A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-12 / 45. szám
SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPVISELETEK Kovácsi (Kovacovce) Ipoly menti község, viselete a szomszédos Zsély és Ipolykér viseletéhez hasonló. A kivetkőzés itt már a húszas évek második felében megkezdődött. Hagyományos öltözetben ma már senki nem jár, ennek ellenére a faluban találni még néhány régi ruhadarabot. Viseletűk a századfordulótól a 40-es évekig sok változáson ment át. A női öltözet alapját a vászon „pöndely” és a pamutos vászon ingváll képezte, melyet színes fonallal az ujj és a nyakkivágás körül ki is hímezték. Az egyszerűbb darabok köténnyel kiegészítve munkaruhául is szolgáltak. A díszesebb ingvállakat vasárnap délután vették magukra. Az ingvállra lajbit (pruszlikot) öltöttek. A lajbi fölé nyáron ünnepeken a „Szabadka” került, télen a „frakkos” kabát. A frakkos kabátot a testre szabták, melegen bélelték, „zajmedlikkel” díszítették. Az idősebbek télen erre még berliner kendőt is vettek, a gazdagabbak kabátot hordtak. Viselték a fehér rövid börködmönt is, bár ezt csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak, mivel nagyon drága volt. A szoknya a századforduló idején majdnem a földig ért, később egyre rövidült. A felsőszoknya alatt 5—6 alsószoknyát viseltek, az ünneplőt fehér gyolcsból varrták, slingelték, erősen keményítették és vasalták. A régebbi felsőszoknyát ráncolták, aljára „söprűzsinórt" és 3—4, de olykor nyolc „zajmedlit” is varrtak. A szoknya anyaga kangár, gyöngyszövet, tükörselyem, szalagselyem, „kosúttarka”, „veresfestő”, barchet vagy szőr volt. A veresfestőt csak templomba vették fel, a barchet szoknya alját bársonnyal szélesen felszegték, a szőrszoknya, később alsószoknyává alakult A legrégibb kötények veresfestőből készültek; ezek egyszerű ráncolt kötények voltak. Később kezdték a fodros és a „faros” kötényeket varrni. Az utóbbiakat ki is hímezték és széles fodorral díszítették. A lányok a hajukat régebben két fonatba fonták, később felfésülték a fejtetőre. Hajadonfőtt jártak, csak munkába kötöttek kendőt. A menyecskék két ágba fonták a hajukat és sárgaréz kontyvasra csavarták. Elöl mindig „kikolmizták”, (sütővassal bodoritották). Hétköznapokon „kikötötték” a fejüket, ünnepek alkalmával „fiketőt” viseltek. A menyecskék a férjhezmenés után csak 5—6 évig viselhették a fökötőt, utána már csak „kikötött” fővel jártak. A felsőkendő lehetett nagyünneplő, félünneplő vagy köznapi. A legünnepibb a bársonyvirágos volt. Télen bársonykendőt viseltek. Lábukon fehér harisnyát, és az I. világháborúig csikorgás csizmát viseltek. Utána a spanglis cipő és a sárga és a fekete hosszúszárú cipő lett a divat, de a csikorgót ennek a sarkába is beletették. Nyakukból sosem hiányozhatott a gyöngy vagy a bársonyszalag, amelyre érmet tettek. A férfiak az első világháborúig nyáron vászongatyába, télen posztó nadrágba öltöztek. Hétköznapi ingeik vászonból készültek, az ünneplők pamutos vászonból, később sifonból. Az ing elejét „kiforhamentlizték”, fehér pamuttal kivarrták és kék vagy színes gombokat varrtak rá. A húszas évek közepéig az inghez szines szalagot is viseltek, melyet „patenttal” kapcsoltak az ing elejére. A fekete szakácskát a posztónadrághoz is viselték. Ennek szines szőrzsinórját elöl kötötték meg. Télen posztólajbit hordtak, amelyre fehér gombokat varrtak. A priccses nadrág az első világháború után jött divatba. A legények a farsangi bálok idején kalapjuk mellé bokrétát tűztek. A férfiak csizmája díszes volt. Néhányon emlékeznek a ködmönre is, de ez nem volt általános. A gyermekek 7—8 éves korukig „zobonyban” jártak. MÉRYNÉ T. MARGIT
