A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-23 / 29. szám

Minden harmadik rubel

viszont egyértelműen reakciósnak, a burzsoá érdekek védelmezőjének stb. Az indiai kommunisták az 1930-as években a forradalmi munkás- és parasztmozgalom fő ellenségének tekintették a gandhizmust, olyan irányzatnak, amely a tőkés fejlődés érdekében szövetkezik az imperializmussal. Csupán 1939-ben módosították álláspontjukat az indiai kommunisták, s a gandizmussal kapcsolatban körültekintő tanulmányozásra, antiimperialista jellegének pozitív vonásaira hívták fel a figyelmet.

A Komintern alakuló kongresszusától támogatta a gyarmati felszabadító mozgalmakat. Mindjárt az első kongresszus után főként az ázsiai (indiai, indonéziai, koreai, kínai) kommunisták azt a felfogást vallották, hogy a felszabadító mozgalmak már a közeljövőben győzelemre vihetik ügyüket, így, majd ők alkotják a világforradalom fő erejét, s az európai proletárforradalmak kibontakozásában is elsődleges szerepet játszanak majd. Felbukkantak olyan nézetek is, amelyek szerint a gyarmatokon a demokratikus és szocialista forradalom egyidejű lesz. Egyesek elismerték a nemzeti függetlenség kivívásának elsődlegességét, de csak mint a szocialista forradalom nyitányát. És folytathatnánk még tovább a különféle felfogásokat, amelyekre általában jellemző a lehetőségek túlbecsülése, a gazdasági-társadalmi viszonyok hiányos ismerete, az ultraforradalmiság stb. Lenin bírálta az ultrabaloldali nézeteket, s a Komintern II. kongresszusa már Lenin téziseit fogadta el a gyarmati kérdésről. Ezek lényeges elemei: a nemzetek közötti egyenlőség csak az osztályok megszűnésével érhető el; a kommunistáknak a nemzeti kérdésben a konkrét történelmi, gazdasági helyzet figyelembevételéből, az elnyomó és elnyomott nemzetek világos megkülönböztetéséből kell kiindulniuk; a különböző nemzetek proletárjainak és dolgozóinak egymáshoz közeledését kell szorgalmazni; támogatni kell a forradalmi parasztmozgalmakat. Olyan reális, a helyzet elemzéséből fakadó nézetek voltak ezek, amelyek jelentősen hozzájárultak a még eredményesebb nemzeti mozgalmakhoz az ázsiai országokban. A függetlenségi harcok vezettek végső soron Mongóliában is 1921. március 1-én a Mongol Néppárt megalakulásához. Ez év nyarán győzött az országban a nemzeti és antifeudális forradalom. A hatalmat a népi kormány ragadta magához, amely a parasztság demokratikus diktatúráját képviselte. A nem-kapitalista fejlődés itt a demokratikus átalakulások egész során át vezetett 1924 júniusában a Mongol Népköztársaság kikiáltásához.

Kínában szintén a szuverenitásért és a demokratikus szabadságjogokért folyt a küzdelem s a proletariátus legtöbbször népi jelleget kölcsönzött a megmozdulásoknak. A munkásosztály egyre aktívabb lett, s a szocialista eszmék egyre nagyobb teret hódítottak az értelmiség körében. Az oroszországi forradalom hatására kommunista csoportok alakultak az országban s 1921. július 1-én megalakult a Kínái Kommunista Párt, amely második kongresszusán (1922) határozatban mondta ki: „Egyesítenünk kell valamennyi forradalmi pártot és szervezetet, s egységfrontot kell szerveznünk avégett, hogy együttes erővel megdöntsük a militaristák, az imperialisták pártját, és megvessük az igazi demokratikus és független nemzet alapját". A létrejött egységfront lehetővé tette a forradalmi hadsereg megszervezését, amely később a kommunisták irányításával győzelmes harcot vívott a burzsoázia szervezte ellenforradalmi lázadókkal, akik többször is polgárháborúba sodorták az országot. A szívós harc végül is a Kínai Népköztársaság kikiáltásához vezetett.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására Indiában is fellendült

a nemzeti mozgalom, s ezzel párhuzamosan a munkásmozgalom is. Több mint 100 szakszervezet alakult. Egymást érték a sztrájkok, a gyarmatosítók és a kizsákmányolok elleni tüntetések. Bengáliábon, és Fandzsábban fellendült a parasztmozgalom. A munkásmozgalomban jelentős szerepet játszottak a kommunisták. A gyarmatosítók fel akarták számolni mozgalmukat. Az Indiai Kommunista Párt 1925 végén alakult meg, amely mind nagyobb tekintélyre tett szert a nemzeti függetlenségért és a munkások szociális követelései teljesítéséért folytatott harcával. Az indiai burzsoázia nem nézte jó szemmel a kommunisták mozgalmát, s 1929-ben a hírhedt miruti perrel likvidálni akarta a kommunista és baloldali munkásmozgalmat. A vádlottak védői neves kongresszuspárti ügyvédek voltak, köztük Dzsavaharial Nehru, aki a független és semleges politikát folytató Indiai Köztársaság miniszterelnöke volt egészen haláláig. A kommunisták rendkívül nehéz körülmények között vívták harcukat, s a legmélyebb illegalitásba szorítva is folytatták küzdelmüket az ország függetlenségéért és az indiai dolgozók létkörülményeinek a megjavításáért.

