A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-03 / 48. szám
Amikor az Auróra ágyútüze és a Téli Palotát megostromló munkások, parasztok meg katonák letépték az idő vasfüggönyét, olyan lavináját indították meg az eseményeknek, amely rövidesen porrá zúzta a régi gonosz világot, s egy új, szebb, igazabb és emberibb világ építésének a kezdetét jelentette. E történelmi folyamat tudatosításában, a bonyolult és szinte láthatatlan összefüggések feltárásában, az embernek az emberhez és a társadalomhoz való viszonyának megváltoztatásában, az új, szocialista társadalom, valamint a kommunizmus felé tartó ember megformálásában és kialakításában jelentős szerepel kapott a haladó orosz értelmiség, s így az orosz képzőművészek zöme is. A modern képzőművészek különböző csoportjai csak úgy mint a Proletkult hívei fellázadva a szellemölő akadémizmus művészietlensége ellen, a cári önkény embertelensége ellen is harcba indultak. Az oroszországi művészi avantgarde a vaskalapos akadémikusokkal és a konzervatívokkal ellentétben, akik az ellenforradalom szószólói voltak, lelkesedve fogadta a megváltó októbert és aktív szerepet vállalt a szovjet rendszer felépítésében. Úgy, hogy Hja Ehrenburg teljes joggal írhatta emlékirataiban: ...... o forradalom védelmére nem az akadémikus festők jöttek ki a Vörös térre, hanem a futuristák, a kubisták és a szupremetisták ...“ Vlagyimir Majakovszkij, a szovjet költőóriás pedig így vallott: „Elfogadni vagy elutasítani? Számomra és a moszkvai futuristák számára ilyen alternatíva nem létezett. Ez az én forradalmam! Elmentem a Szmolnijba és dolgoztam. Azt csináltam amit kellett, amire szükség volt!" És mindnyájan igen jól tudjuk, hogy a költő Majakovszkij plakátjai szinte mozgósították a tömegeket. És az is közismert tény, hogy Lenin és Lunacsarszkij jóváhagyásával Chagall, Kandinszkij, Malevics, Tatlin és mások magas funkciókat töltöttek be. Sajnos, az orosz modernisták nem tudtak a nép nyelvén, azaz közérthetően megszólalni, megnyilvánulni. Köztük és az új közönség, a felszabadult írástudatlan tömegek között áthidalhatatlan szakadék tátongott, sokkal melyebb, mint például nálunk vagy a Nyugaton. Akarva, nem akarva ismét Hja Ehrenburgot kell idéznem, aki azokra az időkre így emlékszik: „A Tverszkij-kápolna körül a hívők beláthatatlan serege tolongott. Körülöttük absztrakt festmények díszített teherautók száguldoztak. (Ateista propagandát igyekeztek végezni, a cikk szerzőjének megjegyzése.) Egy anyóka így sóhajtott fel: „Azt Matvej G. Manizer: Pétervár védekezik Jugyenyics támadása ellen akarják, hogy Lucifert imádjuk. ..“ Azt hiszem, ez az egyetlen példa is elegendő arra, hogy megértsük azt, amivel Leninéknek számolniok kellett, hogy az új, fiatal szovjethatalomnak, ha az írástudatlanok hatalmas tömegeit meg akarja nyerni, történelmi hagyományokra épülő művészetre volt szüksége. Lehet, hogy hosszadalmasnak, s talán feleslegesnek is tűnik ez a bevezető. De ha az ember körüljárja a prágai Mánes kiállítási termet, ahol hetvenkilenc olajfestmény, negyvenhét grafikai lap, tizen-Vaszily V. Hvostyenko: Lenin a páncélkocsin Képek és szobrok vallomásai A NAGY OKTÓBER A SZOVJET MŰVÉSZEK ALKOTÁSAIBAN Vaszilij F. Ivanov: A Dekrétum a békéről visszhangja a falun négy szobor és az alkalmazott művészetek harminc különféle kiállított tárgya hirdeti az októberi proletárforradalom dicsőségét, és dokumentálja a szovjet képzőművészek elkötelezettségét, hűségét s nem utolsósorban jogos büszkeségét is, akkor — meggyőződésem — a rövid történelmi áttekintés helyénvalónak bizonyul. Természetesen magáról a kiállításról úgy írni, hogy egyben bizonyos