A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-16 / 28. szám

PRÓZAIRÓINK ARCKÉPCSARNOKA MOYZES ILONA (1921) Dereskén született. Középiskoláit Losoncon és Rimaszombatban végezte. Már gyermekkorában írogatott. A Prágai Magyar Hírlap Barnabás szétvetett lábakkal el­mélkedett. Az udvart fűszálak puha gyapja szőtte be a kaputól a szérűig. S az almafa rózsaszín, mint a tün­dérmesék leányhősei. Az öreg szere­tettel s álmodozva nézte. — Mintha csak magamat látnám — merengett. — Én is így borultam virágba, vén fejjel. Bori évekkel ez­előtt ki akarta vágatni szegényt. Apám ültette azon a napon, amikor először láttam meg a napvilágot. Ha ugyan megláttam, mert erre nem emlékszem pontosan. Arra viszont jól emlékszem, az árgyélusát, hogy nagyon zabos lettem a Bori javasla­tára, mert mi tagadás elhanyagoltam a fát, de erről nem szóltam. Erről csak a lelkiismeretem szólt, s ezt is csak én hallottam. Janyík Janó úgy állott meg előtte fűrésszel a kezében, mint hóhér az elítélt előtt. Iszonya­tos dühbe gurultam. Szokatlan han­gulatom láttán Janó úgy eltűnt, mint a hirtelen szél jöttén a hajnali köd. Bori majd megpukkadt mérgében. Én meg mélyre ástam a földet a fa körül, lenyestem a gallyait és be­meszeltem a törzsét. Mondom, nem is annyira én, mint inkább a lelkiisme­retem. Férges gyümölcsöt hozott, de kivágatni? Ennyi örömet még én sem szerezhettem szegény anyjukomnak. Ráadásul a fa igen a föld felé haj­lott, gondoltam a derekát is megtá­masztom. Elővettem Zsiga ajándék­­könyveit, böngészgettem egy ideig, majd kiválasztottam egy díszes szé­kely kaput, és nekiláttam a munká­nak. Azt kellett volna hallania a vi­lágnak, hogyan szórta rám miatyánk­­jait a párom, amikor látta, miben mesterkedem. Én meg boldog vol­tam, hogy borsot törhettem az orra alá. A kapu léceire lángnyelveket fa­ragtam. Jót tett nekem akkor ez a kis, bosszúra szomjas munkálat. Ga­lambokat, virágokat is farigcsáltam a kapura, ahogy a könyvben láttam, a tetejét meg befedtem zsindellyel. Vasárnaponként csináltam, amikor Bori a templomot bújta. Az éjszakái­mat is megtoldottam persze, s az gyermekmelléklete éveken át közölte írásait. Verseivel több ízben nyert első díjat. Iskolái elvégzése után tisztviselői állásba kerül. 1944-ben egy hajszál — egyetlen nap — választja el céljától, hogy felvegyék a budapesti színiakadémiára. A világégés sorra romba dönti álmait. 1947-ben férjhez megy s a családjának akarja szentelni életét. Morvaországba kerül, ahol jó néhány esztendőt tölt. Újból kezébe veszi a tollat. Az itteni magyar lapok s a rádió közlik verseit, prózai írásait, riportjait. 1966 óta Bratislavában él. Megjelent művei: Osztravai dalok (versek, 1965), Harangok (elbeszélések, 1973), Szél herceg szerelme (mesék 1975). életem párja ettől is sápadozott, mert hogy éjszakánként nem az oldalbor­dáját simogattam kapucsinálás he­lyett. Bocsássa meg az Ür, ahhoz viszont semmi kedvem nem volt. A kapu megszületett, s úgy borult rá az almafa, mint szerelmes a kedvesé­re. Nem panaszkodhatom; én rám is rámborult az oldalbordám, csak nem olyan kedvesen, mint az almafa az újdonsült kapura. Csikorgóit, mint a szélkakas, mert az öreg kaput a ke­rítéssel együtt tűzrevetettem. Anyag­­meg időpocsékolásnak nevezte az istenadta, nyugodjék békében. Csak akkor kezdett helyreigazodni az or­cája, amikor a csodájára jártak a kapumnak. Én úgy pöffeszkedtem, mint a luftballon, ha felfújják, de ezt sem vallottam be senkinek, mert azt tartom, hogy bölcsebb, aki hall­gat, mint az, aki piacra dobja az érzelmeit. A kaput komoly műalko­tásnak nevezték a szomszéd falvak tehetős gazdái. No, nem éppen így fejezték ki magukat, az ilyesmihez keveset konyítanak, mert az agyvele­jükben korlátokat emelt