A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-03 / 48. szám
VARÁZSLAT MŰVÉSZET A PART -Jurij Bondarev legújabb regénye A kortárs szovjet próza középnemzedékének legerőteljesebb vonulatához tartozik Jurij Bondarev, akire ugyancsak érvényes az a megállapítás, hogy az író (költő) nem feltétlen az első kötettel kezdődik. S az sem véletlen, hogy háborús tematikájú műveivel hívta fel magára a figyelmet, hisz a háború számára nemcsak súlyos emberi megpróbáltatást jelentett — a Nagy Honvédő Háborúban ütegparancsnokként harcolt —, hanem kitörölhetetlen élményt is, emberek, jellemek reflektorfényű megvilágítását éppúgy, mint a háború természetrajzának igazi ismeretét. A szovjet középnemzedék íróihoz hasonlóan ő sem a nagyvezérkar hadmozdulatai szemszögéből nézi a háborút, hanem intenzív teljességre törekszik, a harcoló közkatona szemével tekint a kritikus élet-halál helyzetekre. Első, felfigyeltető műve A zászlóaljak tüzet kérnek (1957) című kisregénye volt, bár két kötete (novelláskötetekről van szó) már korábban is megjelent. Kötete egy évvel előzi meg a szovjet „új hullám” vezéregyénisége, Grigorij Baklanov Két tűz között című művét, mely az „új hullám” legjelentősebb alkotásának számított. Aligha véletlen egyébként, hogy az egész nemzedék számára a meghatározó élményt a háború jelentette, hisz ezek a fiatalok jóformán az iskolapadokból és a munkapad mellől indultak a frontra, s utána — ahogy azt Bondarev a Csend-ben leírja — jóformán nem tudtak mit kezdeni magukkal. És talán az sem véletlen, hogy az ún. háborús irodalom, mely 1947 és 1957 között szinte elárasztotta az irodalmat, többségükben maradandó nyomot nem hagyott az olvasóban. Az akkori vitát, hogy vajon lehet-e a háború igazi arcát a lövészárkokból látni, az „új hullám” azóta már eldöntötte. Éspedig éppen azzal, hogy Solohov Emberi sors-ának mélységével keresték a választ, s vállalták a vitát és párbeszédet az élet valós konfliktusaival. A szintézisre törekvő Bondarev A zászlóaljak tüzet kérnek című művében tragikus pillanatot örökít meg, azt érzékelteti, milyen érzések, nyugtalanságok tartják az embert fogva, amikor — anélkül, hogy az okokat ismerné — egyszeribe magára marad. És ez a nézőpont nemcsak Bondarevre jellemző, hanem a Baklanov, Bikov és Bogomolov neve fémjelezte szovjet prózára is. Ez a „látószög” mellesleg visszaadja az író és irodalom azon jogát is, hogy az élet tragikus konfliktusait megörökítse. Enélkül irodalom ugyanis aligha létezhetne ... Nem az elvek változnak itt, csupán a látószög helyeződik át a közösség, az egyes ember gondjára, bajára, kétségeire, bátor helytállására és hősiességére. Az sem véletlen, hogy ilyen vonatkozásban A zászlóaljak tüzet kérnek című művére nagyon is ráfelel későbbi sikerkönyve, a Csend végkicsengése. Műveiben a valós élet ábrázolása a mély erkölcsi felelősség tudatosításával párosul. Írói szándéka nem más, minthogy közvetítse élményeit elsősorban az ifjúságnak, melytől ma már távol esnek a háború szörnyű megpróbáltatásai. Márpedig az embernek tudnia kell, hogy a leggyötrőbb helyzetben is hű maradhat önmagához, elveihez, apái örökéhez, s szülőföldjéhez és hazájához. Azt kell mondanunk, bármilyen fájó és fájdalmas is sokszor az a kép, melyet az író megjelenít, nem hagy kétséget afelől, a népbe vetett hit, az igazság ereje, s az eszmék ereje csak erősíti a meggyőződést, hogy a legkönyörtelenebb igazság is a megismerés, az előrehaladás fegyvere; s ezt az előrehaladást őszinte számvetés, szembenézés nélkül sokkal