A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-18 / 8. szám
A LABDA BŰVÖLETÉBEN Gyermekvágyak, gyermekálmok. Van, aki űrhajós akar lenni. Vagy pilóta. Vonzzák őt a magasságok. Gabit is vonzzák. De másmilyenek. — Labdarúgó szeretnék lenni, a javából. Lehet még belőle. Egyelőre most még kis srác. A Duna utcai magyar iskola tanulója. Kilencedikes. — Meg kellene erősödnie — mondja róla Gálffi Vince, a tornatanárja. Bertalan Gábor tizenöt éves, és mindössze 47 kiló. Hm, kevés egy kicsit. Ismerünk olyan kiváló labdarúgókat, akik kisebbek és könnyebbek is voltak az ő korában . . . — Eleinte pincér szerettem volna lenni. Most másról álmodozom. Egyetlen vágyam, hogy focista lehessek. Sok ezer ilyen gyerek kergeti a labdát az országban, arról álmodozva, hogy majd nekik is tapsolni fognak a nézők, mint Modernek, Göghnek, Nehodának. — Labdarúgó csillag akarsz lenni? — kérdem tőle. Megvonja a vállát. — Szeretnék. Tanulmányi előmenetel? — Matekbői és oroszból elég gyengén állok — vallja be férfiason. A pályán persze pontosan ki tudja számítani, hová kell helyezkednie. Feleléskor kevésbé remekel. — Közepes az eredménye - mondja a tornatanár. Atomtudós aligha lesz belőle. Viszont jól focizik. — Aki nem tanul jól, arról ne írjatok. Aki jól tanul, arról sem kell sokat írni, mert elkapatja magát — mondja Janda Iván az iskola igazgatója. Egyelőre persze nem is lehet sokat írni Bertalan Gabiről. Nem érdem, hogy tehetségesnek született. Sok-sok fáradságos edzéssel, munkával kell tovább fejlesztenie a tehetségét. Az lesz majd az érdem, ha ki tudja harcolni, hogy legyen belőle valami. Számos tehetségesnek induló gyerek kallódott el a későbbiek folyamán, mert nem volt bennük akaraterő, kitartás, mert. . . könynyelműen bántak a tehetségükkel. Mert elkaparta őket a kezdeti siker. Mert — mikor már valamire vitték - fegyelmezetlenek voltak, emelgették a poharat - a telit persze), alvás helyett a lokálokat látogatták . . . Bertalan Gabi egyelőre szerény, rendes fiú. Reméljük ilyen is marad. Ö is, mint még sok-sok ezer hozzá hasonló korú gyerek a labda bűvöletében él. Szerdahelyen szerette meg a focit. Sok kiváló labdarúgó nőtt fel a szerdahelyi pályán. Egyikükre, a szerdahelyi DAC egykori gólkirályára talán még emlékeznek az idősebbek. Sándor Géza legalább fél fejjel kisebb volt a többinél, de a pályán három fejjel fölibük nőtt. Olyan gólokat lőtt, hogy zörgött a háló. Talán egy kicsit rámenősebb volt, mint amilyen most Bertalan Gabi. A DAC pályáján mostanában is sok jó mozgású, ügyes srác kergeti a labdát. Bertalan Gabi valahogy talán kiemelkedik közülük. Neki valamelyest jobban engedelmeskedik a labda, mint a többieknek. Ezért figyeltek fel rá a szakemberek.- összpontosításon voltunk Jahodnában (Pozsonyeperjesen) s a Slovan gyermekcsapatával játszottunk. Két gólt lőttem nekik. Ott volt az edzőjük is, a nevére már nem emlékszem. A mérkőzés után magához hívott és azt mondta, ha van rá mód, jöjjek át a Slovanba. Beszélt az édesapámmal is, aki egyébként az eperjesi úttörőtábor igazgatója. Apám aztán úgy döntött, hogy jó, menjek, de az Interbe. Az első próbaedzéskor a C csoportba osztottak be, ennek az edzője viszont szólt az A csapat edzőjének, hogy ott játszhatnék én is. Közben megbetegedtem, nem jártam