a menny­béli, aki könnyelműen megteremtette őket. Annyi szent, hogy nagy tüleke­dés támadt a házamtáján. Minden pénzeszsák ilyen kaput akart. A pá­rom képe úgy felragyogott, mint a fényesre smirglizett alumíniumedény a konyha polcán. Hát én aztán fa­ragtam őket jószívvel... Naná ... be is vasaltam az árukat, nehogy sem­mibe vegyék a mesterségemet. Azok meg — mert valamennyi sültbolond — fizettek, csakhogy túllicitálják egymást a terminusban. Akinek előbb csináltam meg, azok többet ad­tak. Még meg is toldották egy kis természetbeli ráadással. Csakhogy én mindenkinek azt mondtam: ő az első. Nem szeretek én becsapni senkit, de úgy gondoltam, miért nem okozzak örömet valamennyiünknek. Amint az egyikkel elkészültem, betettem a szé­rűbe, nehogy baja essék. Majd ami­kor mind megvolt, egy napon adtam át valamennyit, de nem egyszerre, ki ne törjön közöttük a veszedelem. Az inasommal az előző napon azt üzentem: — jöjjenek, de pontosan ám, mert utána nem találnak meg egyhamar, elutazom. Jöttek is lóha­lálban, otthagyva ekét, boronát, hogy eldicsekedhessék a szomszédnak, meg a sógornak, hogy az övék biz már elkészült. Nem mondom, a szenteltvizükkel meglocsoltak kissé, amikor kisült a turpisságom, de azt már fel sem vet­tem. Rendes munkát végeztem, tiszta volt a lelkiismeretem. Tiszta az most is, mert amióta az almafa törzsét megtámasztottam, fürtökben csüng rajta az egészséges gyümölcs. Meg­tettem érte mindent. Mondhatom, anyj ükömért is. Olyan szépen kifa­ragtam a síremlékét, hogy mindenki megbámulja. Bizonyos vagyok ben­ne, sorra jönnek megint a megren­delések. Ma estefelé kimegyek a te­metőbe, s tapintatosan meglepem vele. Elcsevegünk kissé, Isten bocsá’, azóta sem jutottam ki, amióta kivit­tem. De a magamfajta szegény em­bernek nem juthat mindenre ideje. Ezt ő is megértheti. Különben öröm­hírt is viszek. Tudtára adom, hogy a fiát kapitánynak léptették elő, mert megléptette a kékruhásokat. Azt is elmondom, hogy fölszabadul­tunk, nem lőnek többé. Bizony, sza­badok lettünk. Még én is. De erről inkább hallgatok. Persze, tisztán ta­pintatból. Nem vagyok benne biztos, hogy különlegesebben megnyernék anyjukon tetszését Piros irányában táplált érzelmeim. Bezzeg tegnap Zsigának mindent kifecsegtem. De hát ezzel sem ártottam senkinek. Hálából ő is elmondott egyet s mást. Például, hogy belépett a kommunista pártba. Egy kissé rossznéven vettem tőle, hogy időben nem közölte velem. Csak lassan értettem meg, hogy őszülő fejében nem is olyan újkeletű a gondolat. Hogy régen segítette az illegalitásban levőket, s hogy ki­kilépett a sebesült partizánokhoz is. De aztán szokásunk szerint meg­egyeztünk, mert ugye, én meg a béke harcosa vagyok. Az is voltam min­dig. Tehát harcos lelkek vagyunk mind a ketten anélkül, hogy lövöl­döznénk. De azért sok minden nem fér a fejembe. Mert összehordott hetet-havat. Olyan pátosszal beszélt, hogy a szeme kifényesedett tőle. Ám meglehet, hogy csak a hegy le­vőtől volt, amit szokásunk szerint beszürcsölgettünk. Kiveszi a pipáját, megtörni, rá­gyújt, s jóízűen pöfékel. Magasba fújja a füstöt, elnézi egy ideig a füst karikáit, majd megint magába mé­lyed. — Nem értettem vele mindenben egyet, de nem ám. A hittérítő sem beszélhet különben a szentföldről, mint ahogy ő beszélt nagy Orosz­országról. Mert hogy ott minden közös. Az emberek a közösbe adták vagyonukat és közösen gazdálkod­nak. Csakhogy nekem a közösről megvan a külön véleményem, mert még a régi mondás is azt tartja, hogy közös lónak ... Nem, nem ... Még­­hogy az én Szürkémre idegen ostor suhintson, meg hogy a földemet ide­gen eke éle szelje, ejjejj-ejjejj, ezt még elgondolni is rossz. Isten bocsá’, most is inkább erre a szép kikeletre gondolok, amely vén