A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-12 / 45. szám
A KI§ÖRE« Az alábbi esetet úgy írom le, ahogy megtörtént. Feladatul kaptam, hogy egy aránylag kis település frissen felavatott kultúrházáról írjak, no és arról az emberről, aki jó ízléssel és kiváló szakértelemmel berendezte a „kultúrpalotát“. A kis településhez mérten, valóban palotának tűnt, mellette szinte összezsugorodott és elhalványult minden. Helyes-e vagy sem az ilyen oktalan pazarlás, nem az én dolgom eldönteni, bár ha valaki kíváncsi a véleményemre, kimondhatom: nem! De most nem is ez a lényeg. Egyébként a kisöreg régi jó ismerősöm, mondhatni barátom, aki nemcsak berendezte a kultúrházat, hanem a felavatása után a gondnokává is vált. Kocsival indultam a szolgálati útra. A kisöreg aprótermetű, bajuszos, szemüveges, sokoldalúan képzett, tehetséges emberke. A szóban forgó településhez közel eső városban lakik. Előzetes megállapodásunk szerint a lakása előtt várt rám. Beült a kocsimba és együtt indultunk a helyszínre. Ütközben egyre dicsérte a kocsimat, milyen kényelmes, milyen fürge stb., stb., majd arra kért, adjam át a volánt, hadd próbálja ki, van-e valami különbség az enyém és az övé között (hasonló típusú kocsikról lévén szó). Rápillantottam. Szemüvege mögött gyanúsan csillogott a szeme. Fanyalogva bár, de helyet cseréltem a kisöreggel, miközben óvatosan megkérdeztem tőle, nem fogyasztott-e alkoholt. Azért óvatosan, mert ugyancsak sértődékeny természetű. — Hová gondolsz, öregem! —^ méltatlankodott, szerencsére haragé nélkül. — Ha kocsiba ülök, soha, egy kortyot se! — Akkor minden oké — hagytam rá. Rálépett a gázpedálra. Kihívóan, erőszakosan: vagy megugrik a kocsi, vagy bedöglik a motor. Megugrott. Majd a nyakam csavarodott ki. De akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Néha előfordul az emberrel, hogy nem a legjobban sikerül az indulás. Mosolyra derült a kisöreg s így szövegelt: — öregem, ez aztán a fürgeség !... Ez a finom remegés és duruzsolás, csodálatos!... Ezt nevezem kocsinak!... Nem cserélünk? Cseréljünk. Ráfizetek, csak cseréljünk... A műszerfalra pillantottam: száznegyvenessel száguldottunk. Enyhén megremegve jegyeztem meg: — Elég vacak ez az út... — Rá se bagózz, öregem! Jobban ismerem, mint a tenyerem. Csukott szemmel is elvezetek rajta. Nem hiszed? — kérdezte olyan hangsúllyal, mint aki a következő pillanatban be akarja bizonyítani állításának az igazát. Más sem hiányzik a boldogságomhoz, csak az, hogy ez á sunyin vigyorgó bandita lehúnyja a szemét és padlóig nyomja a gázpedált. — Elhiszem, hogyne hinném — próbáltam elejét venni a dolognak —, de azért vigyázz egy kicsit, mert a következő kanyar igen éles és veszélyes. — Mesebeszéd! — horkant fel megszállottan. — Nem is láttál te még igazi kanyart, öregem! — vigyorgott bele a bajszába. — Legalább megtudom, mire képes ez a konzervdoboz, tudnak-e sikoltani a kerekei... Lehúnytam a szemem s megadtam magam a sorsomnak: jöjjön aminek jönnie kell! A kerekek rettenetesen sikoltottak, egy pillanatig úgy éreztem, hogy könnyű szárnyon repülünk, de nem repültünk, szerencsére, az úton maradtunk tovább száguldva. Mondanom sem kell, milyen megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a kultúrház elé kanyarodva kiszálltunk a kocsiból. Munkához láttunk. A kisöreg beszélt, én jegyezgettem, mindent megnéztem, fényképeztem, egyszóval dolgoztunk. Fáradhatatlanul, derekasan, ahogy illik. Jó estefelébe hajlott az idő, mire végeztünk. — Megihatnánk valamit — mondta akkor a kisöreg. — Itt a büfében. Egy felet... Szabódtam: — Haza kell menni, italosán nem vezethetek... — Majd én vezetek hazáig, nálam alszol és holnap reggel pihenten hazarobogsz. — Ha itt alhatnánk... hiszen téged is elkaphatnak ... — Engem!? — röhögött