A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
ülünk a fűben és beszélgetünk. Sok mindenről szó esik. Arról, hogy megtisztelő ez a megbízatás, arról, hogy milyen óriási rendszer része épül itt, hogy mekkora pontosságot és felelőséget igényel a munka, arról, hogyan telik a szabadidő, milyen a kereset, milyen élet a nomádélet, milyenek e feladat szépségei. És szó esik arról is, mikorra nyúlnak vissza e építkezés legősibb gyökerei. Az egyik szerelőmunkás veti fel a NOSZF közelgő hatvanadik évfordulójának dátumát, s veti fel úgy a kérdést, hogy lenne-e vajon ma ez az építkezés, ha hatvan évvel ezelőtt nem győz a forradalom, ha Lenin később nem ismeri fel, nem hirdeti meg a villamosítás történelmi jelentőségű szükségszerűségét és programját? Ha a szocialista országok nem szabadulnak fel negyvenötben, ha nincs barátság, összefogás, KGST, integráció? E egyszerű, nem ünnepi szónokok stílusában elmondott okfejtés szép és igaz, jelzi a munkásember szemléletének lényegét és körvonalait. Péntek van. A szerelőkkel együtt indulunk vissza a telephelyre. Az emberek lemosakszanak, összecsomagolnak, indulnak haza, Csehszlovákiába, ki-ki a maga lakhelyére. Életükben mostanában kéthetenként ismétlődnek a hazautazások. Régebben is így volt, de most az utazásokhoz útlevél is szükségeltetik, és az szemükben, — érthető módon — apró formalitás csupán. Indulás előtt még együtt ebédelünk a telephelyen. Jóízűen és bőségesen. Aztán hazaindulnak, elbúcsúzunk. Az igazgató, Tóth Vendel itt marad, neki átmenetileg itt van a családja is, de a többieket is gyakran meglátogatják az asszonyok, gyerekek. A tágas munkásszálláson bőven akad hely, bár lesz itt még több szerelő is, ha eljön a munkák csúcsideje. Egy másik hazai vállalat, a prágai Energovod Monoron épített telephelyet. Őket sem szombaton, sem hétfőn nem találom. Szintén hazautaztak, de mert ők ritkábban s meszszebbre mennek, több napig maradnak otthon a családdal. Tóth Vendeltől tudom meg, az Energovod emberei Albertirsa és Gödöllő között építik a távvezetéket, s a munkával ugyancsak ütemszerűen, jól haladnak. A csehszlovák—magyar határhoz közelfekvö Gödtől a hazai Léváig pedig már kész a vezeték, évekkel ezelőtt, az energetikai integráció rendszerének egy korábbi fázisában épült meg s a jelenlegi nagyberuházás ebbe a már meglevő hálózatrendszerbe kapcsolódik. Ha elkészül, akkor a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, Románia és Bulgária villanyvezeték-rendszere egy egységes, összefüggő vezetékrendszernek lesz tekinthető, s nevezhető a világ legnagyobbjának. Gondolom, ennek szimbolikus jelentőségére sem kell felhívni külön a figyelmet. Ami pedig a gazdasági jelentőséget illeti: a szocialista országok iparainak gyors fejlődése, az életszínvonal emelkedése hozta magával azt a hatalmas energiaigényt, amelynek egyik területét elégíti majd ki a szóbanforgó villamos-távvezeték. Kétségtelen, hogy a szocialista országok villamosenergiatermelése a felszabadulás utáni évtizedekben megsokszorozódott, ám ez a jelentős energiamennyiség még mindig nem elegendő, alacsonyabb a népgazdaság állandóan növekvő igényeinél. S hogy népgazdaságunk fejlődésében mekkora szerepet játszik a villamosenergia, azt csupán nagyon-nagy számokkal lehetne kifejezni. Ezért a Szovjetunió sokrétű és ugyancsak nagy számadatokban kifejezhető segítségnyújtása rendkívül jelentős támogatósnak bizonyul. Ezen belül már az 1962- ben üzembelépett első villamosenergiahálózat szerepe bebizonyította, hogy a prioritás mindenekelőtt a villamosenergiáé. Az épülő rendszer mint gazdasági jelentőségében, mint teljesítményben megsokszorozza az eddigi számadatokat, illetve a villamosenergia eddigi szerepét. S az igazi jelentősége abban áll, hogy az integrációs tendenciák gyakorlati érvényesítése, alkalmazása természetszerűleg átalakítja a termelőerők struktúráját, olcsóbbá, gazdaságosabbá és progresszívebbé formálja a termelést. Végiglátogattam e hatalmas építkezés számos színhelyét. Az építkezés jelenlegi szakasza leglátványosabb színhelyének Albertirsa bizonyult. A Szovjetunióból az itt épülő trafóállomásig 750 kilowattóra feszültségű villamosenergia itt, ezen a harminc hektárnyi területen kerül majd elosztásra, letranszformálásra, hogy 400 kilowattos feszültségű vezetékeken továbbjusson a már említett szocialista országokba s azok legnagyobb ipari felhasználóitól egészen a legkisebb fogyasztókig — amely tegyük fel nem más, mint egy kis olvasólámpa. Elképzelni is szép. Ha megvalósul akkor meg természetes lesz, mert hiszen leszögeztük már: a villamosenergia napjaink legfontosabb, legnélkülözhetetlenebb mesterséges energiája. Jelenléte annyira természetes, mint a Nap jelenléte a fejünk fölött. A legtöbbet a hatalmas albertirsai trafóállomáson értettem meg, mert az ott dolgozó mérnökök elmagyarázták részletesen is, amit nagyjából tudtam: valahol távol a Szovjetunióban hőerőművek üzemelnek ... s elmondták hogy működik egy hőerőmű. Aztán vezetékek indulnak neki a végtelennek... és elmondták, hogyan halad az áram, milyen műszaki problémákat kell megoldani. És végig, sorjában elmagyarázták — egészen addig a kis olvasólámpáig. Beleborzongtam, mert hiszen ez gyönyörű. Napokig jártam az építkezéseket, emberek tucatjaival ismerkedtem meg — akik nagyrésze e riportban névtelen maradt, csak azért, mert e szűkös helyre nem fért el az a hosszú névsor, amelyik fontossági sorrend nélkül e néhány nap alatt bennem helyet talált és megrögződött. Meg azért is, mert e névsor lényegében lerövidíthető, összefoglalható. Valahogy úgy, hogy azt kell leírjam: egy újabb történelmi jelentőségű mű alkotóival találkoztam. Néhánynyal a sokak közül. És láthattam, ahogy a kezük alatt alakul ez a mű. Gödön, Gödöllőn, Albertirsán és - Karcagon, Nyíregyházán és Hajdúszoboszlón. Sokat láttam, de nem eleget, bár képzeletem elvitt a távoli hőerőművekig, az olvasólámpákig, de bevallom, az ilyen méretekhez szegénynek bizonyult a képzelet. Egyet viszont biztosan tudok: ha az építkezés befejeződik, amikor az utolsó huzalpárt összekötik, ők maguk, az építők is beleborzongnak majd abba a páratlanul szép élménybe, hogy micsoda távolságok között teremtettek kapcsolatot. Irigylem tőlük ezt az élményt. KESZELI FERENC Hárdy András - az albertirsai trafóállomás építésvezetője Hollósy Rozália — adminisztrátor, az egyetlen nő a csehszlovák telephelyen. Idehaza — Rétén — aktiv CSEMADOK- tag Albertirsán hajnalodik