edzésre. Tegelhoff mérnök levelet írt az édesapámnak, hogy tehetségesnek találtak és szívesen látnának az Interben. Meghívott beszélgetésre, és én el is mentem. Ennek három éve, Gabi akkor tizenkét éves volt. — Tegelhoff edző aztán figyelemmel kísérte a játékomat. Nagyon izgultam, de azért elég jól játszottam. Két gólt lőttem. A mérkőzés után az edző azt mondta, hogy most már járjak rendszeresen az edzésekre, örültem, tudtam, hogy elégedett velem. Következett az újabb lépés. — A Slovan ellen játszottunk, 3:3 volt az eredmény. Három gólt lőttem. A mérkőzést megtekintette Gusto Vitek, a gyermekválogatott edzője, magához kérette édesapámat, és közölte vele, hogy meghív a válogatott keretbe. Meg is hívott. Az első mérkőzésen 6:3-ra legyőztük a Zbrojovka Brno csapatát. Tizenhatan voltunk a keretben, engem nem váltott le az edző. Igaz, gólt csak egyet lőttem . . . Tizennégy éves korom óta az Inter ificsapatában játszom. Balszélsőt. Kérdem Bertalan Gabitől, mond-e valamit neki a Balázsi név. (Balázi Józsi a magyar gimnáziumból került a Slovanba, majd az országos válogatottba.) Nem, az ő nevét még nem hallotta. Molnár Paliét és Szikora Gyuriét meg Móderét viszont ismeri. — Móderről és Szikoráról azt is tudom, hogy ebbe az iskolába jártak, innét kerültek a válogatottba. Szikorát és Módért láttam játszani. Szikorát persze már elég régen. Remekül játszott. Én is szeretnék egyszer majd így játszani, a válogatottba . . . A példakép? — Petráé és Váradi Béla, a Vasas játékosa. Hogy miért? Nagyon jóknak találom őket, szép gólokat lőnek. Hát igen, a góllövés. Bertalan Gabi tudatában ez a legnagyobb érdem. De azért tudja, hogy a foci nem minden. Kell valami hivatás is. — Testnevelési tanár és edző szeretnék lenni. De előbb még sok-sok gólt lőni . . . MÉSZÁROS JÓZSEF JOLÁN NÉNI MEGNYUGODOTT (Egy régi riport nyomában) Több mint tíz évvel ezelőtt, 1967 forró nyarán jártunk Veľké Blahovóban (Nemesabonyban), emlékszem, hogy csak szédelegtünk és kóvályogtunk a pokoli hőségben, nem leltük a helyünket, nem leltünk árnyékot s nem találtunk valamire való témát. Már-már vissza akartunk fordulni, hogy máshol próbáljunk szerencsét, s ekkor találkoztunk egy meggyötört arcú, síró asszonnyal: Raduka Jolánnal, a helyi óvoda takarítónőjével és pesztonkájával. Sírt, panaszkodott, sőt, átkozódott is, úgy szidta a helyi vezetőket, mint a bokrot. Úgy éreztük, nem ok nélkül, több méltatlanság történt vele, mint amennyit egy asszony könnyedén elviselhet. Hogy mást ne mondjak, az is megtörtént vele, hogy lebontották feje fölül a tetőt s ő két kisgyermekével a szabad ég alatt töltötte az éjszakát — szakadó esőben. Szociális segélyért folyamodott (hiszen a gyereksegéllyel együtt mindössze nyolcszázötven koronát keresett havonta), elutasították. Megígérték, hogy építenek neki egy szoba-konyhás lakást, kiásatták vele az alapot, de a szövetkezet elnöke leállította a dolgot . . . Munkahelyéről, az óvodából is el akarták őt távolítani, mert hogy „nagy a szája, a gyerekekkel durván viselkedik" stb. „Ha nem lenne ez a két aranyos gyerekem — mondotta akkor Jolán néni - már rég felakasztottam volna magam. En nem élvezem a jósorsot, higgyék el nekem." Ezektől a mondatoktól, ha lehet, még inkább melegünk lett. Aztán érdeklődni kezdtünk a helyi