A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-10 / 49. szám
MŰVEK A LOMBIKBAN Mészáros László: Nyitott tétel 1. Annak a fiatal nemzedéknek, amely idestova tíz esztendeje van jelen a csehszlovákiai magyar irodalomban, egyik tagja Mészáros László. Ha eddigi munkásságát — elsősorban kritikáit, recenzióit és a szó eredeti jelentésében vett esszéit (kísérleteit) — alaposabban szemügyre vesszük, kiderül, hogy ő ennek a nemzedéknek valóban csak egyik tagja és nem jellegzetes képviselője, még kevésbé Zalabai-típusú szószólója — akit életkora és legfeljebb kísérletező kedve köt (laza szálakkal) ahhoz a csoportosuláshoz, melynek erejéből két antológia — az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél — összeállítására futotta. Ez a csoportosulás egyébként is meglehetősen hányatott sorsú: az ember már-már hajlik rá, hogy puszta létezését is megkérdőjelezze. Teoretikusa, aki összefoglalta volna elképzeléseit, programját és főképpen ismertető jegyeit — nem akadt. Kívülállók — Duba Gyula és Tőzsér Árpád — jellemzéséből ugyan magára ismerhetett volna, de addigra szinte teljesen felbomlott. A csoportosulás néhány tagja elindult a maga választotta úton, köztük Mészáros László is, akinek első könyvét — a Nyitott tételt — a közelmúltban jelentette meg a Madách könyvkiadó. 2. Mindjárt az elején le kell szögeznem : a Nyitott tétel — ismerve Mészáros sokirányú érdeklődését — lehetett volna tarkább és változatosabb, de jobb semmi esetre sem. Hogy több évig tartó előkészületek után miért éppen ezek az írások kerültek a kötetbe — nem feladatom elbírálni. A kérdés különben is az: miben és mennyiben jelent újat és többletet a csehszlovákiai magyar irodalom számára Mészáros kritikusi tevékenysége, és mik azok a fogyatékosságok, amelyek problematikussá teszik módszerét? Mészáros László már indulásakor azzal lepte meg az olvasókat és a szakmabelieket, hogy egészen eredeti (a mi viszonyaink között legalábbis annak tűnő) módon közelítette meg a kiválasztott művet: nem tette patikamérlegre, hogy megállapítsa az alkotóelemek súlyarányát, még csak bonckést és mikroszkópot sem használt, hogy ízekre szedve vizsgálja. Mészáros kedvenc berendezése egy oldószert tartalmazó lombik. Ebbe helyezi az elemzésre szánt művet, amelyből kioldja az „eszmei mondanivalót” és azt fölmutatja. A viszszamaradó váz — a forma — csak ritkán érdekli, s akkor sem tud nagyon mit kezdeni vele. Ha az oldódás lassúbb a vártnál, más oldószerekkel is megpróbálkozik. Ennek az eljárásnak kétségtelenül előnye, hogy ugyanazzal a módszerrel a legváltozatosabb alkotásokat elemezhetjük. Alapjában véve mindegy: vers, elbeszélés, regény, dráma vagy éppen film kerül a lombikba — a lényeg: kioldani a „filozófiát”. Csakhogy ennek a módszernek rengeteg buktatója is van. Aki nem ismeri kellőképp az oldószerek tulajdonságait, könnyen hamis végkövetkeztetéseket vonhat le a különválasztott anyagról is. Más szóval: ha valakinek van egy elmélete, amellyel megmagyaráz bizonyos jelenségeket, nem következik ebből szükségszerűen, hogy a magyarázat helytálló, vagy hogy az elmélet és a jelenség között valóban kimutatható az összefüggés. De problematikus maga a módszer is, mint olyan. Joggal fölvetődhet ugyanis a kérdés: vajon egy olyan összetett dolog, mint a műalkotás vizsgálható-e a mészárosi módszerrel úgy, hogy minden fontosat megtudjunk róla? Nos, a Nyitott tétel legtöbb írása alapján a feltett kérdésre nemmel kell válaszoljak. Mészáros — úgy tűnik: tudatosan — kerüli a forma elemzését. Ez nyilván azzal magyarázható — s ezt csak megerősíti az a kevés forma-elemzési kísérlete, amely itt-ott felbukkan a könyvben —, hogy esztétikai érzéke bizonytalan. Különösen a verseket elemző írásai esetében szembetűnő ez — Tóth László költészetével