A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-11 / 7. szám

eresszünk, gondoljuk, amikor az egyik vámos áll elénk:

— A jegyzékükben rádióleadó is szerepel. Sajnálom, de ezt le kell foglalnom. Nincs behozatali engedélyük az iráni hatóságoktól — közli velünk utánozhatatlan ázsiai udvariassággal.

— A kamionban vannak, az pedig le van blombálva, amint látja — próbáljuk meggyőzni. — Egyébként pedig csak átutazóban vagyunk. El tudja képzelni, nagy jó uram, mit jelent kirakni öt tonna rakományt?

— Őszintén sajnálom, de sajnos nem megy másként. Egyébként idejük van bőven. Ma vasárnap van, kérem. Úgyis csak holnap lehet elintézni a dolgot.

Amilyen kedvesek voltak egy órával ezelőtt, ezek a vámosok, olyan ellenszenvesek most. Tanácskozunk, egyezkedünk, kérlelünk. Minden hiába. Nem marad más hátra: teljesíteni kell a kívánságot és kirakni a hordókat, a rengeteg dobozt, ládát.

— Bocsássanak meg, elnézésüket kérem — ismételgeti az unalomig a vám őre, mintha csak értené a káromkodásokat, amelyeket kórusban zengünk, majd inkább otthagy minket.

Fél óra sem telik el, amikor viszszatér a vámhivatal főnökének kíséretében, akit vasárnapi pihenőjéből zökkentett ki. A huzavona megismétlődik: kérlelés, javaslatok, további apró ajándéktárgyak, jelvények, kis zászlók — hiába!

— Méltóztassanak megbocsátani az urak — így a főnök, és törvényes rendelkezésekről, előírásokról, utasításokról, engedélyekről beszél.

— És ha ezeket az ártatlan masinákat külön becsomagolnánk és leplombálnánk? — kíséreljük meg a javaslatot.

— Ez megoldható. Becsomagoljuk és elküldjük az afgán határra. Ott legkésőbb egy hét múlva sértetlenül átvehetik.

Ezt a módot nem fogadhatjuk el. Már átkozzuk a percet, amikor a leadókat beírtuk a listára. Az idő pedig kérlelhetetlenül telik. Mérgünket nagy erőfeszítéssel lenyeljük, nehogy még inkább komplikáljuk a helyzetet. Ázsiában vagyunk, meg kell szokni az itteni módszereket és a nekünk, európaiaknak oly távoli filozófiát.

— Ha bele méltóztatnak egyezni, két rendőr elkíséri önöket az afgán határig.

— Adjon mellénk akár egy ezredet — sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

— Elég lesz kettő — biztosít a főnök öntudatosan, szinte megdicsőülten mosolyogva. — Szerencsés utat. Szálem . ..

„Az árják földje" — Irán területileg tizenháromszor nagyobb, mint Csehszlovákia. 1957 óta a történelmi Perzsia nevet is viseli, és elmondható, hogy nemcsak kétnevű, de kétarcú ország is. Az Elbrusz két teljesen elütő részre osztja: a hegység déli nyúlványai sivatagokba és sztyeppékbe torkollnak, míg északon a Kaspi-tenger melléki termékeny síkság, a háromezer métert is elérő, erdőboritotta hegyekbe megy át. Joggal nevezik ezt a vidéket a helybeliek „perzsa Svájcnak".

A határon átélt rémület hatására megállás nélkül robogunk egész nap és egész éjjel. Tudjuk már, hogy a legjobb távol a hivatalnokoktól. Sietségünk azonban nem tetszik cerberusainknak, akik megmegállnának a városokban, meg azután éhesek is. A világért sem fogadnak el az általunk felkínált ennivalóból. Talán attól félnek, hogy elkábitjuk vagy megmérgezzük őket...

Hajnalban hajtunk el az Iráni Nemzeti Park mellett. Itt véget ér a zöld növényzettel borított festői dombok vonulata. Elnyel minket a száraz sivatag, amely fölött szinte reszket a fojtogató hőség.

ÁZSIA KÖLDÖKE

A közeli Tay Abád faluról elnevezett határállomáson — megbízható kísérőink jóvoltából — izgalom nélkül éltük át a vámvizsgálatot. Annál lassabban ment az útlevelek ellenőrzése. Minden nevet kétszer, háromszor is fel kellett olvasnom, ami nyilván mulattatta a hivatalnokot. Minden név után belekukkantott egy vastag fekete könyvbe, titokzatosan vigyorgott és valamit beírt egy jegyzékbe.

