A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-31 / 52. szám
Kéményseprő bácsi, lesz szerencsém? — Ilyen szép lánynak ne lenne? Csak jól fogja meg a gombját s csavarja háromszor balra. Akkor nem vész el, a kezében marad. — Nincs gombom. — Hogyne lenne. Minden nőnek van. Legalább kettő. — De nekem tényleg nincs — s a lány végigsimít feszes blúzán. — Itt van ni a két gomb! Megcsavarjam? — Nono, csiklandós vagyok! — s elszalad. ■ Igaz-e vagy sem a fenti történet, ki tudná megmondani? Még sok ehhez hasonló száll nemzedékről nemzedékre a kéményseprők egyre ritkuló táborában. — Kihaló félben a szakmánk — mondja Hodosi Béla a bratislavai Közületi Szolgáltató Vállalat kéményseprő üzemének dolgozója. — Pedig szép szakma. Ha még egyszer választanom kellene, újra csak ezt választanám. A döntés napjaiban még nem tudtam, hogy húsz év alatt milyen sokat fejlődik, javul. Akkoriban dézsában vagy lavórban mosakodhattunk csak. S mire, rám, a legfiatalabbra is sor került, elképzelheti, milyen szutykos volt a víz. Akinek nagy volt a körzete, két napba is beletelt, míg bejárta. Elődeink télen is papucsban jártak, hogy könynyebben felkúszhassanak a nyitott tűzhely kürtőjébe. Munkánk, életünk a társadalommal változott. Ruhát, lábbelit kaptunk. Fürdőkád, zuhanyozó vár, ha letelt a munkaidő. A csapból meleg víz folyik. Jó puha, frottír kendőbe törülközünk. Úgy rákaptunk a fürdésre, HODOSI BÉLA kéményseprő a lottószelvény kitöltéséhez. Persze, ha véletlenül nyer valamit, dehogyis jelentkezik többet. Fiatal koromban történt, hogy kollégámmal motorkerékpáron igyekeztünk egyik munkahelyről a másikra. Ahogy az útkereszteződésnél a forgalmi rendőr jelzésére várakozunk, hát odajön három középkorú nő kitöltetlen sportka szelvénnyel a kezében, s kérik, mondjunk nekik számokat. Mondtunk is hármat-hármat. Hát nem éppen azokat húzták ki?! Tegnap a szomszéd kislány köszönte, hogy szerencsét hoztam neki a vizsgán. Mondtam, inkább tanuljon szorgalmasan, mert ha nem tud válaszolni, hiába állok ott akár a háta mögött, az sem segít. Leginkább a diákok és az idősebbek örülnek, ha kéményseprővel találkoznak. Jó érzés a puszta megjelenéssel örömet okozni. Jó érzés a „szerencse hordozójának" lenni. De ha így folytatódik, nem lesz, aki szerencsét hoz. Nincs utánpótlás. Idegenkednek a fiatalok ettől a szakmától. Mert nem ismerik. Ha ismernék, megszeretnék. Naponta több helyen is megfordulunk. Más és más emberekkel érintkezünk. Ez az, ami tetszik nekem. Minden kémény, minden fűtési mód sajátságos, egyedi tisztítást, tűzrendészeti intézkedéseket igényel. Bizony nem örül a háziasszony, ha már annyira eldugult a kémény, hogy falat kell bontanunk, vagy ha nem lehet megadni az engedélyt a gáztűzhely üzemeltetéséhez. Azt az építésvezetőt sem irigylem, aki nem vette figyelembe a vonatkozó, tűzrendészeti előírásokat s aztán az átadás napján derül ki a mulasztása, hogy veszélyes lenne a fűtés. Szaktudást, felelősséget, állandó önképzést igényel a szakmánk. Jártasságot a rendeletek, KÉMÉNYSEPRŐT LÁTTAM... hogy ha szabadságon is vagyunk, minden este megfürdünk, mint az újszülöttek. Enélkül nem éreznénk jól magunkat. Mondta is a fogorvosnőnk, hogy a kéményseprőket friss illatukról nyomban felismeri. Régen csak nehezen tudott bejutni „idegen" család gyermeke tanoncnak a kéményseprők közé. A szakma fortélyai apáról fiúra szálltak. Valóságos kéményseprőmester-dinasztiák alakultak. Köztiszteletben álló, megbecsült ember volt a kéményseprő. Szerencsés embernek érezhette magát. Főleg a gazdasági válság éveiben, amikor télennyáron biztos volt a megélhetésük. S az emberek is örültek, ha bekopogtatott ajtajukon. Talán évszázados babonák miatt is, de legfőképp azért, mert biztonságban érezhették magukat, hogy nem röpül fel a vörös kakas a háztetőre. — Én magam nem hiszek a babonákban — mondja Hodosi Béla. — A múltkor is megmosolyogtam egy nagyapát, aki azt mondta az unokájának, hogy köszönj szépen a kéményseprő bácsinak, mert ha nem jön erre, nem találjuk meg a lakáskulcsot. A múlt nyáron volt egy érdekes esetem: Megyek az utcán, munkaruhában, kormosán. Egyezer csak nyakamba ugrik egy lány, azt mondja, ő nekem adósom, s jobbról, balról arconcsókolt. Ugyan miért? — kérdeztem. Erre előhúzta a tárcáját s megmutatta a csőkefémről lenyisszantott szőröket. Még három évvel ezelőtt, orvostanhallgató korában tőlem „zsákmányolta". Most doktorált. Nem múlik el hét, hogy ne kérne valaki, diktáljak neki számokat (Prandl Sándor felvételei) FISTER MAGDA jogszabályok