A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-31 / 52. szám
Mifelénk fél szóból is értenek az emberek. Tudom, ez nem valami bécsi különlegesség, nem is azért említem, hanem azért, mert amikor találkoztunk Retkes Jani bátyámmal, ennyiből állt a beszédünk: — Akkor kimegyünk? — Ki — válaszolt apóm. — Kettő felé... Hagyma van kint. — A többit visszük. Az idegen vajmi keveset értett volna ebből a beszélgetésből, ha történetesen fültanúja. Számomra azonban minden érthető és világos volt. Azokban a napokban szülőfalumról írandó könyvemhez gyűjtöttem a még hiányzó anyagot; történelméről, gazdálkodásáról, lakodalmi szokásokról, építkezésről. . . A pincejárásról is, természetesen. Nos, az imént leírt párbeszéd is ezzel volt kapcsolatban. Azt jelentette, hogy holnap hármasban kimegyünk Retkes Jani bátyám pincéjéhez, s főzünk birkapörköltet. Hagymát nem kell vinni, mert abból akad odakint a pincénél is. Az én terveimről, gondomról-dolgomról nem esett szó. Minek is arról beszélni, amit egyébként is mindhárman tudunk? Kint pedig, Egy „igazi" bécsi pince A bográcsban fö a birkapörkölt amíg megrakjuk a tüzet a bogrács alatt, s amíg a pörkölt megfő, jut idő mindenre. A kérdések, s a válaszok most nem sietősek. Várhatnak bőven egy napot. Vártak is. Másnap délután, kellemes napsütésben ballagtunk a pincék felé. Legénykoromban csapatostól jártunk erre szombatonként, ünnepnapokon. Délután, este oda, éjszaka, nótázva hazafelé. Sárban, hóesésben, esőben. Ha nem volt kulcs, akkor is, mert valahova, valamelyik pincébe úgyis behívtak egy pohár borra. Most hallgatva ballagunk apámmal a tó töltésén, majd a pincesoron. Szélcsend van, a Dunára néző domboldal fürdik a nap sugaraiban. A domboldalon pedig egymás hegyén-hátán a borospincék. A legtöbbje már az utóbbi tíz-tizenöt évben épült „modern" pince, az egykoriakra, az „igaziakra" sem kívül sem belül nem hasonlít. Nem is borospincék ezek már, inkább amolyan hétvégi házak, nyaralófélék. Némelyikben rádió, hűttőszekrény, sőt televízió is akad.. . Az igazi bécsi pincékből már csak itt-ott látni. Talán hatot-hetet számláltam meg, ezek többsége is már roggyant, omlófélben lévő, tetejükön a nádtakaró borzas, széltépte. Ahova igyekszünk, az is ilyen régi pince, de kívül-belül takaros, rendben tartott. Itt, ebben még minden „igazi", az ajtófélfába véset évszám azt mondja, hogy 1888-ban épült. Jövőre lesz kilencven esztendős. Jani bátyám a pinceajtóban fogad. Bent az asztalon már minden készen áll a főzéshez. A diófa ágára felakasztjuk a bográcsot, ágakat törünk, tüzet élesztünk. Amikor a lángok piros nyelve feléled, az egyik padot kihoz- • zuk a pince elé. A borral teli „csűcsös" és a poharak egy székre kerülnek. Jani bácsi tölt a poharakba. — Hát akkor fogjuk meg — mondja, s koccintásra emeli a poharát. A pohárban lévő bor pincehűvös, kicsit savanykás, de ilyenkor, május végén, s később a nyári melegek idején, ez a jó, ez frissít igazán. A következő koccintás után pedig már elhangzik az a félmondat, amely a régi dolgok felé nyit kaput: — Valamikor az úgy volt... Ezt a félmondatot azzal kellene folytatni, hogy „minden régi bécsi lakosnak volt borspincéje'', amely két részből állt: a domboldalba vájt „lyukból" és a présházból. (A „lyuk" és a „présház" készítéséről-építéséről most tekintsünk el. A berendezésről is csak néhány fontosabbat jegyzek ide, azt, annyit, ami