A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-23 / 29. szám

HIÁNYCIKKEK— CSAK NÁLUNK A Hét egyik legutóbbi számóban ol­vastam Lacza Tihamér glosszójót a szomjazásról. Eddig valahogy azt hit­tük, könnyű a nagyvárosi embernek, ott mindent kapni. Nincsenek közellá­tási gondjaik, mint nekünk, kisvárosiak­nak. Mert itt bizony, Nagykaposon nem csak szomjazunk . . . Nagykapos hétezer lakosú kisváros. Fontosságát a közeli vajáni energetikai központon kívül a Slovnaft átadott va­jáni üzeme, valamint a tranzit földgáz­­vezeték itteni egyes számú kompresz­­sziós állomása is megadja. Az említett ipari létesítmények dolgozóinak zöme ugyanis Nagykaposon lakik. Az iparo­sítás természetesen magával hozza a város lélekszámúnak állandó növeke­dését. Ezek után lássuk, mi a helyzet a köz­­ellátás terén. Nehéz a háziasszony dol­ga Nagykaposon, illetve, hogy köze­lebbről az itteni lakótelepen, amelynek egyetlen élelmiszerboltjában bizony sok­szor hiába keresnek olyasmit, amit meg szeretnének vásárolni. Nézzük csak. Puding — nincs. Igaz, hát kell az, hogy nyalánkságra szoktas­suk a gyerekeinket? Még elhíznának szegénykék, ez pedig ártalmas lehet. Pörkölt kávé — nincs, ha netalán van, akkor csak egy napig, és két hétig nincs. Talán annyira nagy lenne a ká­véfogyasztás? Vagy talán annyira fi­gyelmesek a boltosok, hogy védik egészségünket a túlzott kávéfogyasz­tás ártalmaitól? Kockacukor — nincs. De minek is lenne, ha nincs kávé. Ez csak logikus, nem? Vagy talán a cu­korgyár valami rejtélyes oknál fogva ki­zárólag kristálycukrot gyárt? Ki tudja? Nagykaposon egyebek között a virsli is hiánycikk. Legalábbis részben. Mert más hentesárukkal együtt virslit is kap ugyan a bolt, de csak olyan mennyi­ségben, hogy az áru érkezését leső és gyorsan hosszú sorba verődő vásárlók közül csak a sor elején állóknak jut. Nekem, úgy látszik, különös pechem van, mert akárhányszor sorra kerülök, az elárusítónő mindig azzal utasít el, hogy sajnos már nincs. A virslihez, amit legfeljebb gondolatban fogyasztottam el, jól esne egy pohár sör. Igen ám, de Kapóson már három hete nincs sör. Minek is, ha nincs virsli, sör sem kell hozzá. Na, nem igaz?! (Lehet, hogy pillanatnyilag megint van, de hát ez nem mentség.) Igazán nem tudom, miért reklámozzák a tévében azt a sokfajta fogkrémet. Hi­szen mindegyikkel egyformán lehet fo­gat mosni. Az Erilexszel is. Ez mindig kapható Nagykaposon. Más nem. Mire jó az a nagy válogatás? — gondolják nyilván a boltvezetők. Ez van — ezt kell szeretni . . . De lássuk csak, hogy mennek „konk­rétan" a dolgok. Feleségem a minap elküldött bevá­sárolni, gondosan felírva egy papírlap­ra, mire van szüksége. Ez állt rajta: kenyér, tejföl, tej, mustár, lencse, zöld­borsó, cékla, gyümölcs, szalámi, fran­cia- vagy valamilyen más saláta. Leballagok, veszem a bevásárlóko­sarat, s a pultok, állványok között jár­va sorra keresem a felírt dolgokat. Ke­nyér szerencsére van (igaz, nem min­dig idejében), tej is (legfeljebb így nyá­ron már savanyú), borsó — még van, szalámi is, csak nem az a fajta, ami­lyet akartam. Amit nem látok kirakva, afelől a mandulaszemű elárusítólánynál érdek­lődöm. Hátha . . . Tejföl? — kérdem. Nincs — mondja. Mustár? — Nincs. (Már nagyon régen.) Lencse? — Nincs — hallom a megszo­kott választ. Leemelek hát lencse he­lyett is még egy doboz zöldborsót. Cék­la? — érdeklődöm tovább. A válasz: nincs. Valamilyen gyümölcs, déligyü­mölcs esetleg? — érdeklődöm tovább. — A