A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 1-2. szám

Publius Ovidius Naso, a római irodalom ma is olvasott óriása időszámításunk előtt 43-ban született Sulmoban. Tehetős családból származott, s már gyermekkorától fogva erősen vonzódott a költészethez. Hivatali tisztségeket kizárólag apja kedvéért, s csak rövid időre vállalt. A politikai karriernek hamar búcsút mondott és elhatározta, hogy csak a költészetnek szenteli életét. De létezik-e politikamentes költészet? Létezik-e elnemkötelezett költő? A válasz egyértelmű: nem létezik, nem is létezhet. Az elnemkötelezett irodalmár — Veres Péter szavaival — csak „saját életképtelenségét ideologizálja meg". Ám Ovidius akkor még nem tudatosította ezt. Később aztán saját fájdalmas tapasztalata tanította meg az igazságra. De ne vágjunk a történtek elébe!

Szóval, Ovidiust már húszéves korában megismerte a verskedvelő római közönség, s dicsősége ettől fogva szüntelenül növekedett. Apja korán megnősítette, házassága azonban (még a második is) válással végződött. A családi boldogságot csak harmadik felesége, az előkelő származású Fabia oldalán ismerte meg.

Időszámításunk szerint 8-ban váratlan és súlyos csapás érte: Augusztus császár száműzte őt Rómából, Tomiba kellett mennie. Ez a tragikus esemény az embert és a költőt egyaránt letörte, valósággal megsemmisítette. Ovidius most már minden erejével arra törekedett, hogy visszatérhessen Rómába. Erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult: hazatérését még Tiberius császár — aki Augustus halála után, 14-ben vette át a hatalmat — sem engedélyezte. Ovidius soha többé nem láthatta viszont Rómát: 18-ban halt meg

száműzetése színhelyén, Tomiban.

De miért kellett Ovidiusnak, a politikai élettől tartózkodó, „elnemkötelezett" költőnek száműzetésbe mennie? Kinek vétett és mivel? Miért haragudott meg rá' Augustus, a princeps, aki egyeduralmát a köztársaság köntösébe öltöztette? F. Stiebitz, a római irodalom egyik legjobb ismerője azt írja (Stručné déjiny rímske literatúry. Prága, 1940.), hogy „nem tudjuk biztosan", mi késztette a császárt erre a lépésre. Egyes klasszika-filológusok szerint Ovidius egyetlen bűne az volt, hogy szerelmi viszonyt folytatott a császár unokájával, Júliával. Megint más szerzők a császár lányát emlegetik ilyen összefüggésben. Nos - ne szépítsük a dolgot, az érintetteken ezzel már úgyse segíthethetnénk —, annyi bizonyos, hogy Augustus mindkét Júliáját, lányát és unokáját is száműzte, méghozzá éppen erkölcstelen életmódjuk miatt. Az efféle magyarázat azonban - főleg Ovidius esetében - korántsem kielégítő. A költő tragédiáját bizonyára a Júliákkal űzött szerelmi játékok is „elősegítették" (hiszen Augustus korában ezek is törvényellenes „tevékenységnek" számítottak), a költő száműzetésének azonban minden bizonnyal más — ennél irodalmibb (politikaibb?) — okai is voltak. Valószínű, hogy a költő sírfeliratán olvasható „ingenio perii“ (tehetségemnek

VARGA ERZSÉBET:

estem áldozatul) is ilyesmire való célzás.

Nem szándékozom most Ovidius költői munkásságát és irodalomtörténeti jelentőségét méltatni (ezt előttem már sokan megtették), még kevésbé minden művét felsorolni, erre azonban most nincs is szükség. Elégedjünk meg anynyival, hogy i. sz. 2-ben napvilágot látott Ovidius didaktikus költeménye, a terjedelmes (három könyvben megírt) Ars amatoria, vagyis A szerelem művészete. Mint tudjuk, a didaktikus költe-TANULSÁGA

mény nemcsak szórakoztatni, hanem mindenekelőtt tanítani akar. Nézzük meg tehát, mire tanít bennünket Ovidius? Az első könyvben a fiatalembereket látja el tanácsokkal: hol találhatnak maguknak megfelelő lányt, hogyan nyerhetik el annak szerelmét, s hogyan tarthatják meg az illető lány irántuk való „hajlandóságát" (ez utóbbi kérdést azonban már a második könyvben tárgyalja). A mű harmadik könyvében viszont a lányok olvashatnak ehhez hasonló tanácsokat. „Frivol, sőt egyenesen erkölcstelen mű" — állapítja meg A szerelem művészetéről Stiebitz.