Tizenhárom évvel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után alakult meg Indokína Kommunista Pártja. Ekkor a vietnami nemzeti mozgalom már erőteljes forradalmi jelleget öltött. A népmozgalmak az ország központi körzeteiben antiimperialista és antifeudális felkelésbe nőttek át. A francia gyarmatosítók három hónapig tartó kegyetlen harcban leverték a felkelőket. A mozgalmat néhány évre visszaszorították, de a kommunisták tekintélye és befolyása ez idő alatt is nőtt. A pártnak küzdelmes harcot kellett vívnia a vietnami dolgozók emberibb létkörülményeiért, a francia gyarmatosítók és hazai kiszolgálóik ellen. Ennek a hoszszú évekig tartó harcnak a kimenetele ismert. A vietnami népi felszabadító erők döntő győzelmet arattak, s a francia gyarmatosítók szerepét átvevő amerikaiak sem jártak másképp. Indonézia, Ázsiának ez a további nagy országa a hollandok gyarmati igájában szenvedett. Indonézia Kommunista Pártja 1920. május 23-án alakult meg. Helytelenül nemzeti egységfront helyett proletárdiktatúrára és tanácsok alakítására törekedett, s élesen fellépett az Iszlám Szövetség ellen, amelynek kétmilliós tagsága volt. Ez a helyzet a holland gyarmati adminisztrációnak kedvezett, amely fokozta a terrort és a kizsákmányolást. Az elviselhetetlen viszonyok elkeserítették, s megmozdulásokra késztették az indonéz társadalom szinte minden osztályát és rétegét. Az IKP ezt forradalmi helyzetnek ítélte meg, s 1925 végén konkrét program nélkül a fegyveres felkelés mellett döntött. A felkelés 1926 végén Jáván kezdődött. A hősies, de rosszul szervezett fegyveres kísérletet a holland gyarmati erők december közepéig leverték. A függetlenségi mozgalom fontos állomása volt 1937-ben a kommunisták és a baloldali nacionalisták közötti együttműködés szervezetének, az Indonéz Népi Mozgalomnak a megalakítása. A forradalmi tömegharcok színtere volt továbbá Korea, Irán, Törökország stb,

KÉRDÉSEK:

1. Mikor kiáltották ki a Kinai Népköztársaságot?

2. Mi a neve a mongol legfelső törvényhozó testületnek?

3. Milyen funkciót tölt be Kim Ir Szén az Észak-koreai Munkapártban?

Tizenöt esztendővel ezelőtt a Szovjetunió minden ötödik rubelt a mezőgazdaságba ruházott be, tíz évvel ezelőtt — minden negyediket. A tizedik ötéves tervben (1976—1980) a beruházásokból már minden harmadik rubel a mezőgazdaságé.

Amikor az SZKP XXV. kongresszusa meghatározta a szovjet gazdaság további fejlesztésének útját, a mezőgazdaságot a „kiemelt problémák" közé sorolta. De vajon azt jelenti-e ez, hogy a gabona, a hús, a tej, a zöldség termelése azelőtt nem volt „kiemelt probléma" az ország számára?

Miközben a mezőgazdaságot igyekeztünk fejleszteni, gondjaink azért mindig akadtak jócskán. Ám mégis a mezőgazdasági termelés csupán az elmúlt 10—15 évben érte el azt' a fejlődési fokot, amikor a belefektetett állami eszközök gyors és maximális megtérülését eredményezhették. A közgazdászok ezt „kedvező megtérülési együtthatónak" nevezik.

Engedjék meg, hogy saját élményemmel illusztráljam ezt.

Tíz esztendővel ezelőtt alkalmam volt végigjárni a nemfeketeföld-övezet számos falvát. A tipikus közép-oroszországi kolhoz akkoriban ebből is, abból is termelt egy keveset: gabonát, húst, tejet, zöldséget. Mindezzel foglalkozott, mivel az állami felvásárlási terv így írta elő.

A mezőkön és az állattenyésztő telepeken maga a kolhozelnök kalauzolt. Az egyik község közelében, vagy kétszáz méterre a falu szélétől váratlanul megállította a gépkocsit. Az alacsony, hoszszú épületről könnyű volt kitalálni, hogy a sertéstelephez tartozik.

