A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-19 / 46. szám
agy, szintetizáló egyéniség volt Ady Endre: fajának minden búját-baját, fajtájának minden konokságát szintetizáló költő. Magyar, s egyszersmind európai. Nem mondok ezzel semmi újat. De kénytelen vagyok ismételni a régit, mert azt hiszem, hogy a parasztsággal és a proletárseregekkel szimpatizáló Adyt tulajdonképpen ez a szintetizáló törekvés (törekvés?) akadályozta meg abban, hogy verseiben igazi szocialista forradalmárként álljon elénk.- Pedig mennyi komoly üzenetet, mennyi komoly figyelmeztetést küldött nemzetének, ennek a posztfeudális dzsentri-magyarságnak a szabadságról és testvériségről, a népek közti egyenlőségről! S mégis túloznánk, ha azt állítanánk, hogy a költő-Ady szocialista, sőt szocialista forradalmár volt, miként azok is óriásit tévedtek, akik fajának — a magyarságnak — az ellenségét látták benne. Néha csakugyan úgy tűnt, mintha társadalmi forradalmár lenne, néha pedig úgy, mintha szembefordult volna fajtájával. De azok számára, akik őt szocialista forradalmárnak tartották, hiába írta meg keresztyén zsoltárait, azok előtt pedig, akik a magyarság ellenségének kiáltották őt ki, hiába hivatkozott nemesi őseire... Ha „körülnézünk“ a húszas évek irodalomtörténetében, szinte megdöbbenünk, micsoda hercehurca folyt akkoriban a halott Ady körül: minden párt, minden ideológia magának akarta őt kisajátítani. S költészete — éppen szintetikus jellegénél fogva — a legkülönbözőbb kisajátító tendenciáknak szolgált alapjául. A prózaíró-Adyról azonban nem mondhatjuk el ugyanezt. Prózai munkái — publicisztikai írásai, bírálatai, cikkei és remekbe szabott, élettel teljes, tömör novellái — ugyanis szinte kivétel nélkül szocialista hangvételűek, jóllehet Ady szocializmusát nem a mai tudományos szocializmus értelmében kell felfognunk. (Ady fellépésének ideje a szociáldemokrácia hőskora volt: 1889-ben alakult meg a II. Internacionálé, s a kilencvenes években már egymás után szerveződtek a nemzeti pártok.) A szembetűnő társadalmi igazságtalanságokra és aránytalanságokra, az „elnyomott milliók keservére“, a kanonok-sor és a nyomornegyedek égbekiáltó ellentétére Ady viszonylag korán, már nagyváradi újságíró korában felfigyel. S mert csodálatos Ady-szeme nemcsak néz, hanem lát is, frappáns cikkeiben és biblikus tömörségű novelláiban korának egész társadalmát felvonultatja, leleplezi, s mondanivalóját itt sokkal közvetlenebb, direktebb formában fejezi ki, mint verseiben. Ady novellisztikájának az irodalomkritika mindmáig nem szentelt kellő figyelmet, s talán ennek tudható be, hogy ezeket a „más formájú verseket“ (mint ő maga nevezi novelláit) az olvasóközönség sem ismeri olyan jól, mint Ady költészetét. Pedig az Ady-életműnek a novellák is szerves, elválaszthatatlan részei. Ezúttal nem célunk, hogy Ady novellisztikájáról teljes, kimerítő elemzést adjunk, figyelmünket most mindenekelőtt a novellák tartalmára, mondanivalójára összpontosítjuk: az Ady-novellák stilisztikája külön tanulmányt érdemelne. Prózájában ugyanis egy olyan nyelvet teremtett meg, amelyet soha senki sem beszélt, egy magasabb nyelvet (ha szabad ezt a kifejezést használnom), amely az övé, egészen az övé, akárcsak verseinek nyelve. Előadása szaggatott, művészien rövid, mondhatnánk: távirati stílusban ír. Mindenféle mellébeszélést, színezést és elemzést félredobva biztosan halad célja felé ... Ady novelláiban (életében öt novelláskötetet adott ki) két hang a legerősebb: a kortárs magyar valóság reális ábrázolása és a saját életéből feltoluló emlékek szubjektív színezetű, lírai leírása. Megörökíti a népnyomor Magyarországát (Jóba, a kőtörő), a hőkölő harcok népét (Nyomorék Tar Pista), a magyar Messiások pusztulását (Két tanár úr). Témáit az élet legkülönbözőbb területeiről meríti, de szinte minden novellájában az elnyomottak, a kisemmizettek iránti mélységes rokonszenvének, s az elnyomókkal, a kisemmizőkkel szembeni határtalan gyűlöletének és megvetésének ád hangot. Maga az író legtöbbször „szenvtelen“, látszólag nem is foglal állást, csupán leír, ábrázol. Az általa ábrázolt világ azonban minden agitációnál lázítóbb-bujtogatóbb-égetőbb valóság: „A kastélyban úri lakoma volt, szemenszedet vendégekkel. A báró felesége, egy kikapós, szeplős, csúnya asszony, ez estére levetette a gyászruhát, melyet férje rabsága alatt hordott. A fiatal tisztek, akik a bárónőt szalmaözvegysége alatt vigasztalták, pénzjutalmakat kaptak. Borz báró csak újév estéjén érhetett rá, hogy tiszttartójával leszámoljon. Minden rendben volt, a vagyon csak nőtt. De most jöttek a részletek a személyváltozásokról, jobbágyügyekről, cselédekről. A tiszttartó jelentette: — Czégénymezőn tíz jobbágycsaládot kicseréltem. Csak egy Lukács- Vén János nevezetű marad még itt pár napig a régiekből. — Itt marad? Miért marad itt? — Vajúdik a felesége már két nap óta. — És? Miért vajúdik az én birtokomon. Menjen vajúdni máshová. Hányadik gyermek? — Hatodik. — Büdös paraszt. Persze, hat gyermekig meg sem áll. Azonnal ki kell őket lakoltatni. Másnap hóviharban hordták ki Czégény-mezőről Lukács-Vén Jánost öt gyermekével és vajúdó feleségével Borz báró falujából.“ (Borz báró esete) Ady Endre hangja a szívből fakadó ember- és életszeretet, a mélységes humanizmus hangja: sokszor ugyan rezignáltság, sokszor reményvesztettség csendül ki belőle, de az ő rezignációja, az ő reményvesztettsége csóvát vet: lángragyújt, lázit, bujtogat, forradalmakat invokál: „Az Ohidyak még Kossuthot is átkozták. Gyöpösödött fejjel figyelték a nyargaló időt. Tajtékos szájjal szidták a változásokat. Magyar és oláh zselléreiket erősen figyelték. Nem rontja-e meg őket valami idegen és új szándék? így éltek ők. Nem másképpen, mint őseik. Kínában és Magyarországon lehetséges az. Itt elsuhog tollhullatás nélkül az idő. E két ország ma is a mandarinoké. Mi, többiek, születünk, szolgálunk, megaláztatunk, sírunk és meghalunk. Ez a mi sorsunk. Az élet pedig az Óhidyaké. És övék minden. Rang, mandátum, bizalom és népszerűség. Vadak, halak és szegény leányok. A leányok különösen.“ (Az Ohidyak igazsága.) Nincs ezekben a sorokban egyetlen szenvedélyes szó, egyetlen súlyos felkiáltás sem: nem is a szavak lényegesek itt, hanem a szavak mögött álló, a szavak súlyát megadó könyörtelen valóság. A „minden-az- Öhidyaké“ igazsága és keserűsége. S itt már Ady sem egyszerű ábrázoló: a többes szám első személyű személynévmás — az azonosuló „mi“ szócska — félreérthetetlenül jelzi, hogy — fitytyet hányva nemesi őseire — Ady a „többiek“, tehát a szolgák, a megalázottak közé számítja magát, velük azonosul. A novellista Ady a nagy társadalmi harcok és a kicsinyes acsarkodások, gyűlölködések, álszenteskedések és képmutatások közepette — amikor vérforraló legendákat csak a labdázó korú gyerekek mernek suttogni, mert a magyar nép a hőkölő harcok népe — is hisz a jövőben, abban, hogy egyszer majd jobbra fordul a világ sorsa, leáldozik az Ohidyak csillaga. „Nincsenek véges történetek, mint azt a mai kicsiny, nyugtalan s kevés hitű emberek vallják. Van egy nagy harmónia, egy örök folytonosság s szépen elrendezett szükségszerűség ... Romágh Farkasnak fiai vannak. Lelkes, munkás, derék, szép fiúk. Ellenben a világ már szinte elfelejti, hogy Vajdaffy Dezső nemrégiben a hatalom ura volt. Mennyi szép történet rejtőzködik a jövő méhében! Mennyi újság, változás és jobbulás. A Vajdaffyak és a Romághok történetei végtelenek. Még ha mind el is múlnak a Vajdaffyak és a Romághok. Ennek a mi kis magyar földünknek összefolyó történetei csodálatosan rokonságosak. Mintha egy nagy titkot magyaráznának: itt állandó az élet, s véren, könnyön, hősiségen, hitványságon keresztül mindig és mindig egymásból fakadó változásokra, megújulásokra és jobbulásokra tör“ — olvassuk a Végtelen történet ben. Az az optimizmus, az a jövőbe vetett rendületlen hit csendül ki ezekből a sorokból, amely Ady Endre harcos publicisztikáját is jellemzi, s amely a legrezignáltabb írásaiban is kétségtelenül megtalálható. A hit, amely az Anatole France