S most már nézzük meg, mire törekedett ebben az időben a római nép autoritását, a Respublica Romanorumot megtestesítő császár!

Augustus egész sor törvényt adott ki a római család „kigyógyítása" érdekében: fel akarta újítani a hajdani Római Köztársaság „jó erkölcseit", biztosítani akarta a családban az apa hatalmát, eszükbe akarta juttatni az embereknek, hogy a házasságot hajdanán szentségként tisztelték, a római nők pedig szerények és tisztességesek voltak.

Mikor Ovidius halhatalan művében az „erkölcsök hanyatlását" ábrázolja, Augustus olyan törvényeket ad ki, melyek szerint büntetendő a házastársi hűtlenség, a fényűzés, de még a nőtlenség is. A házastársi hűtlenséget egyébként a hazaárulással vagy a pénzhamisítással egyenlő gaztettnek minősítette. A könnyelmű nőket Augustus korában vagyonelkobzással és száműzetéssel büntették, s mint már említettük, a császár lánya és unokája sem képezett kivételt: ez is csak azt bizonyítja, hogy Augustus igen következetesen és erélyesen akarta megvalósítani az általa kiadott törvényeket.

Elnemkötelezett költő volt-e hát Ovidius? Elnemkötelezett mű-e az Ars amatoria?

Annyi bizonyos, hogy a politika mindig „valami mellett" vagy „valami ellen" való kiállást jelent. S az elmondottakból az is kitűnik, hogy Ovidius nem Augustus törvényei mellett, hanem éppen ellenük lépett fel, hiszen A szerelem művészetében - ha nem is ez volt a szándéka — tulajdonképpen Augustusnak a „jó erkölcsök" felújítására irányuló igyekezetét tette nevetségessé. Még a római isteneket is az erkölcstelenség példáiként emlegeti: Jupiterről, „az istenek és az emberek atyjáról" szinte csak a szerelmi kalandjait mondja el. S jókat (de milyen jókat!) nevet azon, hogy maga a főisten is lépten-nyomon megcsalja a feleségét, Junót.

S habár az alapvető politikai kérdésekben Ovidius kétségtelenül egyetértett Augustus hivatalos politikájával (akárcsak a császár, ő is mindenütt a rabszolgatartó ideológiát védelmezi), nem kap, nem kaphat kegyelmet. . .

(Legalább zárójelben ide kívánkozik még egy megjegyzés: az, hogy Ovidius a rabszolgatartó ideológiát védelmezi, nem reakciós vonása művészetének. Az ókori irodalomban az „osztályosság" fogalma ismeretlen fogalom, mivel a rabszolgákat akkoriban senki sem tartotta embereknek, csupán beszélő gépeket láttak bennük; a társadalom tehát a korabeli emberek szemében csak a rabszolgatartók társadalma volt, a velük szemben álló osztályt lényegében senki sem tartotta osztálynak.)

Mi tehát Ovidius „legapolitikusabb" művének máig érő tanulsága? Mindenekelőtt az, hogy nem létezik, nem létezhet igazi műalkotás objektív politikai tartalom nélkül. A nagy tehetség — mert Ovidius kétségtelenül az volt — sohasem lehet elnemkötelezett. Még akkor sem, ha minden áron az akar lenni. Az elnemkötelezett („tiszta") irodalom humbug. Minden művész származik valahonnan, tartozik valahová, minden művésznek megvan a saját véleménye, világnézete, politikai hitvallása: s ez műveiben is kifejezésre jut, ha akarja, ha nem. Hiszen a művészet tulajdonképpen nem más, mint a társadalmi tudat sajátos, esztétikai formája. S ha elfogadjuk a marxista esztétika egyik legfontosabb alapelvét, miszerint a tartalom és a forma elválaszthatatlan, dialektikus egységben vannak egymással, kölcsönösen áthatják egymást, azt is el kell ismernünk, hogy társadalmilag értékes tartalom nélkül művészi (azaz esztétikailag értékes) forrba sem létezik. S viszont: művészi forma nélkül a tartalom sem lehet értékes.

