A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
HARKOVTOL HAZÁIG kásái sztrájkoltak. Április 4-én reggel több ezren tüntettek, és a téli tajgában a tüntetők közül 250 munkást agyonlőttek, 270-et megsebesítettek. A lista itt korántsem fejeződik be, sorolhatnánk a végtelenségig, ez volt a cári Oroszország népeinek sorsa, erről a népről mondta Lenin: „Az emberek ezreit és tízezreit, kik egész életükön át mások meggazdagodására kell hogy dolgozzanak, az éhség pusztítja; állandó nyomorban élnek — betegségben idő előtt pusztulnak, embertelen munka áldozataiként, nyomorviskókban meghúzódva, pihenésre módot nem találva sínylődnek." Ebből a sínylődésből a cári uralkodó osztály nem látott más kivezető utat, mint — a háborút. Jött 1914, a világháború, és a cár vágóhídra küldte népét. Mintegy 15 millió katonája pusztult el a világháborúban. Otven guberniumból, kormányzóságból a földművesek, a munkaképesek 50 százaléka a hadseregben volt. 1917 közeledtével a tartalékok már annyira kimerültek, hogy a vezérkar a 17—18 évesek behívásával számolt. 1917-ben 12 millió újoncot szándékoztak behívni, behívtak 640 ezret. Még 1917 szeptemberében is mozgósítottak — 17 798 embert. 1916^ban az élelmiszertermelés az 1913. évinek 89,6 százalékára, 1917-ben 48,8 százalékára esett vissza. A nagy behívások következtében erősen csökkent a mezőgazdasági termelés. A lovakat elrekvirálták, ennek következtében szállítási nehézségek álltak elő, kátyúba jutott a közellátás, a falvakon megkezdődött a természetbeni árucsereforgalom, a városokat viszont az éhség fenyegette. Az ipar nem bírta cipővel, bakanccsal, de még fegyverrel sem ellátni a hadsereget. Az üzemi munkások száma az 1913 évi 2 millió 319 ezerről 1915-ben már 1 millió 922 ezerre csökkent. Asszonyokkal, gyerekekkel próbálták helyettesíteni a képzett szakmunkásokat. Jelentékenyen csökkent a munka termelékenysége. Nemcsak a közszükségleti cikkek, de a hadviselés szempontjából döntő jelentőségű nyersvas, vas, acél és kőszén termelése is. Egyébként itt a gyökere a fiatal szovjet állam 1918—22-es évi gazdasági nehézségeinek, az éhségnek, a nélkülözéseknek ezekben az években. A forradalmi szellem nemcsak az üzemekben, gyárakban emelkedett, de forradalmi megmozdulások, akciók voltak a hadseregben, a falvakon is. Megmozdultak a cári birodalom nem orosz népei is. 1916- tól kezdődően lázongások, felkelések voltak a peremvidékeken, főleg Közép-Ázsiában. így már nehéz háborút viselni. Az uralkodó osztály fejét veszti, összeesküvéseket sző. Két említésre méltó fő csoport van, az egyik különbékét szeretne kötni Németországgal, itt a befolyásos arisztokraták mökött a cári „szamoderzsavja", egyeduralom hanyatlásának, szétesésének sötét figurája, Raszputyin áll. A másik a cári udvar ellen, de lehetőleg az alkotmányos monarchia megőrzése mellett az angol — francia szövetségről álmodozik. Mindkét összeesküvő csoport a fellegekben jár, helyettük az orosz nép követel szót. Beérett a helyzet. Elérkezett a híres tíz nap, amely megrengette a világot, az Októberi Forradalom. A munkás- és katonaküldöttek petrográdi szovjetjének 1917. november 7-i ülésén Lenin a szovjethatalom feladatairól beszélt. Megalakul a munkás-paraszt kormány. Dekrétumot fogadnak el a békéről, majd a földről, mely első pontjában leszögezi, hogy a földesúri földtulajdon azonnal és miden megváltás nélkül megszűnik. A megalakult munkás- s paraszt kormány előtt nem ismeretlenek az elnyomott nemzetek és nemzetiségek problémái. Ezért a munkás-paraszt