egyszerűen nem tudott mit kezdeni, Gál Sándor verseiről pedig csak elismétli, amit Tőzsér már korábban kimondott —, de gyakran prózai művek előtt is megtorpan. Duba stílusát például két ízben is megkísérelte jellemezni — az eredmény szinte használhatatlan. Leginkább még azok az írásai sikerültek, amelyek problematikus mondanivalójú művekkel foglalkoznak. Ezekben ugyanis a tartalmi fogyatékosságokat bírálva — igaz közvetve és akaratlanul — nyilatkoznia kell formai kérdésekről is. Természetesen ez nem jelenti okvetlenül, hogy jól látja a formai hiányosságokat, inkább megsejtésről van szó. (Véleményem szerint a következő dolgozatok emelhetők ki: Korai végrendelet, Robbanó boldogságok, Pontos és meztelen kuszaság.) Mivel Mészáros többnyire konkrét alkotásokkal foglalkozik, nem ismerjük irodalmunk egészére vonatkozó elképzeléseit. Kár, hogy eddig nem volt kellő bátorsága belefogni egy szintetikus-összegező tanulmányba (a csehszlovákiai magyar drámáról írt vázlatát, mely az Irodalmi Szemlében jelent meg, nem tartom annak). Egy vérbeli kritikusnak előbb vagy utóbb úgy is át kell értékelnie az előtte-járók eredményeit. Eddig megjelent írásai azt sugallják: számára irodalmunk nem folyamat, hanem inkább egymás után következő alkotások sorozata. Szólnom kell stílusáról, pontosabban stilisztikai fogyatékosságairól is. Bereck József könyvéről írja: „ ... Bereck stílusa helyenként pozitív elhajlásokat mutat a végtelen zérustól, de mivel ezek az elhajlások csak helyenkéntiek és mértéktartóan rövidek, nem rontanak, hanem építenek, dinamikusabbá teszik NÉHÁNY GONDOLAT az Irodalmi Szemléről • Az Irodalmi Szemle szerkesztősége már több éve jelentet meg rendszeresen tematikus számokat. Véleményem szerint ezek az összeállítások — jóllehet hasznosak voltak — nem tudták felkelteni a kellő érdeklődést. De talán helyesebb volna úgy fogalmazni: nem teljesítették küldetésüket, nem váltották valóra a szerkesztők elképzeléseit. Azt konkrétan, hogy szélesebb körű eszmecserére, termékeny vitára serkentenek majd. Itt vannak például a — földrajzi és főleg etnikai szempontok alapján összeállított — tájszámok. Az írások külön-külön — többnyire — nem sok újat tartalmaztak, viszont összességükben nagyon is tanulságos végkövetkeztetésekre adtak lehetőséget, amit azonban sajnos elszalasztottunk. Nem szándékom (s helyem sincs rá), hogy utólag elvégezzem az összegezést, de a — számomra — legfontosabb tanulságról mégiscsak szólnom kell. Ezek a tájszámok egyértelműen bizonyították, hogy a csehszlovákiai magyar szellemi és irodalmi élet csak erőszakkal vizsgálható és tagolható földrajzi-etnikai szempontok alapján, elsősorban azért, mert sem a Csallóközben, sem a Zoboralján, sem a Palócföldön, sem pedig a Bodrogközben nem beszélhetünk autochton szellemi és irodalmi életről. Az említett tájakról elszármazott írók és művészek többnyire a fővárosban kötöttek ki, kapcsolatuk a szülőfölddel laza és egyoldalú: a szűkebb pátria ugyan még létezik számukra, de ők már nem léteznek a szülőföld számára. A csehszlovákiai magyar szellemi élet monocentrikus. Ez az állapot egyáltalán nem optimális, s az elmaradt eszmecsere jó alkalom lehetett volna ennek a problémának az alaposabb megvitatására is. Az egy-egy témát körüljáró és boncolgató számokat is az önmegismerés iránti vágy szüli, s ha olykor felemás értékűek (például a „színházi szám”) vagy sikertelenek (mint a csehszlovákiai magyar tudományossággal foglalkozó szám) is, ez nem minden esetben a szerkesztők „erőtmeghaladót”-akarásának a visszahatása. Sok múlik azon, sikerül-e felkutatni a legmegfelelőbb embereket, akik az adott témát jól ismerik, s tudnak a megoldásra váró problémákról is. (A csehszlovákiai magyar tudományossággal foglalkozó szám — 1977/3 — sikertelenségét részben az okozta, hogy az ankét részvevői nem értették a szerkesztők szándékát!). Az Irodalmi Szemle 8. száma (érthetetlen okok miatt több mint egy hónapot késett) a csehszlovákiai magyar műfordítás helyzetét és problémáit vizsgálja — példás alapossággal. A szám magvát a műfordítói ankét alkotja, melyben a csehszlovákiai magyar műfordítók mellett két szlovák fordító, Vojtech Kondrót és Karol Wlachovsky is kifejtette véleményét. A téma megvitatása már régóta esedékes, ezért örvendetes, hogy a Szemle szerkesztői lehetővé tették ezt az eszmecserét. A szerkesztőség kérdéseire adott válaszok jó helyzetismeretről és problémaéraz elbeszélést. Annál is inkább, mert többnyire szervesen beleilleszkednek a szövegbe, „Érti ezt valaki? Mert én — töredelmesen bevallom — nem. Fogalmam sincs róla, mi az a „végtelen zérus”, s hogyan lehetséges tőle „pozitívan elhajolni” — pedig annak idején differenciálegyenletekről is tanultam. De tulajdonképpen nincs is szükség matematikai analízisre ahhoz, hogy kiállíthassuk ennek a torzszüleménynek a halotti bizonyítványát; a nulla végtelensége — fogalomzavar. Ám engem ennél sokkal jobban bosszant az, hogy Bereck stílusáról nem tudtam meg semmit, mivel az egész gondolatmenet zavaros. Még mielőtt valaki szőrszálhasogatással gyanúsítana, el kell mondanom: nem egyedi esetről van szó. Mészárosnál viszonylag sűrűn előfordulnak ilyen vagy ehhez hasonló pontatlanságok, értelemzavaró megállapítások. 3. Mészáros László érdeklődése — sokirányú. Ez a tény — a hibák ellenére is — rokonszenvessé teszi a könyvet. Mindenképp dicséretet érdemel, hogy nem kívánt begubózni a csehszlovákiai magyar irodalomba, hanem ablakot nyitott a nagyvilág felé. Igaz, ezek a kipillantások többnyire rendszertelenek és bátortalanok De ez is több a semminél. A szellemi élet, ha búra alá zárja magát, hiába tenyészik a legjobb talajon, egy idő után elfogyasztja levegőjét és — megfullad. Az ablakra nemcsak azért van szükségünk, hogy lássunk, hanem azért is, hogy szellőztessünk. A Nyitott tétel második része, ha nem is ablak, legalább egy aprócska szellőzőnyílás. 4. A könyv, a több éves vajúdás ellenére is — koraszülött. Mészáros tanulmányai még nem kristályosodtak ki teljesen, írásai kísérletek. Véleményem szerint hasznos lett volna a folyóiratokban közölt dolgozatokat kijavítani vagy egészen átírni. Az is sokatmondó, hogy a még nem publikált tanulmányok száma a megjelentekhez viszonyítva — elenyésző. Mészáros szükségét érzi, hogy gyorsan elmondja mindazt, amit olvasás közben érzett. Pedig olykor nem ártana megvárni, sőt elősegíteni a leülepedést. Mindenki nyerne vele, de leginkább a csehszlovákiai magyar irodalom. (Madách, 1977) LACZA TIHAMÉR zékről tanúskodnak. Különösen Rácz Olivér, Koncsol László és Tőzsér Árpád észrevételei és megállapításai értékesek. Ha valami hiányolható, akkor talán az, hogy kevés szó esett a műfordítások színvonaláról, bár ezt nem lehet az ankét részvevőinek rovására írni, hiszen ők mint műfordítók, és nem mint kritikusok válaszoltak. Felvetődik azonban a kérdés: vajon e sok értékes hozzászólás, megállapítás, ötlet és javaslat nyomán lendül-e nagyobbat a csehszlovákiai magyar műfordítás döcögő szekere? A nem kevés panasz eljut-e az illetékesekig, s meghallgatásra talál-e? Bízom benne, hogy igen. Mindenesetre hasznos lenne, ha az Irodalmi Szemle szerkesztői feltérképeznék a kiadó és a különböző folyóiratok lehetőségeit is, hiszen a kép csak így lehet teljes. A műfordítói ankét mellett több, a műfordítás elvi kérdéseit boncolgató írás és számos vers- és prózafordítás található még a Szemle legújabb számában. A műfordítással nem kapcsolatos írások közül Fábry Zoltán leveleit és Somos Péter Kmeczkó Mihállyal vitázó cikkét emelném ki. —lacza — 14
