A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
Nem . szabad megállni! — Nem fél, kisasszony? — kérdezte a fiú, amikor kerékpárjával mellém érkezett. — Félek biz' én, de nem szabad megállni! — súgtam vissza. Erre a legény leugrott a kerékpárról, én meg gyorsan kiszedtem a ruhám alá rejtett röpcédulákat és átadtam neki. Sietve táskájába rakta és elhajtott. A sötétben meg sem ismertem. Akik a munkának ezt a részét vállaltuk, nem igen ismertük egymást. Vezetőink javasolták így, és nemegyszer meggyőződtünk róla, hogy mennyire fontos dolog az óvatosság. így meséli özvegy Jakab Mária életének egyik régi epizódját. Ilyen és még sok hasonló emléke maradt a mozgalmi időkből. Bodrogköz egyik falujában, a magyarországi Korcsán született. Serdülő lányka volt, amikor Királyhelmecre került. Röviddel ezután megismerkedett későbbi férjével, Jakab Bertalannal. — ö szervezett be az illegális munkába — folytatja visszaemlékezését. — Akkor még az egész mozgalom céljából csak annyit értettem, hogy a szegény emberek jogáért, a munkások nyomorának megszüntetéséért harcolunk. Apám nincstelen munkásember volt. Heten voltunk testvérek. Azt hiszem, családunk társadalmi hovatartozását nem kell magyaráznom. A számára már kúszón visszarémlő múltra tekintve, szemei elhomályosulnak, mégis — mint általában a megpróbáltatásokon edződött emberek — keményen ejti a szavakat. Az események között nem tart időbeli, sem fontossági sorrendet, úgy és azt említi, ami éppen eszébe jut. — Egyszer egy titkos gyűlésen — kezdi megint felélénkülve — az elvtársak egy sokszorosító beszerzéséről tanácskoztak. Valaki tudott volna szerezni egyet, csak éppen a pénzt nem volt honnan előkeríteni. Gondoltam egy nagyot és merészet! Volt apáméknál egy kis, szolgálatból összekuporgatott pénzem. Anyadisznót akartunk venni rajta. Otthon azt mondtam, hogy találtam egy megfelelő kocát és elkértem a pénzt. És odaadtam a sokszorosítóra. Apám előtt nem titkolhattam el a dolgot, mert számonkért, hogy mit csináltam a pénzzel. Fáradt arcán hetvenhárom év viszontagságának nyomai. Két háború, egy forradalom meg egy ellenforradalom szántotta barázdák. Jaj, és a spanyol polgárháború a harmincas években. Mert az is kihatott az életére. — Amikor Berti elment Spanyolországba, fillér nélkül maradtam. Ha ügyes-bajos dolgom akadt a hivatalokban, mindenütt megbélyegzettként kezeltek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sohasem voltam elkeseredve. Hogyne lettem volna, hiszen nemegyszer küldtek, hogy ezt vagy azt kérjek csak az orosz meg a spanyol kommunistáktól. Amint a súlyos emlékek ránehezednek, szemmel láthatóan belegörnyed terhébe. — Úgy bizony! Lenézőn, gyűlölködő hangon beszéltek velem. Régi, megfakult fényképet kotor elő. Rajta a nemzetközi brigád egy csoportja. — Ez itt Jakab Bertalan — mutatja reszkető ujjal. — A többiek közül csak Tutkovics István, Kazsamér Géza, Venczel Benő és Nagy Károly nevét tudom. Szegény Berti a spanyol vereség után Szatmárnémeti-ig vergődött vissza önerejéből. Addigra megint volt egy tehénkém. Azt adtam el és annak az árán hozattam haza Királyhelmecre. Abból gyógyíttattam, mert nagyon beteg volt De hiába követtem el érte minden tőlem telhetőt, még azon az éven meghalt... Az ő halála után úgy éreztem, már nemcsak célt, de keserveimben vigasztalást és háborgásaimban megnyugvást is jelent az illegális munka. S hogy ez mindvégig így volt, azt nemcsak szavai, de a mozgalmi munkájáért kapott kitüntetése is igazolja, amit 1957-ben nyújtottak át neki. A névtelenséghez szokott harcosok közé tartozott és nem a látványosság lelkesítette. Talán azért is esett meg rajta — illetve rajtuk — az a sérelem, hogy a királyhelmeci kultúrház falán elhelyezett emléktábláról, amelyre a forradalmi munkásmozgalomért életüket adók nevét vésték, a Jakab Bertalan neve annak idején lemaradt és csak később „szorítottak” helyet a nevének. ★ „Nem szabad megállni!” — suttogta egyre elszántabban illegális munkája közben a titkos jelmondatot, ö a felszabadulás után sem tudott, nem akart megállni. Ma Kassán, egy Branisko utcai tömbház első emeletén van otthona. Ragyogón tiszta egyszoba-konyhás lakása jó ízléséről és szerénységéről tanúskodik. — Azért harcoltunk, hogy mindenki emberi módon élhessen — hangoztatja —, és nem azért, hogy egyesek fölösleges dolgokat összeharácsolva, lenézzék azokat, akik az „ügyeskedéstől" idegenkednek. Mindig hittem, most még jobban hiszek az igazság erejében. Tisztelettel nézem ezt a rokkantsága dacára is lelkesedni tudó embert. Aki kényszerű visszavonultságában is nyomon követi a nemzetközi élet politikai fejleményeit Húsz éve tagja az Antifasiszta Harcosok Szövetségének. — Már jó ideje, hogy nem bírok elmenni a gyűlésekre — mondja és egy mélyről jövő sóhaj után hozzáteszi —, és