A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-11 / 7. szám
ENGEDJÉTEK HOZZÁM JÖNNI A SZAVAKAT SÜTŐ ANDRÁS könyvéről Lassan két éve immár, hogy Erdélyben a jószerencse egy csoda birtokosává tett. A nevezett csoda egy vaskos könyv képében került tulajdonomba, fedelén ezzel az egyszerű, tárgyilagos szöveggel: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Hamvaikból föltámadtan sorakoznak benne szókincseink, mondatbokraink. Zengésüket, suhogásukat, csörgedezésüket ma is fülemben hordom, hallgatván föltámadásukat az időben, amely elérkezett. Miközben pedig e föltámadást figyeltem és hallgattam, új csoda jelent meg e szót és nyelvet sorvasztó időben. Sütő András támasztotta olyan korban, amelyben a csodateremtő készség, szándék és gondolat bitangságra kárhoztatott. „Engedjétek hozzám jönni a szavakat" — szólalt meg László nevű unokája fehérrácsos kiságya fölött, az „édesanya-nyelv” első hangját, jelét hallgatva, s írni kezdett valami szokatlant, valami egyszeri szépet, ahogy Alexa Károly írja a Kortársban, olyat, „amit csak Sütő András írhatott meg". Magam is örökös nyelvi tartozásban lévén, nagyon jól értem Sütő András tehervállalását: tegnapi és mai szavaink továbbadásának szükségét az utánunk jövőknek, akik, vagy aki, hogy vele szóljak: „a puszta létével böm'böli: következésképpen szavaitokat, szavaimat — világunk teljességét. . .“. Az anyanyelvi jussot! Sütő András e juss birtokbavételének legapróbb rezdüléseiből építkezik, s mert itt, ebben a könyvben mindent a legerősebb kötőanyag fog össze — a szeretet — megépül az „édesanya-nyelv" Déva vára. A könyvet olvasva pedig bennünk is újraépül, épülhet mindaz, ami leomlott vagy leomolni készül. Kézen fogni az oázó tudatlanságot s elindulni véle hangokat, jeleket, szótagokat, szavakat tanulni — birtokba venni „világunk teljességét", „szavaink Nagyfejedelemségét" ebben a zárt szájú világban — mesehősöknek való feladat és próba. Nemzetiségi létben pedig kétszeresen az. Sütő András új könyvében nincsenek elérhetetlen távolságok. Elég, ha Lászlóval együtt lehunyjuk a szemünket, s már száll is a kőderes a való világ fölé, de úgy, hogy a mese és a történelem is belátható abból a magasságból, ahol suhanunk. Megmutatja magát Farkaslaka, Áron bácsi házával, Sepsziszentgyörgy Gábor Áron „gyermekágyújával", aztán feltűnik Zágon, Mikes Kelemen bácsival, majd Pusztakamarós, vagy ha úgy tetszik, akár Izland is . . . A kőderes tengerek fölött száguld Nagyapával és Lacikával. Nem sokkal később az időben ezt az utat követi a vonat s a repülőgép is, s az új „tűnődések" színhelye most Bécs és Amerika. A két „repülés" párhuzamának tanulsága jól összeilleszkedik. Vagy legalábbis: összeilleszthető, ahogy összeilleszthető a mese és a valóság: történelem, sors, nyelv. Továbbá, ami ebből következik, s ami megtanulandó: „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember." Ebből pedig könnyen kihámozható, hogy Sütő András célja létünkre figyelmeztetni, de úgy, hogy a példa, amelyen át ezt elibénk tárja, egyben a jövendő maga: emberségünk, megmaradásunk hite és lehetősége, önmagunk s az utánunk jövők megújítása és megújulása. GÁL SÁNDOR • •• Ányos Pál (Nagyesztergár, 1756. dec. 28. — Veszprém, 1784. szept. 5.) a Dunántúlon született, de már fiatalon elkerült hazánk területére is, 1765-ig, majd 1769/70-ben Komáromban tanul, ahol a szünidőben is gyakran nyaral nagyszüleinél. Amint Kónyihoz írt levelében említi, Komáromban főként a várfalon álló jellegzetes szobor, az ellenségnek fügét mutató kőszűz ragadta meg a figyelmét. Később Győrben, majd Pápán tanult, belépett a pálos szerzetes rendbe. 