A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-07 / 1-2. szám
HALÁLÁNAK 200. ÉVFORDULÓJÁRA Linné A természettudományok történetének egyik legellentmondásosabb időszaka kétségtelenül az a néhány évtized volt, amelyre Linné (eredeti svéd nevén: Carolus Linnaeus) munkássága esik. Linné művei szintén magukon hordják ennek az ellentmondásosságnak valamennyi jegyét. Fő műve, a Systema Naturae, melylyel hírnevét megalapozta, tulajdonképpen már keletkezése pillanatában elavult volt, az a rendszer, melynek lényegét 1735-ben fogalmazta meg, s amelyet szinte élete végéig tökéletesített (a Systema Naturae első kiadása mindössze 10 oldalas volt, a 12. kiadás, mely még a szerző életében, 1766—1768 között jelent meg, három vaskos kötetre rúgott), ez a nagy rendszer csupán egyike volt a számtalan mesterséges rendszernek, amelyekről mindenki tudta — Linné is —, hogy nem tökéletesek, s óhatatlanul fel kell váltsa őket egy természetes rendszer. Talán érdemes lesz közelebbről is megvizsgálni ezt a problémát. A természettudományok a 17. és 18. század során már annyi ismeretanyagot halmoztak fel, hogy a tudósok joggal tartottak egy esetleges zűrzavar kirobbanásától. Létfontosságúvá vált a rendszerezés, különösen a növény- és állatvilágban, ahol több tízezer faj besorolását kellett elvégezni. Linné előtt sokan megpróbálkoztak a növények és az állatok rendszerezésével (nagyon tanulságos és főleg mulatságos volna nyomonkövetni ezeket az igyekezeteket), de csak neki sikerült — és csak a növényvilágban — egy olyan mesterséges rendszert létrehoznia, amelyről Lamarck egy alkalommal azt írta: „hasznavehetetlen ugyan, de jobb híján ezt kell használni”. Hogy végül nem Linné alkotta meg a növények természetes rendszerét (jóllehet sohasem tagadta, hogy csakis ez lehet a végső megoldás), annak mindenekelőtt az a magyarázata, hogy abban az időben még nem fogalmazódott meg az az elmélet, mely szerint a rendszerezés alapja csakis a származástani kapcsolat, tehát a rokonság és nem a hasonlatosság lehet. Linné mesterséges rendszere elsősorban következetességével vívta ki a kollégák elismerését (voltak persze ellenséges vélemények is); a növényeket például az ivarszervek alapján 24 osztályba sorolta. Olykor sikerült a rokonsági kapcsolatokat is kimutatnia. Ami az állatok és az ásványok rendszerezését illeti, elmondható, hogy ebben is következetes volt, csak éppen nem találta meg azokat a jegyeket, amelyek segítségével legalább egy elfogadható mesterséges rendszert felépíthetett volna. Egyébként figyelemreméltó, hogy Linné az embert az állatok közé sorolja be. Carolus Linnaeus növénytani ismereteit már négyéves kora óta gyűjtögette; apja, aki Stenbrohultban volt lelkész szívesen kertészkedett és fiát is a növények szeretetére nevelte. A szülők — híven a családi hagyományokhoz — azonban papnak szánták az értelmes legénykét, ő viszont megmakacsolta magát és orvos lett. Ezt sohasem bocsájtották meg neki, kivált az édesanyja haragudott rá nagyon. Emiatt Linnének lelkiismeretfurdalásai is voltak, s talán ezzel is magyarázható az az istenfélelem, amely szinte valamenynyi tudományos művét áthatja, s még a felismert igazság kimondásában is megakadályozza. (Különösen szembetűnő ez a fajok állandóságáról vallott nézete esetében: fennen hirdeti, hogy annyi faj van, ahányat isten kezdetben teremtett, ugyanakkor többször is kénytelen beismerni: a fajok fejlődnek és átalakulnak.) Linné először mint orvos szerez magának dicsőséget; a királynőt egy» ízben sikeresen kikúrálja, s ezzel megnyílik előtte az út a legmaga-Linné Flora laponica című könyvének címlapja (1737) sabb csúcsok felé. Lovaggá ütik, nemesi rangot és nevet kap (ekkor lesz Linnaeusból Linné), a Francia Tudományos Akadémia beválasztja tagjai közé, s ő lesz a Svéd Tudományos Akadémia első elnöke. Közben természetesen nagy szenvedélyének, a botanikának hódol. Művei nyomán szinte „növénymánia” tör ki Európában: mindenütt herbáriumokat készítenek, exotikus növények érkeznek Stockholmba, hogy a mester rendszerezze őket. Még a királyi családban is hódít a botanika, önéletrajzában — melyet harmadik személyben írt és névtelenül adott ki — nem kis büszkeséggel emlegeti ezeket a dicsőséges esztendőket. Jogosan fölmerülhet a kérdés, hogy miért is ünnepeljük most Linnét, halálának 200. évfordulóján, amikor főműve már születésekor elavult volt? A választ nem lehet néhány sorban megadni, s e helyütt ez nincs is szándékomban; Linné legfontosabb tettéről, legnagyobb érdeméről azonban szólnom kell. Aki csak egy kissé is járatos a botanikában vagy a zoológiában, az tudja, hogy a fajoknak kettős elnevezésük van. Például a boglárkafélék (Ranunculaceae) családjában a boglárka (Ranunculus) nemzetség egyes tagjait csakis úgy tudjuk megkülönböztetni, ha a