szívem eresze alá fölrakta a fecskefészkét. Vissza­tért az ifjúságom. Igaz lenne, hogy önző vagyok? Zsiga a szememre ve­tette, hogy a fülem botját sem moz­gatom ebben a nagy mozgalomban, s túl mohó vagyok, ami a magam dolgait illeti. De itt sem értek vele egyet. Nagyon berzenkedő kedvében volt a fiú. Mi az, hogy a fülem botját sem mozgatom? Még a két kezemet is alaposan megmozgattam a város­ban. Helyreigazítottuk a romokat. Két lapát helyett dolgozott a két te­nyerem. És hogy mohó? Hát legfel­jebb a munkában voltam az, mert az öntöde részére egy szálig összeszed­tük a vasat. Most meg vasárnapon­ként a vasúton dolgozom. Hajnaltól alkonyaiig. Amit széjjellövöldöztek, azt a béke harcosa szépen rendbe­­hozogatta a Szürkéjével. Mondha­tom, sokat vétettem ellene, amikor a Szürke névre kereszteltem csikó korában. Minden az, csak nem szür­ke. Teli fénnyel megáldott táltos. Az ösztöne és az esze fölér egy bölcsé­vel. ö húzott be egy kapu alá, ami­kor a romokat és a vasroncsokat szállítgattuk az illetékes helyekre. Csak ment, ment magától én meg hagytam, nem szóltam bele a dolgá­ba, kíváncsi voltam, mit akar. S egyszercsak megállt. Okos, fényes szemével rám tekintett, s mindent megértettem, mert az én agyamban nem emelt korlátokat a menny béli. Egyszóval megértettem az ötletét. Egy elhagyott ház, elhagyott kapu­­alja volt, amit kiszemelt számomra. Ügy is mondhatnám; a nagy cél ér­dekében. Fogtam hát magam, és a kocsin levő vashalmazt leraktam a kapualjba. Gondosan kiválogatott, beleülő vasdarabok voltak, s érez­tem, szinte hálásan pislognak rám láthatatlan szemükkel. Hogy is ne, hisz nemes célra szántam őket. Any­jukomnak díszes vaskerítést formá­lok belőlük. Lám, ezt a jó hírt is megviszem neki. Ezek a vasdara­bocskák azóta a szérűmben pihenik háborús töröttségüket. Bizony így gondoskodom én anyjukomról, nem vethet a szememre semmit. A sír­kertet kissé nagyobb méretűre sza­bom, mert bár nem szívesen, de szá­molnom kell vele, hogy egyszer én is oda kerülök. Nem mintha méltányos­nak tartanám az ember ilyentén irá­nyuló sorsát, de ez ellen még én sem apellálhatok. Pedig megtettem ma­gamért, mindent. Sokszor eltársalog­tam az Úristennel hol így, hol úgy. összekulcsolt kézzel rimánkodtapi, fenyegettem, káromkodtam is, s a legtöbbször felém sem hederített. Legfeljebb megríkatott vagy meg­nevettetett néha. Egy bizonyos: Egyenes gerinccel, szégyenfolt nélkül állok elébe, ha eljön az időm. Remé­lem, a riadójával elvár egy-két-há­­rom évtizedig. Ennyi nekem is kijár a sárgolyón. Szeretem ezt a szép csillagot, amelyen megszabta a he­lyem. Az viszont kétségtelen, hogy magamért is meg kell tennem, amit meg tudok tenni. Tehát elkészítem a sírkertemet. És itt van Piros is. Nem lenne szép tőlem, ha nem gon­dolnék rá előre. A minap azt is el­határoztam, hogy a saját síremléke­met is elkészítem. Kőbe vésem a lo­vamat meg a kutyámat, de még az ebadta Pintyőjét is. Pimaszul a szí­vemhez nőtt a haszontalanja. Hiány­zik az éneke, amióta Juliska elvitte. Kőbe faragva éljenek velem a ked­venceim. Ezekkel nem is lesz baj. Az asszonyokban nem vagyok annyira biztos. Na, de Istenem! Ha netán hajbakapnának rajtam, büszkeséggel fog eltölteni a tudat, hogy nem va­gyon én akárki még ott sem. Mert kutyakirály már voltam, miért nem legyek asszonyok ura? A rangot nem vetettem meg életemben, miért néz­ném le halálom után, nem igaz? — Most aztán alaposan kibeszél­gettem magam, s szent Pál a tanúm, jólesett. Zokon sem vehetem magam­tól, hisz nem parancsoltam rá az eszemre szokásom szerint. Csak éppen nem lehet megélni belőle. Lám, a pipám is kialudt, elunta a tétlenségemet. BARNUS BÁTYA (Részlet a szerző azonos című regényéből) 14

Next

/
Thumbnails
Contents