mandulaszemű már nem is vála­szol, csak mélán elnézően mosolyog: Hogy mit kíván a kedves vevő — ol­vasom ki a tekintetéből. Saláta — vi­szont van, igaz, hogy csak — halsa­láta, de — egyszerre három dobozzal is. Persze, egyféle . . . Legfeljebb a között választhat a kedves vevő, hogy a jobb oldali, a középső vagy a bal oldali do­bozból kér. Viszont mit tegyen az, aki a hússalátát, franciasalátát, majoné­­zes burgonyasalátát szereti? Már kifelé indulok, amikor az egyik állvány legfelső polcán bolgár szőlő­­befőttön akad meg a szemem. Jó né­hány üveg kínálja ott magát, szabá­lyosan egymás mellé rakva, úgy öt­­vencentiméteres távolságra egymástól. A tízméteres pulton lehet vagy húsz üveg. — Miért vannak így szétrakva ezek az üvegek? — kérdezem meg utoljára a mandulaszemű kislányt. — Nincs elég árunk ... — világosit fel elnéző mosollyal, tudatlanságomat látva. Hát igen, itt van a kutyus eltemet­ve .. . De hát miért nincs? Miért nem rendel a boltvezető minden áruból ele­get? Akkor nem kellene unos-untalan ismételgetni a kedves vevő kérdésére, hogy nincs, nincs, nincs . . . Ezekre a dolgokra senki sem mond­hatja, hogy hiánycikkek, hogy ne le­hetne őket rendszeresen kapni, általá­ban mindenütt, legfeljebb itt nálunk az élelmiszerboltban hiába keressük. Még a szomszédos falvakban is bőven van belőlük, személyesen meggyőződtem ró­la. De ha egyszer nem hiánycikkek úgy általában, hanem csak itt nálunk, ak­kor a hibát is itt kell keresni. Itt hely­ben, ebben a boltban. Nem az eláru­sítók tehetnek róla, nyilván nekik sem kellemes egy csomó dologra folyton csak azt mondani, hogy nincs, nincs, nincs. A bolt vezetőjének kellene idejében és megfelelő mennyiségben megrendel­nie a keresett (és mindenütt másutt rendszeresen kapható) árucikkeket. De úgy látszik, ezt nem teszi. Vajon miért? Talán nem érdeke, hogy megfelelő for­galmat csináljon, hogy megelégedettek legyenek a bolt vevői? Talán haragszik ránk, mohó és telhetetlen fogyasztókra. Vagy le akar szoktatni a felesleges köl­tekezésről. Ki tudja? Persze az is le­het, nem is tudom le merjem-e írni, hogy egyszerűen túl kényelmes? Vagy, uram bocsá’, nemtörődöm? . . . VARGA LÁSZLÓ Tizennyolc éves volt mindössze, első­éves főiskolás, amikor először állt a kamerák elé. Még egyszer annyi év telt el, és azóta már az élvonalbeli román színésznők között tartják szá­mon Irina Petrescut. Liviu Ciulei fe­dezte fel és adott neki főszerepet Tűz a Dunán cimü filmjében. Később docens lett a Színház- és Filminté­zetben. 1969-ben a moszkvai feszti­válon a Szerelem egy szezonra fő­szerepéért a legjobb nö: alakítás dijával tüntették ki. Egy fiatal házaspár, Marthe és Ludovic véletlenül találkozik távoli rokonaival, egy másik fiatal párral. Kölcsönösen rokonszenvesnek találják egymást. Ké­sőbb olyan kapcsolat alakul ki közöttük, amely számukra kellemes, a világ azon­ban rossz szemmel nézi őket ... A Cou­sin, Cousine (Unokafivér, unokahúg) ci­mü film főszerepeit Marie-Christine Bar­rault (képünkön), Marie-France Pisier, Victor Lanoui és Cuy Marchand alakit-A Lengyel Fotográfiai Múzeumbon több száz kiállítási tárgy látható; képünkön a világ egyik legrégibb fényképező­gépe. A nyugati országokban dúló konkur­­renciós harc könyörtelen: szüntelenül újabb meg újabb reklám-attrakció­kat kell kigondolni . . . Mit tegyünk az üres üvegekkel? Ezt a kérdést eredeti módon oldotta meg a képen látható nyaraló tulajdonosa. 18

Next

/
Thumbnails
Contents