— Gazdaságunk legveszteségesebb egysége — mondta az elnök, az ólakra mutatva. — Sok a fizikai munka, nagy a takarmányfogyasztás, magas a sertéshús önköltsége, a jövedelem pedig a nullával egyenlő.

— Akkor hát hagyják abba a sertéstenyésztést.

— Jó — mondta erre az elnök —, mi abbahagyjuk. És a szomszédaink, akik ugyanilyen helyzetben vannak, szintén abbahagyják. Ki fog akkor sertést tenyészteni?

— Akkor meg alakítsák át a sertéstelepet, állítsanak be több gépet.

— Azt lehet — jegyezte meg az elnök. — A rekonstrukció azonban rengetegbe kerül és ki tudja, mikor térülnek meg a beruházások, mivel a telep kicsi. Sokkal ésszerűbb zöldségtermesztésbe fektetni a pénzt, meg a tejgazdaságba, ezek a beruházások jóformán azonnal megtérülnek. A szövetkezet erszénye nem feneketlen, azt választjuk, amin ma többet nyerhetünk. Világos?

Természetesen világos volt. Tudtam azonban, hogy beszélgető partnerem nemcsak kolhozelnök, de területi tanácstag is. Egyszóval, az államhatalom képviselője. Megkérdeztem tőle:

— És miért nem kompenzálja az állam, közös érdekből, a kolhozoknak a sertéstenyésztésből származó veszteségeit? Hiszen sertéshúsra szükség van.

— Az állam — felelte az elnök (és egyben tanácstag) — anélkül is nagy kiadásokba veri magát, amikor hosszú éveken át a felvásárlási ár alatt tartja a hús kiskereskedelmi árát. Ez a dotáció azonban kényszerintézkedés. Ezt a pénzt más célokra is lehetne fordítani. Az állattenyésztés kérdéseit éppen ezért alapjaiban kell megoldani: nagy kapacitású gépesített üzemeket kell építeni. Tizenöt évvel ezelőtt erre egyáltalán nem volt lehetőség. Ma már a kolhozoknak több szabad anyagi eszközük van, s igyekszünk rávenni őket arra, hogy közös erőből korszerű gépesített sertéstenyésztő telepeket hozzanak létre. Néhány gazdaság közösen — egyet. Az bőven ad olcsó sertéshúst a környéknek, a kolhozok apró sertéstelepeit pedig — általános megelégedésre — meg lehet szüntetni.

Ez a beszélgetés, mint említettem, tíz évvel ezelőtt zajlott le. Ismerősömnek, a kolhozelnöknek és sok ezer más, a mezőgazdaságban dolgozó embernek az elképzeléseit összegyűjtötték, általánosították és belevették az állami programba. A mezőgazdaság belterjesítésének programjáról már sokat írtak. Most csupán annyit: megvalósítását azzal

kezdték, hogy a legmunkaigényesebb mezőgazdasági munkákat korszerű ipari alapra helyezték. Mindenekelőtt vonatkozott ez az állattenyésztésre.

Az állattenyésztés gépesítése, amely megoldhatatlan és ráfizetéses volt az egyes kolhozok számára, nagyszerű eredményeket hozott, amikor más alapra helyezték. A több gazdaság társulásával épült kolhozközi sertéstelepek, hizlaldák, gyümölcsösök, baromfitelepek, hatalmas melegházak valóban „alapjaiban" oldották meg a kérdést. Az állam támogatta a kolhozközi összefogást, mégpedig előnyös hitelekkel, valamint azzal, hogy gyors ütemben növelte a legkülönfélébb és legkorszerűbb mezőgazdasági gépek gyártását.

Alig fél évszázaddal ezelőtt Oroszország még túlságosan is érezte technikai elmaradottságát. Az ország minden rendelkezésre álló erőt az ipari bázis megteremtésére fordított. A mezőgazdaság még nem volt felkészülve a jövendő korszerű technika befogadására. Nem volt erre más mód, mint a kolhozok és a szovhozok létrehozása.

A háború megállította ezt a munkát, az újjáépítés időszaka sok időt és erőt vett igénybe. És a 60-as évek elejére (a közgazdászok számítása szerint) a szovjet mezőgazdaság mégis tőkeigényes, kedvező megtérülési együtthatóval rendelkező ágazat lett.

És itt találjuk meg a választ arra a kérdésre, hogy a szovjethatalom egész fennállása alatt a mezőgazdaságba beruházott 320 milliárd rubelből miért jut 213 milliárd az elmúlt évtizedre. A Szovjetunió számára most időszerű és ésszerű minden harmadik rubelt a mezőgazdaságba beruházni.

LEV VOSZKRESZENSZKIJ Az APN Szovjet Panoráma cimü kiadványából