fel fitymálva. — Engem még az útszéli bokrok is ismernek. Semmi vész, egyet se búsulj. Gyere! Az egy félből nyolc-tíz lett, az idő is jócskán elszaladt, indulnunk kellett, azaz nekem semmi kedvem sem volt az induláshoz és megpróbáltam rábeszélni, aludjunk a faluban, de ő hallani sem akart róla. — Rendben van — egyeztem bele végül —, de csak egy feltétellel. Kérdőn, illetve inkább bambán bámult rám. — Csak ötvenessel hajtsz, rendben? — öregem: nekem is kedves az életem ... Szorongásomat még az elfogyasztott szesz sem tompította. Ügy szálltam be a kocsiba, mintha villamosszék lett volna. Elindultunk. Jóformán ki sem értünk a faluból, már százon felüli sebességgel száguldtunk. Legyen ami lesz, nem mertem szólni. Néhány kilométernyi eszeveszett száguldás után látom, hogy vörös fény köröz az út szélén. Más sem hiányzott: ellenőrzés. A kisöreg rámsandított a szemüvege mögül: — Szorul a zabszem? — s leállt. A szokásos ellenőrzési ceremónia után (minden rendben találtatott) megkérdezte a rendőr a kisöreget, ivott-e. A kisöreg meg a nyitott ablakon át rávigyorgott a rendőrre s ezt mondta: — Egy kevéskét... alig tíz féldecit ... A rendőr nagyot nevetett, sapkájához emelte a kezét s jó utat kívánva elengedett. A kisöreg távolodván akkora hahotába kezdett, félő volt, hogy megfullad. — A marha, a marha! — ismételgette — bevette ,.. Bennem is felengedett a feszültség s vele együtt nevettem. A városhoz közeledvén azonban ismét vörös fény körözött előttünk. — Üjabb ellenőrzés? Mi az, meg vannak ezek húzatva? — mormogott a bajszába mellettem a kisöreg, s az útszélen megállt. A szokásos ceremónia után a kérdés, ivott-e, mire a kisöreg öttel meg is toldotta előbbi állítását, erre aztán a rendőr kiszállíttatta a kocsiból, fújatta... Gyalogosan, szótlanul bandukoltunk a város felé. Egyszercsak megállt a kisöreg, a fejére csapott s ezt mondta: — Inkább öttel kevesebbet kellett volna mondanom, azt biztosan bevette volna. Legközelebb okosabb leszek ... LOVICSEK BÉLA A ló és lovasa résiére készült úgyneve- Az egykori orosz katonakórus utolsó 12 zett „Héraklész-vért" a drezdai Törté- tagja 150 évvel ezelőtt költözött be a nelmi Múzeum egyik legnagyobb érté- potsdami „Alekszandrovka” kolónia fake. Az egyedülálló művészeti alkotást házaiba. A kórust I. Sándor orosz cár 1563—64-ben készítette Eliseus Libaerts ajándékozta a porosz királynak. Az neves antwerpeni aranyműves. „Alekszandrovka” házait ma is lakják, s kettőn még megvan az egykori orosz névtábla: Grigorjev és Siskov nevekkel. Egy gazdag, ötvenéves üzletember elha tározza, hogy felhagy a pénzkereséssé és életének hátralevő idejében azza foglalkozik, amire mindig vágyott: köny vet ir. Útra kel egy szép titkárnővel akivel közelebbi kapcsolatba kerül, mé lyebb érzelmek nélkül. Más téma híjár a szerelmes partnernö viselkedésé elemzi naplójában. Az írás az asszon; kezébe kerül, megtudja az igazságot csak a kísérleti nyúl szerepét játszottc a férfi életében. A Szerelmi napló cimí film főszerepét Senta Berger játssza Rubinstein, az életének 91. évében járó zongoraművész vidám hangulatban érkezett Párizsba, Sophia Loren születésnapi ünnepségére, amelyet az Elyséés Matignon klubban tartottak. „Majdnem a miniszterelnök kabinetjébe mentem” — mondta viccesen, a közeli L'Hotel Matignon palotára célozva, ahol a kormányelnök székel. M Ezt a páratlanul érdekes felvételt egy svéd fotográfus készítette. Az öthónapos magzatnál vércserét kellett végrehajtani. Az anya hasüregén keresztül egy endoszkóp nevű műszert vezettek a méhbe, s ezt az alkalmat használta fel Lennart Nilsson arra, hogy lefényképezze a magzatot. A kép tanúsága szerint az anyaméh biztonságos nyugalmában fejlődő magzat születése előtt négy hónappal már szopja az ujját. 18