1773-ban beiratkozik a trnavai (nagyszombati) egyetemre, ahol 1776-ban á bölcsészettudomány doktorává avatják. Az egyetemen éppen Ányos ott-tartózkodásakor történt jelentős változás: a feloszlatott jezsuita rend tanárainak többsége eltávozott, s helyükbe szabadabb szellemű tanárok jöttek. Így lett költőnk tanárává a kor legjelesebb történésze, Katona István, az ismert író, Dugonics András, az első magyar esztéta, Szerdahelyi György és Martinovics barátja, a szabadkőművesek első szervezője, Gyurkovics Ferenc. Ányos itt ismerkedett meg a latin klasszikusok műveivel és Gyöngyösi István költészetével, s először Ovidius néhány versét fordítja magyarra. Első fordításai nem maradtak ránk, de fennmaradt az a levele, amellyel ezeket elküldte barátjának és rendtársának, Virág Benedeknek. Virággal verses levelezést is folytatott, s buzdították egymást a versírásra. Nagyszombat ebben az időben egy kis pálos irodalmi körnek vált a központjává, ide tartozott Kreskay Imre, Marton László, s itt kötött barátságot Ányos az egyik legjelentősebb felvilágosodott költővel, Barcsay Ábrahámmal, aki dragonyos kapitányként 1775-től a városban állomásozott. Az ő közvetítésével ismerkedett meg költőnk Bessenyei György és Báróczi Sándor műveivel is. Ányos legtöbb verses levelét Barcsayhoz írta, s ezekben őt mint költői mintaképét dicsőíti : „örülhet Nagyszombat ilyen lakosának, Mint Mántua áldoz Virgiliusának, Mert Máro köszöni éltét Mántuának, Ez pedig életet ád Szombat várának.“ Barcsayn kívül Ányos még a következőknek küldött verses leveleket: Virág Benedeknek, Hérits Vincének (Rómába) és anyjának. Itt született meg első nem levélformáiú verse, a Gyöngyösi árnyékához című, amelyben szívvellélekkel a Murányi Vénus költője tanítványának vallja magát: „Állj meg, te nagy lélek, tűnő szárnyaiddal, Melyek Parnassusra visznek Musáiddal, Közölj egy pillantást hív onokáiddal, Kiket már utánad emelsz tolláiddal!“ Nagyszombatban költötte Ányos a Kemény dicsérete és az Alexis c. verseket is, melyeket a Gyöngyösi-formától eltérő páros rímű tizenkettesekben írt. Egyik sem jelentős költemény, jeles személyek sablonos dicsőítése. A latin klasszikusokon és a magyar felvilágosodás íróinak munkáin kívül nagy hatással voltak Ányosra a német szentimentalizmus divatos termékei: Wieland, Weise és Kleist néhánv műve. 1777-ben, az egyetem átköltöztetése után, Ányos Budán foly-ÁNYOS szlovákiai kapcsolatai tatja tanulmányait. Bessenyei megnyeri őt a magyar tudományos akadémia tervének, s a Magyar Hazafiúi Társaság néven alakuló egyesületnek Ányos lett volna a második titkára, ám Mária Terézia a tervezetet nem hagyja jóvá. — 1781-ben helyezik át Ányost a Nyitra melletti Horné Lefantovce (Felsőelefánt) pálos kolostorába. Egyesek szerint az áthelyezésnek az volt az oka, hogy szerzetes létére szerelmes verseket is írt, de az is lehetséges, hogy csupán a hitszónoklatban való továbbképzés és' a remeteéletre való szoktatás volt az indítóok. Tény, hogy Ányos lelkében itt hatalmasodott el a fájdalom, s itt írta legjellegzetesebben szentimentális verseit. A vidéket zordnak, kietlennek, elszomorítónak találta, noha mások szépnek, sőt elragadónak ábrázolják (pl. Barcsay, aki szintén tartózkodott e vidéken). A Zsibrica alatti kolostor széles termékeny völgyben fekszik, hatalmas erdők környékezik. A költő mégis ilyennek látja: „Midőn a hó fedi bérces vidékemet, Melyet a szünetlen erdők sűrűsége, Hegyek magassága, Völgyeknek mélysége Iszonyúvá tészen nézők látásának, Mennyit kell érezni itt egy poétának.“ Az ilyen versekről találóan jegyzi meg Ányos életrajzírója, Császár Elemér: „nem a természeti képtől a kétségbeesés szélére űzött költő szól, hanem ellenkezőleg, a fájdalomtól lesújtott lélek keresi meg a természet jelenségei között azt, ami megfelel szomorú érzelmeinek. Nem a környezet tette beteggé Ányost, hanem lelke volt beteg, s az látta oly szörnyűnek ezt az egészséges léleknek éppen nem iszonyú látványt.