A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-29 / 43. szám

NINCS IGAZAM? Háromnegyed órás várakozás után elveszítettem a türelmemet. Ugyanis ennyi ideig vártam a Bra­tislava és Kosice (Kassa) között közlekedő Tátrán expressz büféko­csijában. 1977. augusztus tizenki­lencedikén. Nem utazom túl gyak­ran ezen a vonalon, így nincsenek tapasztalataim a kiszolgálást ille­tően. Legbűvölőbb mosolyommal pró­báltam felhívni magamra a közép­korú pincér figyelmét, aki ott tán­torgott az asztalok között, igyekezve valamelyest tartani az egyensúlyt a rakoncátlan kocsiban. Persze nem én voltam az egyetlen, aki hiába próbálkozott magához csábítani a pincért. Ugyanis függetlenül az ér­kezés sorrendjétől arfhak sikerült rendelnie, aki éppen azon a sze­rencsés helyen ült, ahová a vág­tató vonat rázása következtében a pincér éppen sodródott. Másodszor pedig az járt jól, aki röviditalt ren­delt. Mivel jómagam sem jó helyen nem ültem, de meg a tömény szeszt sem kedvelem, így aztán hiába vá­rakoztam. Itt, a vonat büfékocsijá­ban ugyanis az a szokás, hogy a fölösleges imbolygást, szaladgálást megtakarítandó az ide-oda dülön­gélő pincér kínálja fel készségesen az italokat, a pálinkát, meg a sört, ami a büfékocsi egész italkészlete. Az utas aztán egyéb választék hiá­nyában kénytelen a vodkát vagy borovicskát inni, még akkor is, ha teste-lelke nem kívánja. Issza, nem issza, mást nem kap. Ráadásul a pincér furcsa „szellemeskedéssel" próbálta pálinkaivásra buzdítani a vendégeket, köztük néhány vékony­pénzű fiatalt, nyilván diákembert, hozzám nem jutott el. Háromnegyed órás várakozás után kezdtem betelni a látottakkal, hallottakkal. Felálltam és odamen­tem az ajtófélfához támaszkodó másik pincérhez. — Kaphatnék valamit enni? — kérdeztem. — Nincs semmi — volt a tömör válasz. — Ezt meg hogy értsem? — Ügy hogy nincs semmi. Nem elég ez magának? . . . — Tudtommal egy büfékocsiban ételt is szolgálnak fel — közöltem mély meggyőződéssel. — Nincs semmi, értse meg már végre — emelte feljebb a hangját. — És különben is mindjárt zárunk. — Hogy-hogy? Hiszen alig egy órája nyitottak. — Ez a kollégám csak úgy bese­gít. Ö már végzett — mutatott fejé­vel az engem csaknem elsodró pin­cér felé. — Akinek itt kéne lenni, az szabadságon van. — És mint aki jól végezte a dolgát, elfordult és a kollégájával kezdett társalogni. Már kifelé indultam, amikor még utánam szólt: — És ha valami nem tetszik, akkor mehet panaszkodni a . . . Hát ugye, a jóból is megárt a sok. Eleget olvashatunk és hallha­tunk az utazás kultúrájáról, amihez természetesen hozzátartozik az utasellátás s ezen belül a rendes, udvarias kiszolgálás is. De amit itt tapasztaltam, a modortalan, udva­riatlan durva viselkedés, nem­igen válik díszére az Utasellátónak. Lehet, hogy a két pincér azért volt olyan kelletlen, mogorva, mert ta­lán hosszabb ideje szolgáltak, nem volt aki felváltsa őket, de ez akkor sem ok arra, hogy ne tudjanak ma­gukon uralkodni. Ha pedig valaki szabadságon van, és helyettest állí­tanak a helyére, ez még nem jelen­ti azt, hogy a helyettesnek nem kell maradéktalanul ellátni a munkáját. Ez semmiképpen sem lehet ok arra, hogy a büfékocsi idő előtt bezár­jon, sorsára hagyva az éhező­szomjazó utasokat. Nincs igazam? VARGA LÁSZLÓ ÉS A KULTÚRA? Egyik ismerősömtől hallottam, hogy falujukban kihasználatlanul áll a tetemes beruházási költséggel épült művelődési otthon. Gondoltam, utánajárok a dolog­nak. Felkerestem hát az említett művelődési otthon vezetőjét, aki mellesleg régi ismerősöm. — Gyakran igénybe veszik a köz­ség lakói a művelődési otthont — szögezte le elöljáróban a kultúrház vezetője. — Majd minden hétvégé­re esik egy lakodalom. Népes köz­ség ez, sok a házasodni szándéko­zó fiatal. Meg aztán a helyi mező­­gazdasági termelőszövetkezet veze­tősége is hagyományosan a műve­­lédősi otthon nagytermében rendezi meg az aratási és a szüreti ünnep­séget, s itt tartja a zárszámadással kapcsolatos ünnepi taggyűlést is. Aztán itt vannak szép számban a társadalmi szervezetek. Hol az ifjú­sági szövetség, hol a Nőszövetség, hol meg a sportegylet, a Vörös­kereszt vagy a tűzoltószervezet ren­dez táncmulatságot. Természetesen vannak népművelési jellegű rendez­vények is; ilyen volt például nem­régiben a Nőszövetség által szerve­zett sütő-főző, illetve szabás-varrás tanfolyam. Elárulhatom, hogy igény­be vették már a kultúrotthon nagy­termét disznótor, sőt halotti tor cél­jaira is. — Gondolom — szakítottam fél­be a művelődési otthon vezető­jét —, azért emellett igazi kulturá­lis tevékenység is folyik a község­ben, klubélet, amatőr színjátszás . . . — Sajnos, ilyen zsúfolt program mellett egyelőre kénytelenek va­gyunk az ilyen jellegű műsorokat nélkülözni — volt a meghökkentő válasz. Pedig ugye, nem csak kenyérrel él az ember. Vagy ez erre a köz­ségre nem érvényes? . . . BODZSÁR GYULA Az utolsó barlanglakó? Nemrég felfe dezett törzs gyermeke a Fülöp-szigetek röl. Ök még a kökorszakban élnek. Archeológusok most találtak rá Rómá­tól északra az i. sz. 2. századából való márvány Apolló-szoborra. A görög szo­bor c Vatikáni Múzeumban látható bel­­vederei Apolló másolata. Sztárok egymás közt: Artur Rubinstein és Sofia Loren. Szabad a fröcskölés! Az angol gyártmányú — a zuhany vagy a fürdőkád köré szerelhető — összecsukható müanyagfal, a háziasszonyok örömére, megaka­­dályozza a fürdőszoba „elázását”. _ 18

Next

/
Thumbnails
Contents