több buktatóval érhetnénk csak el. Ilyen értelemben a Csend Szergejei éppúgy legyőzhetetlenek, mint az Égő hó, vagy A part hősei. Aligha véletlen az is, hogy a moszkvai Pravda cikkírója, úgy jellemezte ezt a regényét, „a háború és béke ilyen színtű megértésének az ideje csak most érkezett el”. Most, az enyhülés korszakában, amikor világméretűvé szeretnénk változtatni a népek közti megértést és kiterjeszteni a bizalmat... Az elmondottak alapján azt mondhatjuk, számtalanszor megírt az a téma — filmvásznon, sőt drámában is gyakran szereplő — amely Bondarev keze alatt szinte új életre kelt, s új színekkel, az ember- és jellemábrázolás remekbe szabott megoldásaival párosult. Ez teszi kezdettől végig érdekessé, izgalmassá a regényt. A könyv tanúsága szerint Bondarev öt évig érlelte a témát, A part-ot. Az olvasó csak a legnagyobb helyesléssel fogadhatja ezt az alkotói önfegyelmet. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk ugyanis, megérte az írói fáradságot, gyötrődést ez a sokat és sokszor megírt, ám szomorú tanulságainál fogva soha el nem évülő téma újszerű felvetésének, ábrázolásának keresése. A regény remekbe szabott foglalata azoknak az embert gyötrő kérdéseknek és kétségeknek, melyek három évtizeddel a háború után sem haggyák békén az embert. Azt is mondhatnánk, szinte döbbenetes az ábrázolásnak, a sűrítésnek az a módja, ahogy azt Bondarev teszi, keresve a múlt és jelen tragikus összefüggéseit, s azt a partott, mely az ellenségeskedéstől a megértésig, a bizalom légkörének kialakulásáig vezet. Nyikityin, a regény főhőse jóformán gyerekfejjel éli meg a háborút, s annak utolsó napjaiban azt a kalandszámba menő szerelmet, mely Kelet és Nyugat mai kérdéskomplexumaiban nemcsak emlékeztet, hanem a kérdéseket is sorjázza. A futó szerelem maga is rendhagyó, hisz a háború utolsó napjaiban, a nő számára kiszolgáltatott helyzetben találnak egymásra, szinte anélkül, hogy ezt a „különös” véletlenen kívül — ahogy ez a szerelemben lenni szokott — más is motiválta volna. Nem értik egymás nyelvét, de a fiatal szovjet tiszt magatartásában (mellyel a lány öccsét is megmentete) eleve megsejti a tizenkilencéves süldőlány azt a nemes emberi magatartást, mely akaratlanul is a „mindent adni” hirtelen lobbanó szerelmével kárpótolja a pillanatot. A hadak vonulásával a szerelem is tovatűnik, s az évek szinte kilúgozzák az emlékezetből az epizódot, amikor Emma, az egykori königsdorfi kislány Frau Herbert jómódú könyvkereskedő özvegyasszony személyében Hamburgba invitálja az időközben neves szovjet íróvá lett Nyikityin urat. Fényképen ismeri fel szíve egykori hadnagyát, s nem késlekedik a meghívással. Nyikityin azonban nem ismerte fel az asszonyban a kislányt. Egy meghitt beszélgetés során Frau Herbert fényképen megmutatja a königsdorfi házat, hogy aztán „a férfin ködös és forró nyugtalanság” legyen úrrá, s emlékrétegeit fejtegetve keresse „az egykori gyanta-fanyar, forró levegő kellemes fuvallatát”, s a múlt ködében kutatva hallja az elmarasztaló leplezést: „Elfelejtett, Nyikityin úr. . annyi év telt el azóta ... Én pedig most is emlékszem, ahogy éjszaka meg reggel a papírra rótta: Viszontlátásra, Emma. Do-szvidany-ja-a” Az ember, különösen azok, akik a háború poklát megjárták, nem egyszer kétkedő bizonytalansággal fogadják, a közeledés és bizalomépítés bonyolultságában is bíztató, s eredményeiben is kétségeket hordó útkereséseit, s jelenségeit. Ezek a kétségek tartják időnként fogva Nyikityint, de méginkább az írótárs-tolmácsot, Platon