illetékesektől, sőt olyanoktól is, akik csak hallottak valamit az ügyről. A járási nemzeti bizottságra is elmentünk. Mindent összevetve az derült ki, hogy hát igen, nagyszájú asszony Raduka Jolán, ideges, nyugtalan meg „összeférhetetlen" - épp csak: minden oka meg van rá. Két gyermekéért teszi, akikből tisztességes embert akar nevelni: emberhez méltó környezetben. Ezért veszekszik, szitkozódik, hadakozik, ezért „összeférhetetlen". Kiderült: az csupán rágalom, hogy az óvodában rosszul végzi a munkáját, tiszta asszony, a gyerekek és a szülők is szeretik őt. A járási nemzeti bizottságon ígéretet kaptunk, hogy megoldják Raduka Jolán lakásügyét. A riportot megírtuk és közöltük. Később, talán egy fél év múlva, érdeklődtünk. Azt mondták, igen, igen, az illetékesek intézkedtek. S most, tíz év elteltével itt ülök Jolán néni, szép, ragyogóan tiszta, szobakonyhás lakásában. Ha az asztalon nem látnék egy sereg gyógyszeres üveget, bátran azt állítanám, hogy az asszony tíz évet fiatalodott. Azt, hogy már megnyugodott, hogy ma már nem összeférhetetlen — másoktól is tudom. — Nem, nem panaszkodom — mondja - bűn lenne, ha a mostani vezetőségre panaszkodnék. Segítenek rajtam, akármilyen kéréssel fordulok hozzájuk', nem. régen is újra tataroztatták ezt a lakást. Hodosi Károly a nemzeti bizottság jelenlegi elnöke páratlanul rendes ember, kár, hogy nem ismerheti meg őt, most épp valami iskolázáson van. — A gyerekek? — érdeklődöm. — A fiam szakmát tanult, panelházszerelő, Galántára nősült, nagyon jó feleséget talált magának. Kocsijuk van, most kell lakást kapniok. Gyakran meglátogatnak, s amivel csak tehetik kisegítenek. A lányomék éppúgy. Ö ide ment férjhez Hódosra, a férje ács. Ök most akarnak építkezni. Van már három gyermekük. Vagyis . . . nagymama lettem. Nyugodtan, kedvesen, mosolyogva beszél, hangjában nyoma sincs már a régi izzó indultnak és keserűségnek. Megnyugodott hát? Megnyugodott. Épp csak bele is rokkant küzdelmeibe, amíg szinte szó szerint foggal és körömmel ki tudta csikarni gyermekei és a maga számára a mindenkit megillető létfeltételeket. Hatszáz korona rokkantsági segélyt kap, sajnos megbetegedett még mielőtt ledolgozhatta volna a szükséges éveket. Ö nem panaszkodik, de én tudom, hogy túl nagy volt körülötte a közöny, a megnemértés. A hodosi egységes földművesszövetkezet konyháján egy koronáért kap ebédet. Azt mondja, kitűnően főznek. Hogyan múlnak napjai? Szeret kézimunkázni, horgolni, hímezni, sok szép varrottast, horgolt térítőt látni a lakásában. A televíziót nem szereti, ezért nem is vett, ellenben van egy lemezjátszója, néha zenét hallgat. — Ma már csak az egészségem hiányzik - mondja szomorkásán - sajnos a betegségért nem kell a szomszédba menni! Túl magas a vérnyomása, ezért a sok gyógyszer. Gyakran kell orvoshoz szaladnia, legutóbb például Szilveszterkor. Rendszeresen sportkázik, sajnos, eddig nem sok sikerrel.- Mit csinálna, Jolán néni a pénzzel, ha egyszer sikerülne megütnie a főnyereményt? — érdeklődöm mosolyogva. Habozás nélkül válaszol: — Természetesen azonnal szétosztanám a gyerekeimnek. Aztán még hozzáfűzi:- De azért maguknak is küldenék belőle, hiszen maguk is segítettek nekünk. Jolán néni utolsó mondatát, mi tagadás, kissé meghatódva hallgatjuk. Köszönjük. ZS. NAGY LAJOS 22
