A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-16 / 28. szám

Viera Smreková az SZSZK Kulturális Minisztériumának osztályvezetője ünnepi beszédet mond HAGYOMÁNY ÉS KORSZERŰSÉG JEGYZETEK A XXII. ZSELIZI ORSZÁGOS NÉPMŰVÉSZETI FESZTIVÁLRÓL A CSEMADOK Központi Bizottsága és a társrende­zők minden évben Zselizen rendezik a csehszlovákiai magyar dolgozók országos népművészeti fesztiválját. Hazai magyar kulturális életünk eseményszámba menő ünnepe ez a hagyományos folklórfesztivál: értékmérője és versenyszerű seregszemléje a cseh­szlovákiai magyar népművészeti együtteseknek és folklórcsoportoknak; itt találkozunk a népi táncok, a szép népdalok, az egykori népszokások gazdag örökségét felelevenítők népes seregével. Nem vélet­len hát, hogy — olykor dicsérő, másszor bíráló hang­nemben — a Hét hasábjain is sok szó esett már erről a rendezvényről. Az idei évad nem adott okot a feddő, pusztán kritikai megjegyzésekre, ám ez tá­volról sem azt jelenti, hogy a fesztivál művészi, műsor­­politikai és szervezési szempontból hibátlan lett vol­na, hogy a jövőben ne lenne mit javítani! Elöljáró­ban azonban bátran leszögezhetjük: az idei XII. fesz­tiválon — melyen Viera Smreková, az SZSZK Kulturá­lis Minisztériuma szakosztályvezetőjével az élen hiva­talos küldöttség is megjelent — újból jóleső érzéssel bizonyosodhattunk meg afelől, hogy nem vallunk szégyent, ha országos fórumon mutatjuk be nemzeti­ségi kulturális életünk népművészeti kincstárát. Vise­lethagyományaink eredetiek és gazdagok, a népdal­kincs ápolásában ma már számottevő eredményekkel büszkélkedhetünk, és az utóbbi esztendőkben a nép­tánc-mozgalmunkat is a belső megújulás, az egyre aktívabb és elmélyültebb munka fémjelzi. A szombat délutáni műsor egyre inkább afféle „megelevenedő néprajzi képeskönyvvé" válik az évek múlásával. Elfelejtett vagy elhagyott népszokások kelnek életre egy-két órára a zselizi kultúrház szín­padán, s az ember közben akaratlanul is arra gon­dol, hogy milyen más volt még nem is olyan régen az élet, hogy apáink, nagyapáink nemzedéke, ha ne­hezebb körülmények között is élt, azért nem kerülte, sőt kereste is azokat az alkalmakat, amelyek okot, lehetőséget adtak a szórakozásra, vidámságra, s kü­lönösen az együttlétre; nem zárkózott el abba a gőgös (és nem könnyen elviselhető) magányba, amelybe a mai (elsősorban városi) ember kényszeríti magát eléggé önsanyargató módon. A gömöri népszokásokból ízelítőt adó műsort érde­mes volt megnézni. Érdemes volt mór csak azért is (kivált a csallóközieknek, mátyusföldieknek, Ipoly mentieknek), mert a gömöri emberekről, Gömörről még mindig nem tudunk eleget, jobban mondva: még keveset tudunk, s a műsor nemcsak szórakoztató volt, hanem ismereteinket is gyarapította. Keveset tudunk a gömöriekről, mondom, s épp ezért érthetet­len számomra, hogy szombat délután, a zselizi kultúr­­házban a gömöriek tulajdonképpen csak önmaguk­nak mutogatták magukat (nem számítva néhány ven­déget és újságírót). A nézőtéren a műsorban fellépő szereplők ültek, s ahogy közeledtünk a műsor vége felé, úgy apadt rohamosan a nézők száma, s mire az utolsónak fellépő borzovai együttes került sorra, már nem maradt, aki tapsoljon. Vajon mit érezhették ezek a lelkes emberek ott fenn a színpadon, amikor meghajlásukra két-három pár tenyér hamar elvesző csattanása volt a válasz? A zavart tekinteteket látva, az embernek elszorult a szíve. Még szerencse, hogy a vakító reflektorok elrejtették a szereplők szeme elől a sötét nézőtér nyomasztó ürességét. Hogy vacsorára siettek az emberek, az mentsége lehet a más vidék­ről ideérkezett szereplőknek. De mivel magyarázható a zseliziek távolmaradása, vagy