Szamszonovot, aki őt útjára elkísérte. A vita hevében a „haza” és a „nép”, valamint a „felelősség” fogalmáról Szamszonov egyértelműen fogalmaz: „A múltért vállalt felelősség nélkül a jelen hazug paradicsom”. A vita hevében fogalmazódó kérdések azokat az aggodalmakat sorolják, melyeket az író korábbi regényében a Csendben is felvetett, tizenkét millió bajtársa nevében, akik már nem beszélhetnek. A regény csúcspontja a könyv második része, mely Az őrület címmel visszavezeti az olvasót a háború tébolyába, hősies, emberfeletti harcába. A solohovi mélységgel megrajzolt események a maguk teljességében mutatják meg az emberi hősiességet küzdeni tudást éppúgy, mint az alantas, elszabadult ösztönöket, az emberi szenvedélyek ősi ösztöneit, fortéiméit. A szemtanú hiteles, művészi ábrázolása ez, ahol a legendagyártás könnyebbsége helyett a valóság embert és jellemet vallató ténye szüli a hősöket, s szabadítja el a szánalmas ösztönöket. A regény olyan alakjai, mint Knyazsko hadnagy, aki tiszteletet parancsoló emberségével a háború talán utolsó csatájában értelmetlenül hal hősi halált, mert életeket akart menteni, vagy Granaturov főhadnagy, illetve Galja, az orvoslány — élőn és hitelesen jelennek meg az olvasó szeme előtt. A puskaporszagú eseményekben azonban nem mindenki hibátlan szovjet ember. Mezsenyin őrmester bivaly erejével, lomhaságával, kapzsiságával, alantas szándékaival és gátlástalanságaival negatív figura, de Bondarev nem hagy kétséget afelől, hogy bátor katona. Nyikityin egy kiprovokált drámai pillanatban rálőtt, az értelmetlen halál azonban hazafelé vezető útján éri el. A háború szenvedélyes, valósághű megszemélyesítése után teljesen higgadt és egyértelmű az író válasza arra a kérdésre, érez-e gyűlöletet a németek, mint olyan nemzet iránt, amely Oroszország ellen harcolt. „Nincs bennem semmiféle gyűlölet a német nemzet iránt..., mert mindenfajta nacionalizmus az aljas ember utolsó menedéke. A nép sohasem bűnös. Kapcsolatainkat azonban többször vér mocskolta be. És sohasem felejtem el, hogy a legutóbbi négyéves háborúban Oroszország húszmillió, Németország pedig nyolcmillió embert veszített. Ez iszonyú, a történelemben példátlan veszteség.” Aki így látja a történelem példátlan tanulságait, sok megszívlelendőt tud mondani a mai napok számlájára is. Az együttélés megannyi problémáira, kételyeire keresi a választ, s nem marad adósa Szamszonovnak sem, aki „bonapartista nagyképűséggel” szemléli Nyikityin viselkedését is, s láthatóan nehezen tud oldódni, mert az élet bizalmatlanná tette. Az az író azonban, aki a regényírást „a túrelem és az igazság felé vezető gyötrelmes út” műfajának tartja, nem lehet elnéző ezzel a magatartással szemben sem. Bondarev, aki A zászlóaljak tüzet kérnek (1957) című kisregényével, majd Az utolsó ágyúlövések-kel (1961) kezdte pályafutását, újabb regényeivel, a tizenöt esztendővel ezelőtt megjelent Csend, az ezt követő Égő hó és a mostani A part című munkájával felzárkózott ahhoz a nemzedékhez, melyet Baklanov, Bikov és Bogomolov képvisel. Vad-im! Vadi-i-m!... — ezzel a kétségbeeső suttogással búcsúzik Frau Herbert Nyikityintől. És ezekben a becéző szófoszlányokban ott vonaglik felzaklatott életük megannyi fájdalma és szomorúsága, öröme és reménytelensége, s az a kényszerű felismerés, hogy az ilyen utolsó találkozások is a hovatovább a partot érők bizakodó hitét lopják az olvasók szívébe. Bondarevnek ezt a remekbe szabott művét igazi műgonddal Szoboszlat Margit fordította magyarra. FÓNOD ZOLTÁN 14