ők sem jönnek meglátogatni. Tudom, gyerekes dolog ilyet mondani, de ez nagyon fáj nekem. Azért is, mert panaszkodni szeretnék nekik. Szavai így is, úgy is megdöbbentenek. De mert hirtelen elhallgat, azon töprengek, hogy milyen sérelme lehet neki, a harcban, munkában, becsületben megőszült asszonynak, amit el szeretne panaszolni bajtársainak. — A zaj! — árulja el végre. — Az oktalan lárma itt az ablak alatt! Az gyötör engem, az kínozza beteg idegeimet. Szóvá tettem a szülőknek, azt mondták, azért nem bírom ezt a zajt, mert nem szeretem a gyerekeket. Hát, ha úgy lenne, akkor az egész életem során kinek, minek tettem volna azt, amit tettem?! Ha nem értük, ha nem miattuk?! Most kezdek felfigyelni a nyitott ablakon bezúduló, valóban fület sértő lármára, amelybe néha egy-egy velőtrázó éles füttyszó is belehasít. Felállók és kinézek az ablakon. Lent, a két párhuzamosan épült 12 emeletes háztömb közötti járdán négy-öt tucatnyi iskoláskorú gyerek nyüzsög. Alig száz méternyire innen hatalmas területen minden igényt kielégítő játszótér, illetve sportpálya, üresen! Amikor elbúcsúztam tőle, kezembe nyomott egy régi, megsárgult papírlapot. Hűségesen megőrzött emlékeinek egyike, egy mozgalmi induló szövege volt rajta. Kovács József KATONÁS CÉLTUDATOSSÁGGAL Szocialista brigádtagok a virágokat ápolják a járási hadkiegészítő parancsnokság előtt Több mint három éve törekszik a tőketerebesí (Trebisov) járási katonai parancsnokság dolgozói kollektívája Ondrej Ivaníga vezetésével a szocialista brigád cím megszerzésére. A brigád lelkiismeretesen vezetett krónikája igen pontosan rögzíti a kollektíva törekvéseit és munkáját. — Amikor elkezdtünk versenyezni a szocialista brigád cím elnyeréséért, magunk sem hittük, hogy a verseny ilyen jelentős segítség lesz a számunkra — mondja Ondrej Ivaniga. — Kollektívánk aránylag kicsi, igényes feladatokat teljesít, s emellett arra is tud időt találni, hogy a tagok növeljék szakmai képzettségüket, megtalálják egymás kölcsönös helyettesítésének módját s képesek növelni munkájuk hatékonyságát és minőségi színvonalát. Ami nagyon értékes: az egyes személyek és a kollektíva munkájának rendszeres értékelése hozzájárul a dolgozói kollektíva megszilárdításához, fokozza a felelősségérzetet a végzett munkáért. Növekszik az egymás iránti kölcsönös bizalom, közösen oldjuk meg a problémákat, küzdjük le a nehézségeket nemcsak a munkahelyen, de a családok között is. A gondosan vezetett krónika tanúsítja, hogy a kolektíva nagy súlyt helyez a munka hatékonyságára, a jó munkaerkölcsre, a gazdaságosságra és a takarékosságra. A kollektív vállalásokat évről évre az egyéni vállalások, felajánlások alapján dolgozzák ki. Elsők között csatlakoztak a komplex szocializálási feladatok megvalósítását kitűző mozgalomhoz. A kollektíva valamennyi nőtagja megtanulta a lyukkártya-rendszer alkalmazását. A szocialista brigád nemegyszer kezdeményezően felajánlotta, hogy önzetlen segítséget nyújt más osztályoknak és munkacsoportoknak, ahol felgyülemlett a munka, ahol egészségi vagy családi okokból fennállt a veszély, hogy tudják teljesíteni a feladatokat. A szocialista brigád tagjai a munka és a munkahely kultúráltsága terén is példát mutatnak. Az ő ötletük volt, s ennek a többi dolgozót is sikerült megnyerniük, hogy mindenki ültessen el legalább két virágot, illetve szobanövényt, amit azután maga gondoz. így minden munkahelyen találkozhatunk gondosan ápolt virágokkal, szobanövényekkel, amelyek nagyon megszépítik a környezetet. A járási katonai parancsnokság épülete előtt virágágyás, illatos rózsákkal. Az épület bejárójában nagy táblát helyeztek el, szemléltető agitációs anyaggal. A kölcsönös elvtársi kapcsolatok ápolására is nagy gondot fordítanak. A kollektíva tagjai nem feledkeznek meg egymás születés- és névnapjáról, és segítséget nyújtanak egymásnak családi ház építésénél. Találkozóikra meghívják a kollektíva régi, már tartalékos állományban levő tagjait, beteglátogatásokat végeznek, közösen látogatnak különböző kulturális rendezvényeket. Szívesen emlékeznek magyarországi és lengyelországi kirándulásaikra, társasutazásaikra, amelyeken családtagjaik is részt vettek. A Szlovák Nemzeti Felkelés 33. évfordulójának ünnepsége mérföldkővé lett a versengő kollektíva életében. A kelet-szlovákiai kerületi hadkiegészítő parancsnokság tagjainak és szakszervezeti bizottsága képviselőinek részvételével megtartott ünnepségen vették át a szocialista brigád bronz jelvényét. A kollektíva tagjai számára megbecsülése ez szorgalmas, céltudatos . munkájuknak s egyszersmind arra kötelezi őket, hogy még jobban és maradéktalanul teljesítsék felajánlásaikat és a Nemzetvédelmi Minisztérium irányelvéből ebben a kiképzési évben reájuk háruló feladatokat. Miroslav Nedoma alezr. Kép: Marián Vidrich 15
