A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-19 / 46. szám
MEGBECSÜLÉST ÉRDEMLŐ KULTÚRMUNKASOK MOTTÓ: Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! VÁCI MIHÁLY LELKESEDÉS A HAJTÓERŐ A Nyitra és a Zsitva folyók torkolatánál, síkságon fekszik egy sokak előtt ismert, de még ezer lelket sem számláló kis falu: Martos (Martovce). Huszonnyolc éve élek itt, mint a helybeli iskola igazgatója. 1949-ben kerültem a községbe. Azonnal hozzákezdtem a falu kulturális életének szervezéséhez, irányításához. Az ötvenes évek döntő jelentőségűek a CSEMADOK helyi szervezeteinek megalakulása szempontjából. A szlovákiai magyar kulturális élet fellendülésének hőskorát jelenti ez az időszak. Nagy lelkesedés, akadályokat nem ismerő nekibuzdulás jellemezte ezeket az éveket. Jóleső érzéssel nyugtázom, hogy ott lehettem a leglelkesebb kultúrmunkások soraiban. A község kulturális életének formálásáról, magáról a kulturális tevékenységről a CSEMADOK helyi szervezete gondoskodott. Kultúrfelelős voltam, és ez megszabta iskolán kívüli tevékenységem tartalmát. Szívesen vállaltam a megbízatást, és ügyszeretettel végeztem a munkát. Nemcsak erkölcsi kötelességemnek tekintettem a közösségért végzett munkát, hanem kedvtelésnek is. Többi kollégámat is megnyertem a kultúra ügyének. Nem fárasztott a munka. Örömet, felüdülést jelentett minden egyes elért siker. Csodákat persze nem műveltem. A körülményeket és a lehetőségeket figyelembe véve mindig az alkotás vágya vezetett, még akkor is, ha az évek hosszú során nem minden tekintetben érett be a vetés, ha idő előtt zátonyra futott is a megkezdett akció. A kulturális életnek szinte minden formája érdekel. Természetesen mindig azt csináltam, amit a legidőszerűbbnek tartottam, amit a CSEMADOK vezetősége a legfontosabbnak talál. Előadásokat tartottam, kezdetben énekkart vezettem, részt vettem három nemzedék tánccsoportjainak megszervezésében, különböző tanfolyamokat, kiállításokat rendeztem stb. Legnagyobb szerelmem persze a színjátszás volt. Ezzel foglalkoztam a legszívesebben. Ez állt legközelebb a szívemhez. Az elmúlt évek során körülbelül 17 önálló műsora jelentő színdarabot rendeztem, amelyek kivétel nélkül elnyerték a falu és a szomszédos községek lakosságának a tetszését. Színjátszóink többször elnyerték a járási és egyszer a kerületi verseny első díját. Gyakorlatilag úgy festett a dolog, hogy amikor beneveztünk a járási versenybe, az első díjat el is nyertük. A színjátszás irányítását céltudatosan végeztem. Amíg mód volt rá, iskolások bevonásával jónéhány háromfel vonásos ifjúsági darabot is rendeztem. Egyrészt azért, hogy felmérjem a gyerekek adottságait. Másrészt azért, hogy hozzászoktassam őket a nyilvános szerepléshez, valamint a „világot jelentő deszkák“ légköréhez. Közülük később többen is beváltották a hozzájuk fűzött reményt,' s erősségei lettek a felnőtt színjátszó csoportnak. A népi táncmozgalom is komoly sikereket ért el. Az immár országos Zsittnyan István hírű „Mártosi’ lakodalmas“ c. tánckompozíciót 1957-ben mutattuk be először a Zselizi Országos Népművészeti Fesztiválon. Csoportunk fellépésének nagy sajtóvisszhangja volt. Érdekes módon pontosan húsz évvel később, azaz ebben az esztendőben szintén a „Martosi lakodalmas“ érte el Zselizen a legnagyobb sikert az ifjabb nemzedék előadásában, művészi kivitelezésben. Teljesítményüket a fesztivál nagydíjának első fokozatával jutalmazták. A Csehszlovák Televízió is egyenes adásban közvetítette a műsort. Az említetten kívül, különböző években, még háromszor szerepelt a tánc- és éneklőcsoport Gombaszögön. A CSEMADOK helyi szervezetéhez tartozott a híres menyecskekórus is, amely a „Tavaszi szél vizet áraszt“ országos népdalverseny kiírásának első esztendejében szintén első díjat nyert a döntőben. Az utóbbi két csoportnál szervezőként tevékenykedtem. A kulturális tevékenységet falunk lakosságának többsége elvárja tőlem. Sőt természetesnek veszi, hogy csinálom. Magától értetődően, a kulturális élet nem lett volna olyan színes, ha egyedül, saját erőmre támaszkodva végzem a munkát. Szükségem volt lelkes emberek támogatására, együttműködésére. Éppen ezért gondolok szeretettel azokra, akik elképzeléseim megvalósításában segítettek. Segítségük nélkül szegényebb lett volna mindaz, ami mögöttünk van. Meg kell említenem a már nem élő Jóba Istvánt, a népszerű Pityu bácsit; György Sándort, majd a helyi szervezet későbbi elnökét, Kovács Miklóst, Csongrád Józsefet, György Pált és Hlavicska Lászlót. Kezdettől