— Rendben van, szerencsés utat kívánok. Valamennyien tovább mehetnek.

— Ez úgy értendő, hogy egyikünk sincs a fekete listán?

— így van — vallotta be a határőrtiszt.

Mintegy két kilométert az „Independent Territorynak" — „senki földjének" nevezett sávban haladunk, s csak ezután lépünk afgán területre. Afganisztán kegyetlen történelme folyamán több mint kétezer éven át jelentős szerepet játszott a világ kulturális és politikai életében. Ez az „Ázsia köldökének" nevezett ország lett most álmaink földje.

— Csehszlovák hegymászók vagyunk. A Hindukus hegységbe megyünk — magyarázzuk oz afgán vámhivatalnokoknak.

— A, Csekoszlovakisztán, hegymászók — ismételték.

— Legyen Csekoszlovakisztán, ahogy tetszik — hagyjuk rájuk, és csevegéssel, jelvények, expedíciós zászlócskák szétosztásával igyekszünk elterelni figyelmüket rakományunkról. Legnagyobb meglepetésünkre azonban jobban érdekelték őket oltási bizonyítványaink, mint a csomagjaink.

Egy óra sem telt el, és már nagyszerű aszfaltúton robogunk, amely fekete szalagként húzódik a szürkésbarna sivatagban, nagy ívvel érintve Herat, Kandahar, Gazni és Kabul városokat. A tamariszkuszok illatától átitatott levegő szinte forr, bugyborékol a reszkető hőségben. A sivatag forró lehelete mindent felperzsel és kiszárít. Csak az életet jelentő Herirud és Hilmend folyók, valamint a vizüket elvezető csatornák mentén van némi friss zöld vegetáció. A folyók nedve az év nagyobb részében száraz, homokos, vizük elvesz a szomjas földben. Csak a télvégi, tavaszi esőzések hoznak némi enyhülést.

(Folytatjuk)

Fordította és átdolgozta: L. GALY OLGA

CSAK EGY POFON ?

Megberrent dolgozószobámban a telefon. A vonal túlsó végén a városi bíróság tanácsvezető bíróinak egyike jelentkezett:- Egy érdekes esetet tárgyalok holnap.- Éspedig?- Garázdaság, fosztogatás. Ha érdekli, reggel kilenckor az ötvennyolcas tá rgya lóteremben.

Gondolatban rögtön a tévében látott krimik jutottak eszembe. Lelki szemeim előtt, fejükre húzott harisnyával, vakmerő betörőket láttam, amint az éjszaka sötétjében vállukon egy zsáknyi pénzzel árnyékként osonnak a közelben várakozó gépkocsihoz . . . Izgalmas történetet sejtettem a meghívás mögött.

Mit tagadjam, másnap — legalábbis az első pillanatban — nagyot csalódtam. A garázdasággal, lopással vádolt 19 éves Ľuboš F. egy cingár termetű, ijedt pillantású, sovány fiatalember volt. Nem tűnt különösebben erősnek sem, alighanem minden „tétre menő" verekedésben alulmaradt volna ... A viselkedése is inkább fiúsnak, mintsem felnőttesnek tűnt. Amikor elővezették és a tárgyalás idejére lecsatolták csuklójáról a bilincseket, ideges magatartása csak fokozódott; folyton a karjáról lelecsuszamló fehér szalag igazgatósával foglalatoskodott.

Szokványtárgyalásnak tűnt az ügy, nem is volt különösebb közönsége. Csak Bohuš, az eset tizennégy éves koronatanúja és szülei, illetve Ľuboš édesanyja és néhány cimborája voltak jelen.

