A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-04 / 6. szám
Lovis Corinth: önarckép modellel, részlet ISMÉT AZ IMPRESSZIONISTÁK... A prágai Nemzeti Galéria termeiben érdekes és tanulságos kiállítást tekintettem meg. A drezdai képtárak (köztük a híres Zwinger) anyagából válogattak össze a rendezők hatvan festményt, a Német Demokratikus Köztársaság tulajdonában levő francia és német impresszionista mesterek műveinek legjavát, hogy megismertessék velük a prágai közönséget. Ám paradoxként hat, hogy a tárlat plakátján egy Gauguin-kép, a „Két tahiti nő" szerepel, vagyis egy olyan művész alkotása, aki posztimpresszionista vagy még inkább szimbolista festő volt. Ám Gaugauin ide, Gaugauin oda, az impreszszionisták ezúttal is győzedelmeskedtek és ismét sikert arattak: a közönség és a kritikusok körében egyaránt. Ez viszont érthető, mivel a reneszánsz óta nem volt az európai festészetnek olyan dicső és bámulatosan szép fejezete, mint amilyen a francia impresszionizmus. De az impresszionizmusnak, amely a francia látásmód egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása, éppen a természetében rejlik a korlátozottsága is. Ezt különben éppen a jelenlegi kiállítás bizonyítja a legjobban. Európa más népei, főleg az északiak, csupán utánzói lehettek a francia impresszionizmusnak. Számukra nemcsak a francia szemléletmód volt idegen, de a francia táj földrajzi helyzetéből adódó előnyös feltételekkel, a színes párákkal telített levegővel, az áttetsző árnyakkal és ragyogó színekkel meg fényekkel sem rendelkeznek. Igaz, az impresszionizmus újításait nem lehetett a maradiság vádja nélkül figyelmen kívül hagyni. A közvetlenebb természetszemlélet, a tiszta és töretlen színek alkalmazása, a megnyilvánulás könnyedsége, ez mind új köntösbe öltöztette a régi hagyományokat, amelyek azonban lényegükben mégiscsak az évszázadokon át kialakult íratlan törvények és szabályok szerint éltek tovább. Elsősorban a német festészetre vonatkozik ez a megállapítás. Fejezzük be azonban az elmefuttatást és kezdjük el a seregszemlét. A franciákkal nyitom meg a sort, mégpedig Gustave Courbet Táj című vásznával, amely, bár nem nevezhetjük impreszszionista képnek, mindenesetre jövőbe mutató mű. Edgar Degas Hölgy színházi látcsővel című festménye viszont tipikusan impresszionista mű, mégpedig a legjavából. Ugyancsak itt láttuk Manet Rózsaszínruhás hölgyét, akárcsak Claude Monet A Szajna Lavacourt-nál című elragodóan bájos képét. Itt valóban a francia impresszionista festészet csúcsaival találkoztunk. Auguste Renoir Egy katonatiszt arcképe című vászna ugyan nem tipikusan impresszionista mű, sőt nem is jellegzetes Renoiralkotás, de a festő tehetségének így is csak dicséretére szolgál, akárcsak Henri Toulouse-Lautrec híres képe, a Két barátnő. Paul Gauguin és Vincent van Gogh képei ugyan nagyszerűek, de tulajdonképpen már nem tartoznak az impresszionizmus korszakának alkotásai közé. A francia mesterek után a német impresszionisták és az úgynevezett „impresszionista festők" következnek. Ábécé-sorrendben Paul Baum az első és az egyetlen, akinek vásznain alig vagy egyáltalában nem érezhető a germán érdesség, sem a német miliő. A Tavaszi táj szép és tiszta impresszionista kép, de azért egyben azt is dokumentálja, hogy a német táj levegője sohasem lehet olyan ragyogóan áttetsző, mint a francia tájé, ezért is hatnak Baumnak különben megkapó színei kissé bágyadtnak. Sluisi panoráma