együtt dolgoztam Kalocsányi Istvánnal, és van olyan műkedvelő — Jóba László —, aki 1949-ben fiatalon a bölcsőnél is ott volt, és még ma is, mint nagyapa, szívesen jön „kultúrát csinálni“. Lehetetlen itt mindenkit név szerint felsorolni, akik az első hívó szóra jöttek, segítettek, mert megértették, hogy „a fecskék közösen csinálnak nyarat“. Hány családos anya és apa vállalta a mostoha viszonyokat, amelyek közepette dolgozni kellett. Falun a tél a kulturális munka ideje. Dideregve, télikabátban próbáltuk a színdarabot. A húsz méter hosszú művelődési otthonban csupán egyetlen kályha „ontotta“ a meleget. A lelkesedés fűtött bennünket. Ez fűti ma is a próbákra járó táncosokat, énekeseket és zenészeket. Községünkben gázvezeték van. Lehetne segíteni a jelenlegi áldatlan, kultúrálatlan állapoton. így is jönnek az emberek. Egyik könnyebben, másik nehezebben. Ha nem jön el az egyik, igyekszem beszervezni a másikat. A munka, amit végzek, számomra nem teher. Sokkal inkább kikapcsolódás és felelősség azokkal szemben, akiknek a kulturális felemelkedéséért dolgozom. ZSITTNYAN ISTVÁN NEKÜNK IS TENNI KELL VALAMIT A szerkesztőség kellemesen lepett meg soraival. Örülök, hogy kérdéseikre válaszolhatok. Mint egyszerű munkásasszony nagyon sokat tudnék beszélni a múltról. Mert a munkából nagyon kijutott nekem. Fiatal korom óta szeretem a kultúrát. Ennek tulajdonítom, hogy kulturális tevékenységet fejtek ki. Mindig azon voltam, hogy kicsiny községünkben közösen művelődjünk. Hogy mit jelent számomra a feladatvállalás? Örömet fhinden tekintetben. Bár sokszor fáradt is vagyok. Asszonytársaim is fáradtak napi munkájuk elvégzése után. Valamennyien a mezőgazdaságban dolgoznak. Ettől függetlenül egy-egy sikeres fellépés vagy előadás után őszintén tudunk lelkesedni. A kulturális munka tehát megér minden fáradtságot. Jó érzés tölt el, ha tevékenységünkért köszönő levelet kapok vagy elismerő oklevelet. Az ilyen figyelmességek kárpótolnak mindenért. Falunk egész lakossága büszke, hogy van menyecskekórusunk, folklórcsoportunk, és néha színdarabot is játszunk. Arra is nagyon büszkék vagyunk, hogy háromszor jutottunk be a „Tavaszi szél vizet áraszt“ népdalverseny országos döntőjébe, örülünk és szívesen eleget teszünk a meghívásoknak. Vendégszerepeltünk már Magyarországon, ott voltunk Zselizen és számos járási rendezvényen. A szomszédos községekben is gyakran fellépünk. Mi az, ami elszomorít? Nem nehéz rá válaszolnom. Ügy látom, nálunk valahogy kevesen lelkesednek az öntevékeny munkáért. Akadnak olyanok is, akik másokat is le akarna beszélni erről a tevékenységről. Lehangoló az is, hogy csak kevesen kapcsolódnak be a CSEMADOK helyi szervezetének munkájába. Pedig ha valaki egy kicsit is gondolkodni tud, nem kell megerőltetni az eszét, hogy lássa: szocialista államunk sok minden jóval elhalmoz bennünket. Éppen ezért nekünk is tenni kell valamit a társadalmi előrehaladásért. El kell járni mindenüvé, ahol szépül, nemesül a lélek. Engem elszomorít, hogy a futballpályára többen járnak, Ocskó Istvánná mint a művelődési otthonba. Nem mondom, hogy sportolni nem kell. Magam is megtekintem a mérkőzéseket. A pálya szélén sokszor fültanúja vagyok durva kifejezéseknek, amiből nem nehéz megállapítanom, hogy még mindig sokak számára hiányzik a kultúra. Nem lehet elhallgatnom azt sem, hogy sok olyan emberrel találkoztam már, akik vezető szerepet vállaltak, de sajnos, csak nagyon rövid időre, s aztán hamar abbahagyták a rájuk bízott feladatok teljesítését. Ez hátrányosan érinti helyi szervezetünket. A szerkesztőség azt is megkérdezte levelében, mennyire értékelik környezetemben fáradozásaimat. Nem veszem észre, hogy különösebben értékelnék. Munkám elismeréseként a hnb-tól eddig nem kaptam egy szál virágot sem. Pedig a Nőszövetség helyi csoportjának is évekig vezetője voltam. Szerintem valamilyen jutalmat, elismerést megérdemelne kórusunk a helyi nemzeti bizottságtól. A CSEMADOK járási vezetőségétől, a Nőszövetség járási vezetőitől már többször részesültem elismerésben, megbecsülésben. Ennek nagyon örülök. A falubeliek gratulálnak egyegy jól sikerült fellépésünkhöz. Azon vagyunk, hogy szórakoztassuk falunk lakosságát. Mégis, nemegyszer tapasztaltam, hogy a falumbeliek nem becsülik eléggé a kezdeményezésemet. Nem mindenki. Tisztelet a számos kivételnek. Mindezektől függetlenül mondom, hogy — tovább! Munkába már nem járok. Nyugdíjas vagyok. Beteges is. Az vigasztal, hogy a férjem megértő. Mindenben segít. OCSKÓ ISTVÁNNÉ 6