a „pincéhez járás" s a szokások illusztrálásához nélkülözhetetlen.) A „lyukba" a hordók alá „csontérfát" tettek, amelyen a teli hordókat faékkel — kötőfának is nevezték — támasztották ki. A lyuk hátsó falába „vakablakot" vágtak. Ebbe birka- vagy marhafaggyút tartottak, amelyel időnkét a csap „szárát" és „nyelvét" szokták bekenni; az előbbit, hogy ne dagadjon, az utóbbit hogy jól forogjon. Télre, a téli pincejárás idejére ide hozták le a „lyuki asztalt", és valami padot. A téli hidegek idején ugyanis a présházban nem igen lehetett — méa bor mellett sem — „elűcsörögni" órákon át. Még azt is tudni kell, hogy a „lyukban" üres hordót soha nem tartottak. Az üres hordák, szüretelőedó-Jani bátyám mesél nyék: kád, puttony, stb., prés a présházban volt. — Ez volt a pince — foglalja össze az eddig elmondottakat egy mondatba Jani bátyám, s tölt a poharakba. — Milyenek voltak régen a szokások? Mikor, s ki járt ki a pincéhez a régi időkben? — Az volt a rend — mondja — hogy a gazda, amikor este megetette az állatokat, „kiballagott" a pincéhez vacsorázni. A vacsorát szőrtarisznyában vitte ki magának. Haza pedig a családnak másnapra bort vitt. Ha barátok, ismerősök, rokonok találkoztak, tovább is kint maradtak. A pincéhez minden nap ki kellett menni. Ha az öreggazda beteg volt, akkor a fiatal gazda, vagy az unoka hozott bort a pincéből. — A gazda, ha kint volt a pincénél, bárki ismerőst, vagy ismeretlent látott arra jönni, behívta egy pohár borra. Ilyen volt a szokás. A tisztesség így kívánta. Szüret után, amikor a borok kiforrtak, a közelebbi ismerősök, barátok, rokonok összejöttek, sorra látogatták egymás pincéjét és az újbort ilyenkor „megkritizálták'', ami azt jelentette, hogy minden fajtát megkóstoltak. Mert illett tudni, hogy milyen bor termett abban az évben; hogy milyen volt az újhegyi-bor, az oláhegyi, a pörösi, az öreghegyi, a hegyaljai.. . Abban az időben még aszerint különböztették meg a borokat, hogy hol termett, nem pedig a szőlőfajták szerint. Kínálni is így kínálták: „Most kóstoljuk meg az oláhegyit.. ." — Az asszonyok nem jártak ki a pincéhez? — De kijöttek az asszonyok is. Egyszer egy évben, ha a szüretet nem számoljuk. Mégpedig Luca napján. Luca napján sült oldalast, sükkolbászt vittek magukkal, ettek, ittak. A rokonok, komák, sógorok, szomszédok meglátogattak, a férfiak pedig „kukoríkótak." — Mennyi bort ittak meg a régi időkben? Többet, vagy kevesebbet, mint napjainkban? — Többet. Mégpedig azért, mert régen gyengébbek voltak a borok. Az volt a mondás, hogy „aki egy fickóval megivott, annak már jókedve volt." Az imént említett „fickóról" tudni kell, .hogy a szűrőkosárból azzal merték szüret idején a hordóba a mustot. Általában a fickó űrtartalma elérte a 2,7 litert. Akinek ennyi bor elfogyasztása után „csak jókedve volt, derék ember lehetett, jó borivó. . . Mire elkészült a birkapörkölt, már alkonyodott. Közben a jövő-menő ismerősökből kisebb sereg verbuválódott össze, olymértékben, hogy a poharak körbejártak. Később a tányérok, kanalak is, s ahogy a gyakran cserélődő csűcsös forgását számba vettem, azt tapasztaltam, hogy az egy főre jutó elfogyasztott búfeledtető mennyisége lassan megüti a „fickó" űrtartalmát. . . A csendesen pergő beszédet, s az estéli rigók szavát hallgatva azt jegyzem fél a feljegyeznivalók közé, hogy borivásbán nem vallanánk szégyent a régiek előtt... GÁL SÁNDOR