ranglétrát is felállítsak, lehetetlen. S különben sincs ilyesmi szándékomban. Mint minden tárlaton, úgy a jelenlegin is, vannak nagyszerű Vlagyimir A. Szeröv: A Téli Palota bevétele művek és vannak középszerű dolgok. Azonkívül pedig a tárlat anyaga olyan óriási, hogy írásomban csak néhány nevet és néhány művet említhetek meg, hangsúlyozva azt a tényt is, hogy ez a kiállítás a művészi igényesség kielégítése mellett egyben történelmi lecke fiataloknak és öregeknek egyaránt. S azt hiszem, hogy azzal sem mondok semmi újat, ha kijelentem, hogy a művészetekben (talán még jobban mint az irodalomban) a szubjektív érzéseknek és benyomásoknak jelentékeny szerepük van, s bevallom, hogy ettől a szubjektivitástól jómagam sem vagyok mentes. Éppen ezért olyan alkotásokról is megmlékezem, amelyekről tudom, hogy művészileg nem éppen a legtökéletesebbek, érzelmeimre, hangulatomra azonban erősen hatottak. így van ez például Vaszilij V. Hvostyenko esetében is, akinek a Lenin a páncéloskocsin című monumentális vászna az októberi forradalom halhatatlan vezérének bátorságát és feledhetetlen érdemeit hangsúlyozza. Közvetlenségével viszont megható és amellett erőteljes Vaszilij F. Ivanov reagálása a szovjet kormány első törvényerejű rendeletére, amely a parasztok tulajdonába adta a földet, „A Dekrétum a békéről a falun" című vászon ugyanis ennek a dekrétumnak a hatását örökíti meg, kiváló módon. Nem írhatok azonban megilletődés nélkül Vlagyimir A. Szeröv művéről, „A Téli Palota bevételéről", sem pedig Arlasin V. Akimovicsnak a Turkszib vasútvonal megnyitását megörökítő munkájáról. Már csak azért sem, mivel a Turkszib számunkra, fiatal kommunisták számára a harmincas években legenda volt, hősi legenda. A képek serege vall, tanúskodik a fiatal szovjet hatalom és a párt küzdelmeiről, a szovjet nép győzedelmeiről, csatákról, építkezésekről, végtelen búzamezők learatásóról, vízierőművek, népiskolák és egyetemek megnyitásáról. Visszhang mind ez színes maradandó visszhang, egy hősi kor nagyszerű visszhangja. Az öregek mellé felsorakoznak a fiatalok is, akik az új szovjet tájról énekelnek ecsetjükkel, mint Nyikolaj I. Oszenyev, vagy Borisz V. Parhenov. Szuggesztív erővel hat a nézőre Fjodor Sz. Bogorodszkij vászna is, a „Holt elvtársra leltek", amelyen az előrenyomuló Vörös Hadsereg katonái a hómező buckái között elesett elvtársukra találnak. De ha már a szobrászokról van szó, mély hódolattal kell beszélnem Matvej G. Manizer miniatűr szoborcsoportjáról, melynek nemcsak a címe sokatmondó, „Pétervár védekezik Jugyenyics támadása ellen". Szeretnék több, sőt sok ilyen szobrot látni a tárlatokon. Ebben az alkotásban ugyanis az eszmei mondanivaló és a formai tökéletesség harmonikus egységet alkot a kompozíció tömörségéről, művésziességéről nem is szólva. Érdekes, hogy ezúttal a miniatűr plasztika éppen az alkotó művész, a szobrász nagyságát dicséri, dokumentálja, mind Manizer, mind pedig Vera I. Munina esetében, akinek itt látható bronzszobra a „Szevosztopol védői" méltóan sorakozik Manizer crtkotósai mellé. Kár, hogy nem találkozhattam ezúttal Grekov vásznaival, hogy hiányolnom kell Dejneka „Leningrad védelme" című, nemcsak történelmi, hanem egyben művészettörténeti jelentőségű és világhírű vásznát, valamint Manizer és Muhina további szobrait. Tudom ünnepélyes alkalmakkor nem kellene arról beszélni, amit hiányolunk. De nem ünneprontásról van itt szó. Az ember mindig több jót és több szépet szeretne látni. És az ilyenfajta, minden elmarasztalást mellőző elégedetlenség mindig is a haladás egyik motorja volt. Mégpedig Engels és Lenin szerint. BARSI IMRE Alexander Tóth felvételei 4