című festménye viszont igazi pointillista kép, de erősen emlékeztet Seuratra: több benne az utánérzés, mint az eredetiség. Lovis Corintha alkotásai viszont nagy erőről és művészi individualitásról tanúskodnak, de közelebb állnak Nolde és Kokoschka expresszionizmusához, mint Monet-hez vagy Degas-hoz. A Paris ítélete, valamint a Bathseba című képei inkább germán barokk művekként hatnak. Max Liebermann-nak, ennek a nagyszerű német realistának is csupán egyetlen képét, Az Alster folyón Hamburgnál című vásznát minősíthetjük impresszionista műnek. Max Slevogt is kiváló festő igazán szép impresszionista képeknek azonban csupán színészportréit tarthatjuk vagy azokat, amelyeket Afrika fatamorgánás és homokviharos tájain festett. A Szudáni evezősök, A Nílus Aszuannál és a Homokvihar a sivatagban című képek ezt ékesszólóan bizonyítják. Mindez természetesen nem lehet elmarasztalás. Már csak azért sem, mivel valóban kiváló festőkről van szó, akik nagyszerű és időtálló életművet hagytak az utókorra. Az impresszionisták közé azonban tiszta lelkiismerettel aligha sorozhatjuk be őket, ami semmiesetre sem az ő hibájuk, hanem — ahogyan azt az elején is említettem, ez a francia impresszionizmus korlátozottságából ered. Hiszen néhány cseh festő és a magyar Szinyei Merse Pál egy-két képét kivéve európai festők alig alkottak igazi impresszionista művet. Mert az impresszionizmus tünemény volt, bűbájos, de lényegében francia tünemény, amely korlátái ellenére mégiscsak ragyogó fejezet az európai festészet aranykönyvében. BARSI IMRE SZENT PÉTER ESERNYŐJE Már a Mikszáth Kálmán: Különös házasság című regényéből készült színmű 1962-es komáromi bemutatója meghozta a sikert, s azt is jelezte, hogy a közönség nemcsak a „nagy palóc" regényeit, elbeszéléseit olvassa előszeretettel, hanem ezek színpadi változatait is szívesen megtekinti. így került aztán sor arra, hogy Konrád József a MATESZ rendezője következőleg a Szent Péter esernyője című kedves Mikszáth-kisregényt állította színpadra. S a bemutató igen nagy sikert aratott. „Varázsos est Komáromban?" címen Szuchy M. Emil ezt írta az Üj Ifjúság 1966. október 25-i számában: „Konrád József rendezői pályafutására az a jellemző, hogy idényről idényre kevesebb benne a naturalista pátosz, és egyre elmélyültebb a koncepciózus megfogalmazás, a reális poentírozás, s jól értelmezett szimbolizmus, amely ma már a tartalmi és a formai mozzanatok mellett egyéni szemléletet, sajátságos stílust jelent. S ez a dicséretes törekvés egyben a MATESZ előremutató útját és művészi hitvallását is determinálja." Gály Iván véleménye az Új Szó 1966. október 27-i számában: „Á vígjátéki forma megválasztásával a Mikszáthénál is görbébb tükörben láthattuk a vármegyer urak volt és ma már nevetséges világát. . . Van min és miért nevetnünk . . 1967-ben Magyarországon jártunk a darabbal, sok tapsot aratva vele Győrött, Kapuváron és másutt. A Kisalföld március 1-i számában olvashatjuk: „Kitűnő, korszerű komédiázást láttunk és Konrád József rendezésében szellemes, jó ütemű előadást." A Szent Péter esernyője azóta is a színház egyik legtöbbször játszott darabja. Érdekes volt Platzner Tibor újszerű jelzett díszletterve; ezt a kritika is pozitívan értékelte, megállapítva, hogy jól szolgálta a darab mondanivalóját. A képen: Siposs Jenő (Sztolarik közjegyző), Boráros Imre (Wibra Gyuri) és Siposs Ernő (a glogovai plébános) a darab egyik jelenetében. SIPOSS JENŐ 15