kormány nyilatkozatot fogad el és ad ki Oroszország népeinek jogairól. Ezt a nyilatkozatot az oroszországi köztársaság nevében Joszif Visszarionovics Dzsugasvili-Sztálin, a nemzetiségi ügyek népbiztosa és Vlagyimir lljics Uljanov-Lenin, a népbiztosok tanácsának elnöke írta alá. Ebben a nyilatkozatban olvashatjuk: „A cárizmus idején Oroszország nemzeteit rendszeresen egymás ellen uszították. Az ilyen politika eredményeit mindenki ismeri: egyfelől mészárlás és pogromok, másfelől — a népek rabsága. Az uszításnak ez a gyalázatos politikája nincs többé és sohasem térhet vissza. Mostantól kezdve ezt a politikát Oroszország nemzeteinek őszinte és becsületes szövetsége kell hogy felváltsa . . . ... A népbiztosok tanácsa úgy határozott, hogy Oroszország nemzetiségeit érintő tevékenysége alapjául a következő alapelveket fogadja el: 1. Oroszország nemzeteinek egyenlősége és szuverenitása, 2. Oroszország nemzeteinek szabad önrendelkezési joga, a különválást és önálló állam alakítását is beleértve, 3. Minden és mindenféle nemzeti és nemzeti-vallási előjog és korlátozás megszüntetése, 4. Az Oroszország területén lakó nemzetiségi kisebbségek és etnográfiai csoportok szabad fejlődése." íme ez volt az Októberi Forradalom nemzetiségi politikájának krédója, melyet a Szovjetunió igyekezett és igyekszik megvalósítani, s mely tanulságul és ragyogó példaként állhat minden szocialista ország előtt, így mielőttünk is. Hosszú, utcára épfiit, kiskert nélküli ház. Az udvarában árnyat adó szőlőlugas. Villanyfény szűrődik ki az épület hátsó részében lévő helyiségből. Magas, csontos, szikár emberrel találkozunk a konyhában. Arcvonásai markánsak, kemények. — Éppen most jöttem meg. Foglaljanak helyet —, mondja, mikor felfedjük jövetelünk célját. Leül az asztal túlsó végére. Pártkönyvet vesz elő, melyben ez áll: Neve: Bauer Béla Nemzetisége: magyar A CSKP tagja: 1921-től Ezt megelőzőleg: A szociáldemokrata párt tagja 1919—21-ig. Beszélni kezd, mondanivalóját széles gesztusokkal kíséi'i. — Ukrajnában, Harkov mellett éltem át a forradalmat. Fűtő voltam az egyik kisváros villanytelepén. Dolgoztak itt mások is, hadifoglyok. Itt hallottam először a szakszervezetről, a forradalomról, a szocializmusról. Egyik beszélgetésük alkalmával szóba került, hogy a villanytelep kéményére zászlót kéne felhúzni. „Na jól van, de hogy visszük fel oda?“ — kérdezték néhányan. „Sehogy — vetette ellen az egyik —, majd fölmegy az maga!“ Valamelyik nap, az esti beszélgetés után az egyik bécsi félrehúzott. — „Tudsz-e sárkányt készíteni, eregetni?“ — kérdezte. Tudok hát hogyne tudnék! Hiszen gyerekkorom kedvelt szórakozása volt odahaza, Diószegen a sárkányeregetés. így történt azután, hogy november hetedikén reggel fönt volt a hatalmas, vászonból készült vörös zászló a villanytelep negyvenkét méter magas kéményén ... Az emberek csak nézték a lengedező zászlót, és nem tudták elképzelni ki vitte fel, hogyan került oda a szédítő magasba... Ezután rövidesen hazakerültem.. Ezerkilencszáztizennyolc február tizennyolcadikán már jelentkeztem Bratislavában, a kaszárnyában. Nemsokára pedig már a diószegi cukorgyárban dolgoztam. A szociáldemokrata párt tagja voltam, de Horváth Gyulával már a diószegi vasútállomáson vártuk a hazatérő hadifoglyokat, és toboroztuk őket az illegális kommunista pártba. Jelentkeztek is az emberek: Sidó Dávid, Jung Tivadar, Szalay Jenő, Molnár Ferenc... A szociáldemokrata párt leple alatt, de már más célokért küzdöttünk, harcoltunk. Folyamatosan beszél. Lassan