“ A költő elkeseredésének fő oka az volt, hogy rájött, a remeteség, a szerzetesi élet nem neki való hivatás, a költői ambíciói is ellentétbe kerültek a szigorú egyházi korlátokkal. Dühös felháborodással szól egyik versében szerzetes társairól, akiknek nem tetszett, hogy búslakodik, s mosolyt akartak látni az arcán: „Mostoha fajzati föld golyóbisának, Vérszopó vadai végső Líbiának, Meddig fogjátok még az ártatlanságot, Üldözni letapodt gyámoltalanságot?“ Itt keletkezett szentimentális lírájának legtipikusabb költeménye, Egy boldogtalannak panaszai a halovány holdnál. A német szentimentális költők mintájára Ányos is a fájdalmat tartja a legköltőibb érzésnek, s szinte dédelgeti elkeseredettségét. „Üss, te boldog óra, amely CSANDA SÁNDOR ínségemből Ki fogsz szólítani ily sok gyötrelemből, Szakaszd ki e sebes szívet kebelemből, S csinálj port anyagból készített testemből!“ A költeményben sorra megtaláljuk az érzelgős költészet kellékeit: a halvány holdat, az álmatlanságot, a temető képét, a fehér kísérteiét, a halálvágyat. Hasonló hangulatot árasztanak szinte valamennyi Elefánton költött versei: Egy terhes álomtalan éjjelemkor, Egy sóhajtás, Egy fohászkodás, Érzékeny levelek. A fájdalmas érzést fokozza szerelme, amelyről nem tudunk semmi közelebbit, csak azt, hogy az ilyen boldogság a fiatal szerzetes számára elérhetetlen: „Csak egy csókot lophatnék le ajkadról, Vagy egy rózsát gyengén piruló orcádról, Rabbá tett szép szemed, Gyönyörű termeted. A tiszta erkölcs mosolyog személyedről, Venus tűzhelyes füstölög a szívedről.“ — Ányos érzelgős költészete nem mentes a póztól, a naiv siránkozástól, a sablonoktól. A költő hazafias lírájának legnevezetesebb alkotása a Kalapos király. Ányos már előbb is írt kissé naiv hazafias verseket, mint pl. az Igaz haza-fi, amelyben gróf Károlyi Antalt magasztalja, aki fiával együtt magyarul énekelt, amikor a szent jobbot kísérte a budai menetben. A Kalapos király Ányos életében nem jelent meg, s befejezetlenül maradt, bizonyára azért, mert később maga is túlzottnak látta II. József elleni felháborodott, rendkívül szenvedélyes kifakadását. „Még sem szűnsz, kegyetlen, szívünket gázolni? Nem elég még a könny? Még többnek kell folyni? Ha képtelen fajzás! Véred gyalázatja, Gyilkosa népednek, nem pediglen atyja ... Tudod a pozsonyi vár palotájában Miként nyöszörögtél anyádnak karjában? Véltük, hogy szerelmet sírtál nemzetünkre, S most látjuk, hogy gyilkos tőrt toltál szívünkre“ — mondja a költemény bevezetésében, s a vers a továbbiakban is ilyen élesen támadó, keserűen indulatos. A költemény az antijozefinista, nagyrészt konzervatív nemesi ellenzék szemléletét fejezi ki, amelyben bizonyos sérelmek mellett, haladásellenes gondolatok is hangot kapnak. Kifogásolja, hogy II. József nem koronáztatta meg magát, rendeletekkel kormányozza az országot,” „szabad gyakorlást ad hibás vallásoknak“ (értsd: a nem katolikusoknak), feloszlat hasznos tevékenységet nem folytató (valójában felesleges) szerzetes rendeket stb. — Ányost 1782-ben a székesfehérvári gimnáziumba helyezték tanárnak. Itt úrrá lett rajta betegsége, amely már valószínűleg előbb is egyik oka volt fájdalmas életérzésének. Veszprémben megoperálta egyik orvosbarátja, de ez nem járt eredménnyel, s életének 28. évében elhunyt. — Nem tartozott a magyar irodalom élenjáró költői közé, de Barcsayval és Bessenyeivel való együttműködése a kor nagy irodalmi törekvéseihez kapcsolta. „Érzékenysége“ nem csupán érzelgősség, hanem költői fogékonyság is. Az akkor Európa-szerte divatos szentimentális költészetnek ő a legtipikusabb magyar képviselője. 14