A tanácsvezető bíró megnyitotta a tárgyalást, ismertette a tényállást, aztán rögtön Ľuboš F. kapott szót. Látszott, alaposan fölkészült a vallomástételre s ügyvédje tanácsát is megszívlelte, miszerint kár lenne valamit is tagadni vagy talán szépíteni próbálni a történteket. Hangján, kissé riadt magatartásán érződött, hogy őszintén, meggyőződésből mondja, amit beszél:- A szóbanforgó napon egy barátom névnapját ünnepeltük. Néhónyunkat meghívott a közeli italboltok egyikébe némi poharazgatásra. Sört ittam vodkával. A mennyiségre nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy elég sokat ittam. Már sötét volt, amikor kiléptünk az utcára. Egy irányban laktam az ünnepelttel, így együtt indultunk hazafelé. Az egyik kapualjból ekkor egy számomra ismeretlen, tizenkét-tizenhárom éves fiú lépett az utcára .. . Amikor egymás mellé értünk, hirtelen odaléptem eléje és megállítottam.- Megállította? Minek?! — szólt közbe a bíró, aki tudta, hogy az ügy döntő pillanatainak ecsetelése következik.- Megragadtam a karját és cigarettát meg tíz koronát kértem tőle. A fiú, válasz helyett, ki akarta rántani a karját. Ekkor még erősebben megszorítottam és kitekertem a kezét, aztán teljes erőmből arcul ütöttem. Egy pillanatra megtántorodott. Kihasználtam a kedvező oillanatot és átkutattam a zsebeit. A barátom, aki néhány lépésnyivel arrébb állt, rámszólt, hogy hagyjam azt a gyereket ... Én azonban éppen abban a pillanatban egy húszkoronást találtam a fiú zsebében. A pénzt erőszakkal elvettem tőle és féktelen haragomban még egyszer megütöttem. Azzal elindultam, hogy utolérjem a közben már egyre távolodó barátomat.- Szüksége volt a pénzre? — szól) közbe újra a tanácselnök.- Nem! Előző nap kaptam fizetést s különben is otthon laktam, ahol természetesen ingyen kaptam a kosztot, szállást, szóval mindent. . . Magam sem tudom, mi ütött belém ott az utcán, egyszerűen meg kellett ütnöm valakit . . . Még szerencse, hogy csak két pofonra futotta alaptalan dühömből.

— Csupán két pofonra? — kérdezte szigorúan a tanácselnökök egyike. — Hiszen a második ütés olyan erős volt, hogy a magától öt évvel fiatalabb áldozat elveszítette az egyensúlyát és zuhantában a járdaszegélybe ütötte fejét. Orvosi beavatkozásra is szükség volt!

Ľuboš F. idegessége most érte el a tetőpontját s már csak ennyit mondott:

— Őszintén sajnálom tettemet. . .

Az áldozat, azaz a tizennégy éves Bohuš lépett a tanács elé. Tulajdonképpen a rendőrségi följelentéskor tett vallomását ismételte meg:- Édesanyám két tízkoronás okmánybélyegért küldött a sarki trafikba. Már zárva volt, így a pénzzel a zsebemben hazafelé tartottam, amikor a vádlott elém állt és pénzt meg cigarettát kért tőlem. Először azt hittem, hogy tréfál, de aztán erősen megütött, kiforgatta a zsebeimet és azután ököllel még egyszer az arcomba vágott. Leestem, aztán pedig már csak arra emlékszem, hogy a kórházban tértem magamhoz, ahonnan csak harmadnapjára engedtek haza.

A periratok ismertetésekor — egyebek között — a vádlott munkaadójának levelét is felolvasták, ahol Ľuboš F.-et nagyon elmarasztalóan értékelik. Segédmunkásként dolgozott, feltéve, ha megjelent a munkahelyén, öt hónap alatt ugyanis több mint harminc alkalommal igazolatlanul távolmaradt a munkahelyéről; ám lopásra, helyesebben: a szocialista társadalmi tulajdon kárára elkövetett kihágásra így is futotta már idejéből.

Zárszavában az államügyész a fosztogatás és a garázdaság társadalmi veszélyességére utalt; az ügyvéd a vádlott fiatal életkorára figyelmeztetett és ezért enyhébb ítéletet kért. Ľuboš F. - az utolsó szó jogán - még egyszer sajnálatát fejezte ki. meggondolatlan tette fölött.

A büntetőtanács megbeszélésre vonult vissza, majd elhangzott az ítélet:- ... a bíróság Ľuboš F.-et az ellene felhozott vád minden pontjában bűnösnek találta, ezért három esztendei feltétel nélküli szabadságvesztésre ítéli .. .

Az ítélet indoklásában a tanácsvezető bíró kifejtette: társadalmunk

elsőrendű érdeke, hogy minden állampolgár — tekintet nélkül a korára — biztonságban érezze magát, nyugodtan élhessen. Egy védtelen személy ellen elkövetett, fosztogatással súlyosbított támadás ezért sokkal több pusztán egykét pofonnál! Ellenkezőleg: egy ilyen bűntett a garázdaság legdurvább formája, ezért az efféle megnyilvánulások ellen — a szocialista törvényesség védelmében — a legkomolyabb eréllyel kell fellépni!

A börtönben töltött harminchat hónap alatt Ľuboš F.-nek is bőven lesz majd ideje eltűnődni afelett, vajon egy rongyos húszasért megérte-e három évet veszíteni a fiatalságából, életének legszebb éveiből? (mp)