Miért tartom fontosnak, hogy beszéljünk erről? Mert manapság valósággal „divat" az elnemkötelezettség hangoztatása, a művészi „autonómia" proklamálása. És — sajnos — nemcsak Nyugaton, nemcsak ideológiai ellenfeleink táborában . . .

Ha tehát az „elnemkötelezett" irodalmár nemcsak „saját életképtelenségét ideologizálja meg", hanem bizonyos valóságtartalmat (esetleg álvalóságtartalmat) is belevisz művébe, akarvaakaratlanul állást foglal. Még az olyan „frivol, sőt egyenesen erkölcstelen" művekkel is, mint az — egyébként ártalmatlan című - Ars amatoria.

Az özönvíz katasztrófájának emlékét az ősi népektől fennmaradt számos irodalmi alkotás őrzi: a legrégebbiek közé tartozik a mezopotámiai vidéken keletkezett Gilgames-eposz. Oda, az emberiség őskorába vezet bennünket vissza Kodolányi János nagyszabású meseregénye, a Vízözön. Abba a világba, amelyben a sárkányok még valóság voltak, s a pikkelyes, úszóhártyás emberek még baljós jelet láttak abban, hogy csupasz testű csecsemők születnek. Az ,ősi országok csillagászai és tudósai kiszámítják, majd fölfedezik azt a titokzatos égitestet, amely elpusztítással fenyegeti az emberiséget, s az egész földet. Utnapistim, az időtlen bölcs számtalanszor figyelmezteti Lugal királyt, hogy népeinek erejét ne a haszontalan Világtorony építésére fecsérelje, inkább a katasztrófa elhárításával törődjék. Lugal azonban nem veszi komolyan az intő szót, elbocsátja szolgálatából Utnapistimet, s maga folytatja az esztelen építkezést. Utnapistim is épít: Enki isten tanácsára hajót ácsol, ebbe menti családját, s nevelt fiát, az istenek gyermekét, Gilgamest is. ök azok - néhány más menekülttel egyetemben -, akik majd az új ég, új föld gyermekeiként új világot fognak magukénak vallani. Kodolányi János mitológiai hősöket teremt, de olyanokat, akik korszerűek: mindaz, amit tesznek, gondolnak vagy mondanak, a mai olvasó figyelmét is kikényszeríti.

Balázs József regénye, Az ártatlan, a második világháború utolsó szakaszában zajló — magyar és lengyel vonatkozású — eseményeket ábrázolja. Az író elsősorban a nyíregyházi huszárezred tragikomikus sorsát eleveníti meg. Valójában keserves pusztulás volt ez, a különböző indulatok, szándékok zavaraival, ha szenvedő vagy bűnös részesei más és más módon értelmezték is szerepüket, s ha — katonai szemmel nézve — csupán szélmalomharcnak tűnt is mindez, a korszerű haditechnika árnyékában. Az egyetemes erkölcsiség, emberség, közös felelősség kérdését nem elvont elmélkedésekben, hanem a közvetlen-nyers élet szorongató helyzeteiben tárja fel az író.

„Az irodalom alighanem úgy kezdődött, hogy egy csomó vadember ült a tűz körül, bámulták a lángokat, és az egyik hazudott. Ö volt az író. Azóta az irodalmat bevonta a filozófia, pedagógia és más tudományok zománca, könyvtárak mélyére kényszerült, de az ősi forrás: az élő mese változatlanul folyik tovább elbeszélőtől hallgatóig" - írja elbeszéléskötetéről, a Gázlámpák alatt címűről Moldova György.

Jókai Anna új regénye, A feladat - egyebek között - a mai nők pszichikai és társadalmi lehetőségeiről, illetve korlátáiról beszél, a bonyolult — sokszor ellentmondásos — helyzetet mérlegeli. A regény főhőse doktor Suhajda Flóra, a régész, akiről mindenki azt hiszi, hogy távol áll tő(e a szerelem . .. Pedig csak a magáhozvalót keresi. Egy pillanatra úgy tűnik, megtalálja. A „csaták" azonban tovább folynak: a szedelmi szenvedély, a családi kötöttség, az elhivatottság, a munkasiker vagy éppen a nemi kiszolgáltatottság színterén ...

AVAGY EGY OKORI MŰALKOTÁS MÁIG ÉRŐ

14