A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-26 / 47. szám
Kémia „haladóknak" Felgyorsult ritmusú, információkkal teli korunkban szinte létfontosságúvá vált a tudományos ismeretterjesztés. Az is mindinkább nyilvánvaló, hogy a tudományokat jól és eredményesen népszerűsíteni ma már csak a szakmabeliek képesek, olyan kutatók, akiknek van még némi reményük rá, hogy legalább saját szakterületüket úgy-ahogy áttekintsék — mindenki más csupán kontár lehet. A jó ismeretterjesztő könyv nemcsak a laikusokhoz, de á közelebbi vagy távolabbi szakterületen dolgozó kutatókhoz is szól, s ezért kétszeresen hasznos. Az sem ritka eset, hogy ugyanannak a tudományágnak a művelői — például a vegyészek — is már csak a népszerű tudományos ismeretterjesztő könyvek jóvoltából tudnak bepillantani „kollégáik” szakterületére. Sajnálatos módon azonban nagyon kevés az igazán jó tudományos ismeretterjesztő mű. Ennek elsősorban az a magyarázata, hogy számos tudományos kutató rangon alulinak, magához méltatlannak tartja a tudományok népszerűsítését, mások viszont úgy hiszik, nincs elég tehetségük hozzá. Ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet a Madách új kiadványa, Tölgyessy György professzor Az atomkorszak detektívjei című könyve, amely egy nemzetközi hírű szakember több nyelvre lefordított, sikeres ismeretterjesztő műve. Az atommagok kémiája és a radiokémiái analízis nagy utat tett meg Hevesy György, magyar származású Nobel-díjas radiokémikus első kísérletei óta. Izgalmas dolog volna viszszapergetni ennek a szinte „semmiből teremtett” tudománynak a történetét, de eme rövid méltatásnak ez nem lehet feladata. Ugyanakkor sajnálni lehet, hogy maga Tölgyessy professzor sem vállalkozott erre, pedig ezzel talán megkönnyítette volna mind a saját, mind az olvasók helyzetét. Aki járatos az atomok, a molekulák és az elemi részecskék világában, az tudja mennyire nem könnyű érthetően, de ugyanakkor minden lényegesre ügyelve elmagyarázni a laikusoknak, miről is van szó. Tölgyessy professzor könyve — bármennyire is népszerűsítő munka — elsősorban azoknak nyújt zavartalan élményt, akik ezt-azt már tudnak a kémiából. De még ők is csak nehezen fogják magukat átrágni az első két fejezeten, amelyben a legfontosabb elméleti tudnivalókat ismerteti a szerző. S ha ez végeredményben nem is tekinthető fogyatékosságnak (elvégre az olvasók nagy része az iskolában tanult vegytant), azért sokakat elriaszthat. Nekik azt tanácsolnám, böngészszék át a kötet végén található kislexikont, abból sok mindenre választ kaphatnak. Egy dolgot azonban mégis szóvá kell tennem, s ez a magreakciók írásmódja. A könyvben feltüntetett egyenleteket ugyan a nemzetközileg egységes módon írták, de ez csak a szakembereknek világos, hasznos lett volna elmagyarázni a laikusoknak is a fortélyát. A kezdeti nehézségekért kárpótolnak bennünket a további fejezetek, amelyekből kiderül: mennyire gyakorlati tudomány a radioanalitikus kémia. Tölgyessy György számtalan érdekes, sőt izgalmas példát vonultat fel; anyagismerete imponáló, a kiváló tudósokra jellemző szerénysége rokonszenves. A fordítót is dicséri az a tény, hogy a szakkifejezéseket szinte hibátlanul ültették át magyarra. (Észrevételem csak annyi volna, hogy a magyar szakirodalomban nyomelemzésről és nem nyomanalízisről beszélnek.) Viszont bosszantóan sok a szlovacizmusok és a suta mondatok száma a könyvben, A könyv kivitelezése mértéktartó, ami pedig a képeket és az illusztrációkat illeti: túlságosan is az. Tölgyessy professzor könyvét elsősorban a középiskolai kémiatanárok és a vegyészi pályára készülő diákok figyelmébe ajánlom, de nagy haszonnal forgathatják azok is, akik szeretnének alaposabban megismerkedni egy fiatal tudományág fontos eredményeivel. (Madách, 1977) —lacza — TŰZOLTÁS- „TÜZOKÁDÓVAL” A kiszolgált repülögép-sugárhajtómü nem „tüzet fúj”, hanem tüzet olt. A Szovjetunióban, Perm közelében egyedülálló technikai felszerelésű tanbázist építettek a tűzoltók részére a veszélyes ipari- és erdőtüzek elleni harc gyakorlására. A képen az átalakított sugárhajtóművel távolról fékeznek meg egy utánzott ipari tűzvészt. „MARATONI" KÉPMAGNÓ Japánban olyan képmagnót hoztak forgalomba, amely egyvégtében kétórás (120 perces!) műsort is rögzíthet. A készülék újdonsága a rendkívüli felvételi sűrűséget lehetővé tevő felvevő fej. A rögzített nyom szélessége mindössze 29,2 mikron (ezredmilliméter), így a szalag lassan, másodpercenként 20 milliméteres sebességgel haladhat. A hölgy kezében levő kazettában két órára