nemzetségi név mellé odaillesztjük a fajnevet is. Tehát: réti boglárka (Ranunculus a cer), vetési boglárka (Ranunculus arv e n s i s) stb. így már az elnevezésből egyértelművé válik egy növény vagy egy állat hovatartozása. A kettős nevezéktan megalkotója Linné volt. Ugyancsak ő vezette be a biológiába azt az újdonságot, hogy az egyes fajokat (species) nemzetségekbe (genus), a nemzetségeket családokba (familia), a családokat rendekbe (ordo), a rendeket pedig osztályokba (classis) kell besorolni. Ez az elv is időállónak bizonyult. Számos megjegyzéséből arra lehet következtetni, hogy olyan gondolatok is foglalkoztatták, amelyeket aztán nem mert nyíltan papírra vetni. Gondosan ügyelt arra, nehogy valaki is istentagadással vagy istenkáromlással vádolja őt, a sors iróniája azonban, hogy halála után mégiscsak akadt egy lelkész, aki együgyűségében is többet kiolvasott Linné műveiből, mint amennyit ő megfogalmazni szándékozott, és egy vitairatban alaposan elverte rajta a port, bár ahogy a kortársak tanúsítják, ez már mit sem ártott annak, akinél — Linné írja így, meglehetősen szerénytelenül — „senki nem volt híresebb az egész világon”. Négy évvel halála előtt érte az első agyvérzés. 1776-ban, a második agyvérzés után már szinte mindent elfelejtett, még a nevét is; kedvenc növényeit sem ismerte meg a Hammarbay-i kertben. 1778. január 10-én halt meg. (lacza) (Prandl Sándor reprodukciója) A HANGOK VILÁGA 5. BESZÉDAKUSZTIKA - EXPORTRA Az emberi hang talán a legbonyolultabb a természetben előforduló hangok között. A magánhangzók harmonikusak; a mássalhangzók egy része periodikus, más része zörej szerű (pl. a b, p, <t „explozív). Az emberi beszéd összetett folyamatok eredménye. A tüdőből kiáramló levegő a légcsövön keresztül jut a rugalmas hangszalagokig, amelyek elzárják a gégefő nyílását. A levegő — akárcsak a hangsípban — felváltva nyitja és zárja a hangszalagokat, melyek rezgőmozgást végezve primer hangot keltenek. A fej különböző üregei (arc-, orr-, és garatüregek) rezonátorokként működnek és bizonyos rezgéseket felerősítenek. A hangszalagoknak nincs szerepük a hangsúlytalan mássalhangzók képzésében. Ebben az esetben a tüdőből kiáramló levegő közvetlenül a szájba jut, ahol ezek a hangok képződnek. Minden hangzó alaprezgésekből — az ún. formáns frekvenciasávból — és ezek felhangjaiból áll össze. Az alaprezgések a hanginformációk hordozói, a felhangok a hangszínt határozzák meg. A legmélyebb hang az u (200—400 Hz), a legmagasabb az sz és a c, némely felhangjaik elérhetik a 15 000 Hz-et. A legmélyebb férfihang kb. 90 Hz-es, a legmélyebb női hang 180 Hz-es. Mint minden hangsugárzó, az emberi hangforrás által keltett hangok is meghatározott irányban terjednek, s ez függ a rezgésszámtól. A mély hangok minden irányban, a magas hangok csak a beszéd irányában terjednek. xxx A színháztervezés egyik nagyon fontos része a terem beszédérthetőségi vizsgálata. A beszédérthetőségi koefficiens — a kiejtett és a megértett szótagok hányadosa — sokmindent elárul egy helyiség beszédakusztikai viszonyairól. Cseh kutatók állapították meg azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy a különböző nyelvekben eltérően artikulálják a hangokat, minden nyelvnek vannak ún. jellemző hangzói — s ezt a beszéd érthetőségének szempontjából figyelembe kell venni a színháztermek akusztikai tervezésénél. Hála professzor dolgozta ki elsőként a cseh nyelv hangzóinak frekvenciasáv-táblázatát. Minden hangvisszaverő és -szóró felület specifikusan veri vissza illetve nyeli el a különböző rezgésszámú hangokat. Elmondhatjuk tehát, hogy a hangelnyelés és hangvisszaverődés frekvencia-függő. Hála professzor kutatásai nyomán Jaroslav Janoušek dolgozta ki a folyamatos cseh beszéd iránygörbéit. Laboratóriumi mérések alapján beigazolódott az az elméleti feltevés, hogy az egyes nyelvek irányjelleggörbéi között akkora a különbség, hogy azt semmiképp nem szabad figyelmen kívül hagyni a jó akusztikájú termek tervezésénél. Janoušek kutatásai elismeréséül államdíjat kapott. A kiváló akusztikus munkájára külföldön is felfigyeltek, — miután meggyőződtek a mért adatok helyességéről, felkérték a Hang-, Kép- és Rádiótechnikai Kutatóintézet (Výzkumný ústav zvukové, obrazové a rádiové techniky — VÜZORT) illetékeseit, hogy szakmdilag segítsék a hasonló jellegű kutatásokat külföldön. Jelenleg csehszlovák szakemberek közreműködésével folynak Belgiumban a francia, Spanyolországban a spanyol, Brazíliában a portugál, az NDK-ban pedig a német beszéd iránykarakterisztikának a vizsgálatai. Az emberi hang megközelítően patkó alakú húllámokban terjed, ezért a színházakban és a hangversenytermekben, a jó hallhatóság és beszédérthetőség érdekében a széksorokat lehetőleg patkó alakzatban kell elhelyezni. (folytatjuk) Ozogány Ernő 18
