­­négyen be ne ugomának néhány perc­re .. . Teljes létszámban vasárnapon-Ottjártunkkor Fábikék tizenhárom gye­reke közül hatan és négy unoka jött össze a szülői házban. Balról: Gabi. Irén, Rózsi. Ilonka, Karcsi és Pisti ként vagy ünnepeken vagyunk együtt. Ezek különösen szép napok számomra. Együtt vagyunk, beszélgetünk, ülünk az asztalnál és észre sem veszem, hogy a nagylányok leszednek, elmosogatnak. Persze, mire beesteledik, ez is szalad, a másik is készülődik. Maradunk csak ketten az urammal és a gyerekek kö­zül Karcsi, Pisti és a Kicsiny .. . A „kicsiny", azaz Ilonka is húszéves már s képesített tanítónő a helyi óvo­dában! Útban hazafelé újra versenyt futunk a széllel. Suhanunk ezen a kerek-sima tájon és én ki tudja hányadszor csodálato­san szép nyelvünket dicsérem magam­ban. Édesanya. Édesanya! Hangtalanul ízlelgetem, forgatom számban minden egyes betűjét. Édesanya! Van-e ennél szebb, mélyebb értelmű, kifejezőbb szó a világon? Egy ember szájából is csodásán hangzik. Hát még ha tizenhárom test­vér mondja egy anyának: ÉDESANYÁM ! PRANDL SÁNDOR felvételei Március 8-án megszokott kép fogad­ja az embert országszerte. Végtelen sorok a virágboltok előtt. Virágot kap ma az anyuka, a feleség, a tanító néni, a kolléganő, tehát minden felnőtt le­ány és asszony. Az elismerés és a meg­becsülés virágai ezek. Nagyon szép ünnep ez a mai, azért valahogy mégis mindig vegyes érzelmek fognak el i­­lyenkor. Óhatatlanul arra kell gondol­nom, vajon hány olyan férj, hány o­­lyan gyermek áll a virágüzlet előtt, akik egész évben nem adták meg a kellő tiszteletet a feleségnek, az anyu­kának, a tanító néninek vagy a kollé­ganőnek és a nemzetközi nőnapon akarják jóvátenni mindezt. Vajon hány igazgató vagy üzemi bizottsági tag áll sorba ilyenkor, olyanok, akik egész éven keresztül nemegy alkalom­mal, ha terhes nő jelentkezett felvé­telre élénken tiltakoztak felvétele el­len. De ugyebár ettől eltekintve, ők a női egyenjogúság megvalósitásának bajnokai lehetnének — legalábbis sze­rintük ... Mindig azt kutatom tehát, hogy mennyire őszinte az, amit csiná­lunk, mert ez a lényeg. Ezért én úgy érzem, hogy a nemzetközi nőnappal kapcsolatban nem is annyira a nőkről és a nőknek kell írni, mint inkább azokhoz a férfiakhoz — idősebbekhez és fiatalabbakhoz — kell fordulni né­hány gondolattal, akiknek magatartá­sa, a családban vagy a családon kívül döntően esik latba, amikor a női egyen­jogúság gyakorlati megvalósításáról van szó. Igen, úgy érzem, ez a helyes, ha minden férfi, családapa és jövendő férj egyre jobban átérzi, hogy a helyes szocialista emberi kapcsolatok kiala­kítását a férfi-nő-viszonynál kell kez­deni, ott, amikor értékelni tudjuk azt a munkát, amit a feleség, az anya vé­gez otthon, a háztartásban a családért, amellett, hogy sokan közülük felelős­ségteljes munkát végeznek üzemekben, hivatalokban. Értékelni, de nemcsak szavakkal, hanem a család belső gond­jainak megosztásával, a házimunkában való férfias részvétellel. Igen, ma már a múlté az az „elv“, hogy a fakanál asszony kezébe való. Ma már a fér­finak nem szégyen megfogni a faka­nalat. Mert csakis a férj és a feleség kölcsönös megértése, egymás támoga­tása tudja létrehozni azt a meleg csa­ládi légkört, mely lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a családban szilárd jelle­mű szocialista emberek nőjenek fel. A fiatalok is még jobban tudatosít­hatnák azt az örök igazságot, hogy az embernek lehet sok barátja, kedvese, de anyja csak egy van. A fiatalember ha ezt hallja, rendszerint megvonja a vállát és továbbmegy. Pedig mennyi igazság rejlik e szavak mögött. Igen, elhagyhat, megvethet bárki, de az édesanya soha. ö sohasem vet meg, ő mindig visszafogad, ő mindig szeret, mert ő a szülőanya. Ezért tiszteljük őt, az élet hordozóját, a családi tűzhely örök gondozóját. Ne legyen tehát március 8-a olyan ünnep, amikor ki akarjuk pótolni mindazt, amit egész éven át elmulasz­tottunk, de legyen ez az ünnep kicsú­­csosodása annak az egész évben tartó figyelmességnek, szeretetnek és elis­merésnek, amellyel asszonyaink és lá­nyaink munkája iránt adózunk. Ekkor és csakis ekkor csilloghat igazi fényé­ben ez a jelentős nap. Ebben a szel­lemben köszöntőm a nőket, közöttük a Hét olvasóit és levelezőit is, kíván­va nekik jó egészséget, békét, boldog életet és a férfiak részéről egész éven át figyelmességet és elismerést. VARGA JANOS 3

Next

/
Thumbnails
Contents