A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-03 / 48. szám
WOLFGANG EBERT veszíteni tudni kell — Egy, kettő, három, négy öt... — Big Joe, minden idők és valamennyi súlycsoport legesleghíresebb világbajnoka, az ökölvívás koronázatlan királya, akit a bennfentesek „Champ“ -nak is neveztek — még egyszer feltápászkodott, de azután kimerültén visszahanyatlott. — Hat, hét, nyolc, kilenc — vége! A „Champ“ most első ízben szenvedett kiütéses vereséget, és siralmas látványt nyújtott. A nézők kifütyülték, vagy pedig meghökkenten hallgattak, ha történetesen rá fogadtak. Amikor Big Joe hosszabb kábultság után az álmok világából végre visszatért a valóság birodalmába, nehézkesen felemelkedett, és fátyolos tekintette’, kérdezte: — Hói ez a vakarcs, ez a Ving- Ming ing... vagy hogy is hívják ezt t ürgét? Ide vele, mindjárt laposra verem! S néhány bősz ökölcsapás következett a levegőbe... Mi pedig — a megmaradt maréknyi barátja — megnyugtatóan rátettük kezünket a duzzadó karizmára, és csitítottuk: — Csigavér, Big Joe, — a harcnak vége. — És hogyan végződött, tisztességes eredménnyel? — Te mindenesetre veszítettél — mégpedig úgy, hogy feladtad. — Egy pehelysúlyú ökölvívóval szemben?! Szégyen-gyalázat! Ráadásul a harmadik menetben egyetlen ütéssel a másvilágra küldhettem volna a fickót. — Küldhetted volna, Big Joe. — Ez az első vereségem, méghozzá a jubileumi évem küszöbén. — Mindenkit utolér a végzet. Inkább gondolj a győzelmeidre. A bemutatkozásodra, amikor azt a franciát valósággal kiseperted a szorítóból. Vagy amikor a cseles angolt kapásból kiütötted, vagy amikor azt a mexikóit cafatokra verted és a félelmetes spanyolt a küzdelem feladására kényszerítetted. S amikor a legyőzhetelennek tartott németet a bajnoki címért vívott harcban mindké alkalommal eltángáltad, a japán ökölvívót pedig valósággal ronggyá csépelted — úgyhogy szegény feje örökre búcsút mondott a szorítónak! — A horogütéseimnek köszönhettem, írta akkor a világsajtó — állapította meg Big Joe; úgy látszott, már valamennyire összeszedte magát. — A rafinált technikádat is dicsérték a szakértők. — De azzal a koreaival szemben csak döntetlent értem el — ami egyébként kirívó bírói tévedés volt. Ha az a kínai, a szabályok ellenére, nem avatkozott volna bele a küzdelembe, akkor bizony... — Ennek a mérkőzésnek figyelmeztetésül kellett volna szolgálnia számodra, Big Joe, hogy Ázsiában soha többé ne lépj szőri tóba: az ottani éghajlat méreg a te kondíciódnak. Helyette... — .. .helyette hagytam, hogy a menedzserjeim rám tukmálják ezt a mérkőzést ezzel a Ving-Ming-Pinggel — és most minden porcikám fáj... — Fogadd meg a főedződ tanácsát, és felejtsd el ezt a vereséget olyan hamar, ahogyan csak tudod, Big Joe. — Szíves örömest, ha mások is elfelejtenék. Thaiföldön már egyáltalán nem is akarnak a szorítóban látni. — Hagyj már békét Ázsiának, Big Joe, hallgass ránk! — Tudom, mit csinálok: bedobom a törülközőt, szegre akasztom a bokszkesztyűt! — Big Joe — ne játsszd a konok fiút! Csak nem engeded át a szőritől teljesen annak a bivalyerős . . . — Oda az önbizalmam, megtört a harcos szívem... — Badarság, Big Joe. Éppen most nem szabad elhanyagolnod a védelmünket, hiszen a barátaid vagyunk, ugye, Joe? Big Joe gyámoltalanul, kétkedőn nézett ránk. Mi a karunkba vettük, elringattuk az óriást, mint anya a gyermekét, és vigasztalóan suttogtuk a fülébe: — Ökölvívó-pályafutásod talán túljutott a csúcspontján, Big Joe, de mint ideges európai üzletemberek személyi testőre, még mindig nagyon jó szolgálatot tehetsz! Gellért György fordítása JÖN A LEVÉL Jön a levél, jön már második hete. Október 19-én adta fel Kisújfalun (Nová Vieska) egy jóhiszemű fiatalember, az öcsém. Jóhiszeműségében azt hitte, hogy ha szerdán postára ad egy „expressz” jelzéssel ellátott levelet, azt csütörtökön, de legrosszabb esetben pénteken, biztosan megkapom. Persze, a levél feladásáról sejtelme sem lehet a címzettnek, s ha közben — csak úgy véletlenül — haza nem „ugróm” egy napra, ma, október 30-án sem sejteném, hogy nekem levelet kell kapnom. Illetve várnom ... Csakhogy ami megtörtént, az megtörtént: a címzett véletlenül találkozott a feladóval, s tudomást szerzett a levélről, amelynek valahol útközben „lába kelt”. Lába kelt? Micsoda badar beszéd! Hiszen — ha lába lenne — azóta már gyalog is ideérhetett volna! Mert mekkora távolságról van szó? Szülőfalumat — ha jól tudom — mindössze 120 kilométer választja el a fővárostól. Ha a szóban forgó levél naponta csupán tíz kilométert tett volna meg, akkor is megérkezett volna. De mert nem érkezett meg, kénytelen vagyok azt hinni, hogy már nem is jön, hanem elsüllyedt valahol: elsüllyesztették valamelyik postahivatalban, vagy pedig saját jószántából süllyed el, mert szégyenkezett a tízenegynéhány napi késésért. Levél létére igazán nem tudhatja szegény, hogy késéséért nem neki, hanem a postának kell magát szégyellenie. Szóval, ha valaki meglátná őt valami eldugott helyen, mondja meg neki, hogy én azért még várom, nyugodtan jöhet. Elvégre is az öcsém írta. A postásoktól pedig csak annyi szeretnék megkérdezni: hány olyan elsüllyedt-elsüllyesztett levél van, amelynek címzettje sohasem találkozik a feladóval? VARGA ERZSÉBET A National Geographic képes ^ riportban számol be a Kenyai Nemzeti Parkban élő zsiráfok életéről. Ha a kecses zsiráfcsorda nekiiramodik, óránként ötven kilométeres sebességgel is képes vágtatni. A képen látható férfi neve ^ Walter Hanna, és szerencséjének forrása, hogy hasonlít az Egyesült Államok elnökére, Jimmy Carterre. A televízióban rendszerint az elnök alteregójaként szerepel. A filmvilág egyik legkedveltebb ^ és legelismertebb művésznője, Ingmar Bergman volt felesége, Liv Ullman (képünkön) nemrég megjelent önéletrajzában azt a küzdelmet eleveníti fel, melyet önálló személyiséggé éréséért folytatott. Igen, uram, én tudok bugizni — mondja Marea és Mayte, közismert nevükön: Baccara. Korábban a spanyol tévé táncosnői voltak, és ahogy ez már lenni szokott, egy zenei szakember meglátta, meghallgatta őket, s elkészítették első felvételüket. Az Igen, uram, én tudok bugizni című dal félmillió példányban elkelt aranylemez lett. Elkészült a Madame Bovary, Flaubert régényének új olasz tévéfilmváltozata. — Címszereplője: Carla Gravina. 18