vallása című cikkében a következőképpen fogalmazódik meg: „... tudja, hogy milliószor több szépség és jóság lesz a földön, mint ma. Nem szabad megtagadni az életet. Az exkluzív művészet ezt teszi. Jönniök kell időknek, mikor élet és művészet megcsókolják egymást. Küzdeni kell ezért a csókért, mert ez lesz az expiáció minden Júdáscsókért. Ez lesz az emberiség felmagasztosulása. Mikor? Talán ezer év múlva. Lehet, hogy soha. Mégis ezért kell élni. Egyébként nincs értelme az életnek. Meg kell ölnünk magunkat, vagy összerombolni, bombázni mindent, ami van. A szocialisták arra mennek a cél felé. Ezért kell velük menni. Nem érnek oda. De egy részét az útnak megfuthatja velük az emberiség.“ Ady legszebb novelláinak a szülőföld — a Szilágyság, az Érmellék — az ihletője, hiszen ehhez a tájhoz kötik a legszorosabb szálak. Szülőfalujában, Érmindszenten nemcsak a nép végtelen nyomorát látja meg, hanem a soknemzetiségű, ország kicsinyített képét is (Érmindszent lakosságának jelentős része román nemzetiségű volt). Itt, ezen a kevert lakosú, kevert nyelvű román— magyar tájon ismeri fel először a kétnyelvű lakosság sorsközösségét és egymásrautaltságát, a „magyar, szláv, oláh bánat mindigre egy bánat marad“ nagy történelmi igazságát: „... kicsi, kunyhós falvakban vézna, nyomorult emberkék tengődnek. Kétféle nyelven is beszélnek: magyarul és oláhul. De egyformára paskolta őket az idő. Sápadtak, csenevészek, gyöngék, szegények és sötétek“ — olvassuk az öreg Szilágyi István című novellában. A komor társadalmi valóság még a magyar irodalom egyik legszebb, legőszintébb, legmegrázóbb önvallomásába, a Mihályi Rozália csókjába is behatol. Mihályi Rozália „kicsi, színházi némber volt, míg élt... Kacagott, de nem szívesen, hanem mert a színügyi bizottság tagjai csak a kacagó kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya, s a Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebáncsvirágot nem játszhatta el. öt esztendőn keresztül ígérték neki igazgatók, rendezők, színügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebáncsvirág több csókjába került, mint a szerelem, a pénz, a toalettgond együtt, mégis úgy halt meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt, és telesírta a halottas, kórházi szobát.“ Ady a kis szíházi némberből megteremti a szerelem és a csók múzsáját, ez a múzsa azonban nem a szerelem és nem a csók parancsát, hanem egy nagyon szomorú, nagyon sivár társadalmi rendszer imperativuszát teljesíti: nem tehet másként, hiszen a kapitalizmus — mint minden osztálytársadalom — alárendelt szerepet kényszerít a nőre. A kis kóristáné (élt huszonhat évet) tehát lényegében a társadalmi rendszer áldozata. Igaz, könnyelmű nőszemély volt, szegény, de mindenekelőtt kiszolgáltatott: önmagát kellett áruba bocsátania (hiszen a kapitalizmusban végső soron minden emberi érték — még a szerelem is — áruvá válik), hogy álma beteljesedjék. Pitli kis igazgatóknak, rendezőknek, színügyi bizottsági tagoknak, hírlapíróknak, tucatsenkiknek kiszolgáltatott nő volt ez a Mihályi Rozália, akit sohasem látott, de akitől végzetes, igen-igen szomorú üzenetet kapott Ady. A prózaíró Ady Endre nagysága azonban nem abban rejlik, hogy reálisan, szépítgetés-megalkuvás nélkül ábrázolta és ostorozta korát, a mandarinok, a Borz bárók, az Óhidyak, a hitvány dzsentrisenkik Magyarországát, hiszen ezt más — nálánál sokkal kisebb formátumú — alkotó egyéniségek is megtették. Ady Endre nagyságát mindenekelőtt abban kell látnunk, hogy hitt a szocializmus történelmi igazában, hogy a jövőbe látott, és a nemesi-polgári-dzsentri világban meg tudta és meg merte fogalmazni egy más, egy új — nem nemesi, nem polgári, nem dzsentri — nemzet gondolatát, s nagy-szent hittel hitte, hogy egyszer majd „meg fogja magát váltani az Ember“. Az új, a nagy kezdőbetűs Ember, akit „már kényelmes sorral hiába csalogat a vallásos babona“, mert — ha kétségbe esik — nem az istenhez, hanem az emberhez fordul. Bízik az emberben és megvigasztalódik az emberiség által... 15