kirajzolódnak előttem a fiatal ember életének körvonalai. A fiatal emberé, aki Ukrajnában került kapcsolatba a forradalommal, aki nagyon fiatalon jegyezte el magát a munkásmozgalommal, és életének elkövetkező évei során az akkori ideálok megvalósításáért harcolt. Az idő közben előrehaladt. Elbúcsúzom tehát azzal, hogy legközelebb ismét felkeresem és folytatjuk a félbenhagyott beszélgetést. XXX A diószegi vasútállomás előtt kerékpározunk el. Itt várta tehát tizenkilencben a hadifogságból hazatérő foglyokat egy huszonkét éves legény, hogy megnyerje őket a haladás eszméinek. Lassan haladunk útunk célja, a Feketevíz felé. Nem csoda, hiszen mellettem nyolcvan kemény év tapossa a pedált. — Ide szoktam kijárni, néha hetente háromszor is, az Osztályokba — mondja Béla bácsi. Szabályozzák a Feketevizet, és most éppen itt tartanak. A kis kitérő után folytatjuk a beszélgetést: — Tizenkilenctől huszonegyig, a fenyőházi konferencia utánig Mészáros András volt az illegális pártsejt vezetője. A fenyőházi konferencia után — amelyre egyébként a szociáldemokrata párt két tagja, Dévány Pál és Szalay Rudolf ment el tőlünk —, a Marmorstein-féle vendéglő udvarán megtartott gyűlésen — ezen Felcán Árpád is ott volt — Petrányi Józsefet választottuk meg. öt követte azután Kapuca István és Takács Szilveszter. A kosúti események napján Dunaszerdahelyre küldte ki Richter Mihálylyal. Nemzetgyűlési képviselő volt, részt vett mint szónok a verebélyi és a korompai sztrájkban is. Nevét ma utca őrzi Diószegen. A sortűz másnapján Takács Szilvivel, a kommunista bíróval elmentünk Kosútra. Major Istvánt kerestük. Ekkor találkoztam Gottwald elvtárssal. Szilvi, aki tudott pár szót szlovákul, beszélt is vele. — Ja, hogy el ne feledjem, két évig volt nálam egy írógép, mondanom sem kell tán, illegálisan. Röpiratokat sokszorosítottam rajta. Közel vagyunk, az úthoz, emberek jönnek-mennek. Odaköszönnek, szólnak. — Jó napot, szervusztok — köszön vissza Béla bácsi. Azután folytatja. — De nehogy azt gondolja, hogy csak gyűléseztünk, szervezkedtünk. A kultúra sem volt mostohagyerek. Emlékezetében kutatva színdarabcímek kerülnek elő. Ének a búzamezőkről, Vakablak, Éjjeli menedékhely ... Szalay István és Vavrik Gyula végezték ennek a munkának oroszlánrészét. A további beszélgetés során megtudom: negyvenhatban koholt vádak alapján bíróság elé kerül. Felmentették, de a cukorgyárat el kellett hagynia. Csehországban telepedett le, Karlovy Vary mellett Sadovban. Negyvenkilencben hazajött és néhány lelkes emberrel azonnal nekilátott a CSEMADOK szervezet megalakításának szülőfalujában, ötvenkettőig az elnöki tisztséget is ő töltötte be. ötvenháromban pártelnök lett. Segített, szervezett, tanácsot adott. Ismét a cukorgyárban dolgozott. Azután megbetegedett, több mint egy hónapig nyomta a kórházi ágyat. Hazatérte után nem sokkal nyugdíjazták. Ezután is eljárt a gyűlésekre, segített, ahol csak tudott. Munkája elismeréséül több kitüntetést, oklevelet kapott. Ezek egyike a Szakszervezetek Központi Tanácsa által adományozott arany csillag. — Hát így éltem én — mondja, mikor lassan szedelőzködünk, hogy elinduljunk hazafelé. Sötét fellegek gyülekeznek. — Mostanában ritkán vagyok otthon — mondja már útközben. — Ha csak lehet, elbiciklizek valamerre. Közben beérünk a faluba. — Maga eggyel arrébb lakik ugye? — kérdi. — Én meg erre megyek, erre közelebb. Viszontlátásra! GÖRFÖL JENŐ A szerző felvétele Lapzárta után kaptuk a szomorú hírt, hogy Bauer Béta, a párt alapító tagja elhunyt. 3