elegendő szalag van. Azt remélik, hogy a felvevő fej további tökéletesítésével hamarosan megjelenhet a piacon az elérhető árú színes házi képmagnó. A HANGOK VILÁGA t. A SUTTOGÓ FALTÓL A NOBEL-DIJIG Bájos diákdal énekli meg a víz felhajtóerejének felfedezését. Arról szól, hogy a tócsába esett Arkhimédész a vízből kimászva ismeri fel a róla elnevezett fizikai törvényt. Azt azonban kevesen tudják, hogy a matematika, fizika és a hadtudomány e zseniális művelőjében egyúttal az akusztika egyik megalapítóját is tiszteljük. Jóllehet hangtani problémákkal már az ősember is szembetalálta magát (tapasztalhatta például, hogy ugyanaz a hang másképpen hangzik a szabad térben, mint zárt helyiségben stb.) — a hangok titkaival tudományosan először az ókori görögök kezdtek el foglalkozni. Hogy milyen tökélyre vitték az akusztikát, szemléletesen bizonyítja többek között a görög szabadtéri színházak nagyszerű akusztikai megoldása is. Szinte valamennyi ókori görög tudós foglalkozott a hangok problémáival, hiszen az építészet fontos részének számított a hangtan. Püthagorasz ismerte fel a húrhosszúság és a hangmagasság közötti öszszefüggéseket. Euklidész a harmonikus hangok problémájának első nagy kutatója, Arkhimédész pedig hulíámtani és geometriai felfedezéseivel olyan szintre emelte az akusztikát, amelyet csak másfél évezreddel később, Newton és Huygens tudtak túlszárnyalni. Ő fedezte fel a visszaverődési törvényt, a fény (tágabb értelemben a hullámzás, mint amilyen a hang is) fákuszálhatóságát — homorú felületekkel — és szórását — domború felületekkel. Az ellipszis törvényszerűségeit kutatva jött rá, hogy az érintőt az érintési pontban átszelő, a fókuszokból kiinduló félegyenesek azonos külső szöget zárnak be az érintővel. Ez azt jelenti, hogy az egyik fókuszból kibocsátott fény (vagy hang) az ellipszist bezáró tükör felületéről visszaverődve a másik fókuszba jut. Ez a megfigyelés vezetett el az ún. „suttogó fal” megszerkesztéséhez. Egy ellipszis alakú helyiséget a rövidebb átló mentén elfelezték úgy, hogy a helyiség oldalfala és az elválasztó fal között némi rést hagytak. Az ellipszis egyik fókuszában keltett hang így akadálytalanul jutott a másik fókuszba és csak ott volt hallható. Tehát a suttogó fal egyik oldalánál álló személy a fal túloldalánál beszélő hangját úgy hallotta, mintha a beszélő mellette, nem pedig odaát állna. Kétkedő hívők meggyőzésére is használták ezt a találmányt: a kételkedőt a fal mellé állították, aki azt hitte, az isten szólott hozzá (innen a fal ritkábban használt elnevezése: „istenek fala”). Ezenkívül furfangos főpapok szűkmarkú pártfogóik megpuhítására is felhasználták a suttogó falat, hogy nagyobb adományhoz jussanak. A legkésőbb épített suttogó falak egyike a westminsteri apátságban található; ma turisztikai látványosság. A hang valamilyen rugalmas közeg (pl. a levegő) közvetítésével terjed. A hangforrásból indul ki és megmozgatja a közeg molekuláit — nyomásváltozásokat hoz létre. Ezeket a nyomásváltozásokat észleli az emberi fül, alakítja át bioárammá, amely az agyba jutva hangérzetet kelt. Mivel a hang rugalmas közegben terjedő hullámzás, érvényesek rá a hullámzás fizikai törvényei (pl. a visszaverődési törvény, mely szerint a beesési szög egyenlő a visszaverődési szöggel). A homorú felületek összegyűjtik, a domborúak szórják a hangot, az új közegbe hatoló hang pedig megtörik (például a levegőben, ha a hidegebb és a melegebb réteg határára érkezik). A térben terjedő fizikai hang a fül közvetítésével fiziológiai hanggá alakul. Bonyolult fizikai, vegyi és biológiai folyamatok eredményeképp alakul ki a hangérzet. A hangérzet kialakulásával a fiziológiai és pszichoakusztika foglalkozik. A hallás folyamatáról számos elmélet keletkezett, ezek közül Evald és Helmholtz elmélete tűnt a legelfogadhatóbbnak. A fiziológiai akusztika legutóbbi nagy felfedezése Békésy György (1899—1972), az USA-ban működött magyar fizikus nevéhez fűződik. A tudós elmélete szerint a dobhártyáról a hallócsontocskák közvetítésével az ovális ablakhoz közvetített hang rezgésbe hozza a hallócsiga folyadékát. A csigában örvények keletkeznek, amelyeknek az ovális ablaktól való távolsága a hang rezgésszámától függ. Mélyebb hangok esetén messzebb jutnak, mint a magas hangoknál. Az örvények az ún. Corti-féle szervben levő hallóidegekben bioelektromos folyamatot indítanak el, amely az agyközpontba jutva hangérzetet kelt. Békésy Györgyöt elméletéért 1961-ben orvosi Nobeld íjja-l tüntették ki. (folytatjuk) OZOGANY ERNŐ 22