erdejében. Hogy szerencsét hozunk, örömet okozunk, az csak jó kedvre derít, ok a viccelődésre. Ennél persze sokkal komolyabb a szakmánk. Különben úgy élünk, mint a többi ember, ha letelt a munkaidő. Keresetünk is az átlagos szinten mozog. A kéményseprőre is érvényes, hogy aki szorgalmas, továbbképzi magát, amire az üzemen belül lehetőség van, annak megvan a reménye az előrehaladásra. — Volt-e valamiben szerencséje, amit kéményseprő mivoltának tulajdonít? — Örülök neki, szerencsémnek tartom, bár nem külön kéményseprőszerencsének, hogy fiam is van meg lányom is és mindkettő egészséges, örülök, hogy boldog, békés, gondtalan gyermekkort tudok biztosítani nekik. Ha pályaválasztásra kerül a sor, nem kívánok beleszólni a döntésbe. Vagy legalábbis nem olyan erélyesen, ahogy valamikor a szüleim tették. Ha akkor apám nem áll mellém, ma nem lennék ilyen elégedett. Jól választottam meg a szakmám, boldog a családi életem, s ez már önmagában szerencse. Miért, miért nem, az emberek valamikor hittek abban, hogy ha az Új esztendő első napjaiban kéményseprővel találkoznak, egész évük szerencsés lesz, hát még ha a kéményseprőnél levő malac farkát is megfoghatták! Ki tudja, honnan ered ez a babona. Tény, hogy a babona ugyan már kiveszett, de a szokás megmaradt, mindenki szívesen veszi, ha ilyenkor kéményseprő kíván neki szerencsét. Hát maradjunk meg mi is ennél a szokásnál: ezúton kívánok a Hét minden kedves olvasójának sikerekben gazdag, békés, boldog új évet. Mindig is szerettem utazni, országot-világot látni,, idegen tájakkal, emberekkel ismerkedni. Most az ősszel alkalmam volt részt venni egy fölközi - tengeri körutazáson, az itt szerzett élmények közül szeretnék most felvillantani néhányat. Ogyesszában szálltunk hajóra, majd a Fekete-tengert elhagyva a festői Boszporuszon át a Márvány-tengerre . jutottunk ki. Utunk a Dardanellákon át, az Égei-tenger szigetei között vezetett Athén kikötőjébe, Pireuszba, majd tovább a Peloponnézoszt megkerülve s a Jón-tengeren és a Messinai — szoroson át a Tirreni-tenger partján fekvő Nápolyba. Innen Tuniszba hajóztunk, azután Málta-szigetén, majd Kréta szigetéé Heraklionban kötöttünk ki. Elhagyva a Krétai-tengert utunk következő állomása Isztambul volt, innen indultunk vissza Ogyesszába. 3213 tengeri mérföldet, vagyis kis híján 600 kilométert tettünk meg összesen a tengeren. Ideiglenes otthonunk az „Arménia" nevű szovjet tengerjáró hajó volt. Már nem éppen fiatal, mint az első tiszt mondotta, „középkorú". 1963-ban bocsátották vízre a Német Demokratikus Köztársaság Mathias Tiessenről elnevezett wismari hajógyárában. Hossza 122, szélessége 16 méter, fedélzetének szintje 7,6 méter magasságban van. 316 utassal és 150 főnyi személyzettel járja a tengereket. Két, egyenként 2000 lóerős motor hajtja, és 18 csomó (kb. 35 km) sebességgel tud haladni. A Szovjetuniónak összesen tizennyolc ilyen turistahajója van, valamennyi szovjet és külföldi — elsősorban nyugati — turistákkal fáradhatatlanul járja a tengereket. Az „Arménia" ezúttal első ízben szállított fedélzetén szocialista országokból jött turistákat, éspedig egy 300 fős csehszlovákiai csoportot. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóját is a hajón ünnepeltük meg, s a kapitány külön is kiemelte a csehszlovák—szovjet testvérbarátság jelentőségét. A hajó — mondhatom — mindenben összkomfortos, s a személyzet gondoskodott az utasok testi-lelki jólétéről. Jómagam kétágyas, fürdőszobás kabinban laktam, de voltak a turistaosztályom négyágyas kabinok is, zuhanyozófülkével. Kellemes órákat töltöttünk a tágas zeneteremben (kávéházban), s aki akarta, az esténként felkereshette a két bár egyikét. Különös érzés volt október végén, november elején a hajó tengervízzel feltöltött strandmedencéjében fürödni a Földközi-tenger déli tájainak melengető napsütésében. Volt a hajón borbély- és fodrászszalon, a legkülönbözőbb használati tárgyakkal bőven ellátott kantin, továbbá gazdag könyvtár és természetesen orvosi rendelő, állandó orvosi felügyelettel. Európai ételek és az orosz konyha specialitásai közül bőven lehetett választani. A nappali bárban szamovárban főzték az orosz teát, és népviseletbe öltözött pincérnők szolgáltak fel. A déli órákban szedte fel a horgonyt az „Arménia" Ogyessza kikötőjében, s másnap ugyancsak déltájban értük el a Boszporusz tengerszorost. Neve görög eredetű, ökör-gázlót jelent. A monda szerint azért, mert amikor Zeus beleszeretett a szépséges lóba, s a féltékeny feleség, Héra, tehénné változtatta a lányt, ez átúszta A