pontosabban fogal­mazva: közömbössége, közönye? Hasonlóképpen ke­vesen látták a gömöri népviseletet, a gömöri fazeka­sok munkáit és a Gömörben használatos eszközöket, tárgyakat bemutató kiállítást. Kevesen látták, jóllehet egy tűt nehéz lett volna elejteni, annyian szorongtak ott a megnyitón. De csak a megnyitón, s azok is többnyire a fellépésükre várakozó gömöriek voltak, nekik amúgy sem mondhatott sok újat a kiállítás, inkább csak a büszkeség hozta be őket oda, az a fajta büszkeség, amelyet minden ember (legyen akár a Csallóközből, akár a Zobor aljáról) érez, ha az alkotásait mutogatják. Vasárnap délelőtt, a hősök emlékművek megkoszo­rúzása után tarka népviseletbe öltözött fiúk és lá­nyok, asszonyok és férfiak vidám serege indult el dalolva-táncolva a főtérről a Schubert park felé. Az utca két oldalán néhány bámészkodó — prágai ma­gyar diák, királyhelmeci mérnök, diószegi bácsika stb., stb. — figyelte őket. Zseliziek szinte sehol. A „Virágba szőtt álmok" című népviseleteket be­mutató és szokásokat fölelevenítő műsor ezúttal is nagy és megérdemelt sikert aratott. Hogy milyen fáradsággal jár egy ilyen műsor összeállítása csak az tudhatja (vagy inkább sejtheti), aki nem a néző­téren ülve, hanem a kulisszák, a műszer-kocsik mögül figyeli a műsort, oda-oda lesve a pódium mögött izguló és izzadó szereplőkre, akik hősiesen viselik a tűző napon is a hat-nyolc alsószoknyát, a vastag posztónadrágot vagy a bokáig érő báránybundát. Több mint száz szereplő. Egészen pici gyerekek és hetven felé közeledő nénikék; csinos lányok és közép­korú férfiak. Vannak köztük, akik még pontosan emlékeznek rá, milyen szokás járta karácsonykor, pünkösdkor vagy éppen Luca-napkor, nekik nem kell magyarázni, mit hogyan csináljanak a pódiumon; a többség azonban soha nem ismerte azokat a szo­kásokat (legföljebb az idősebbek elbeszélése alapján volt fogalma róluk), amelyeket életre keltett. Ök ért­hető módon lámpalázzal küzdöttek, el-elfelejtették a rendezői utasítást, de lelkesedésükkel, őszinte igye­kezetükkel feledtetni tudták ezeket az apró szépség­hibákat. Szakmai szempontból a legtöbb tanulságot legjobb tánccsoportjaink Léván rendezett, kettős tétre (az ONF nagydíjának és helyezéseinek, valamint a Nép­művelési intézet által kiírt koreogrófuspályázat meg­nyerésére) menő versenye hozta. A tavalyi tapaszta­latok alapján, a zsűri minden együttestől egy-egy húszperces, kerek egészet alkotó műsort tekintett meg. E kettős célú versenyben tapasztaltak alapján megállapítható, hogy az idén is folytatódott öntevé­keny néptánc-mozgalmunk megújulási folyamata. Az utóbbi két-három esztendő ez irányú tapasztalatait összegezve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy néptánc­mozgalmunk — úgy tűnik — véglegesen kilábalt ko­rábbi, néhány esztendeig meglehetősen stagnáló s önnönmagát ismételgető állapotából. Ennek egyik elsődleges jele, hogy az utóbbi időszakban több új, ígéretteljes tánc- és folklórcsoport alakult; a régeb­ben ismert együttesek munkájában pedig különböző stiláris útkereséseknek lehetünk tanúi. Egyre izmo­sabbá váló népitánc-mozgalmunk külön erénye, hogy koreográfusaink és csoportvezetőink többsége ma már eredeti szlovákiai magyar, sőt sok esetben saját gyűjtésű folklóranyagot jelenít meg színpadi formában. Csoportjainknak megalapozott központi irányítását dicsérő, értékes tanulság ez! Persze, számos más tanulságot is hozott, mást is bizonyított népi tánccsoportjaink pénteki versenye és vasárnap délutáni gálaműsora. Nyilvánvalóvá vált Pillanatkép a szombat délutáni műsorról • A kecsöi fonóban A Csallóközi Dal- és Táncegyüttes 6

Next

/
Thumbnails
Contents