A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-29 / 43. szám
ZIRIG ÁRPÁD: KELLENEK AZ ÜJ CSODÁK egy szer majd a mi fánk is megtermi gyümölcsét s az óra mely szívünk fölé merevedett megkezdi melengető ketyegését égen vadlibák húznak föl a táj csúcsára felejtik lassan a mélység gyászharangját felejtik lassan a jégszivü tutajos hóhért röptűkben megfogyatkozva is szárnyuk szűz szeleket simogat istenek kövessük röptűket a mélység moszatjától ragacsos koponyánkat fölemeljük gyógyítsa szemünk világát a fény hogy lehessünk Káinnál Kániabb Jákobok éj közepén salétrom árnyak suhogásakor akkor arcunk helyén talán arc lesz ma is kellenek az új csodák végzet-sírgödrökből kihajtó acélfantomos remények ágyéktakarót lebbentő himlendületek hogy a csend szorító karjából kitörve megalkodhassuk képmásainkat kellenek az új csodák hogy az idegen kardokon vergődők rátaláljanak a szabadulásra és az atomszennyezödéstől megtisztított tenger-tág térben dalolhassanak kellenek az új csodák hogy egyszer majd a mi fánk is megteremje gyümölcsét mert nem minden asszony született jajveszékelésre hogy a karácsony vak csillaga alatt várja sirassa saját kisdedét Ha a mérleg egyik serpenyőjére egy ötkilós súlyt teszünk, a másikra viszont csak egy tízdekásat, a két serpenyő egyensúlya megbomlik, s a tízdekás súly a magasba emelkedik, mert az ötkilós mellett könnyűnek bizonyul. Elismerem, furcsa dolog ilyen hétköznapi, példával indítani egy recenziót, 'hiszen magam is tisztában vagyok azzal, hogy a gondolatokat lehetetlen kilóra vagy dekára mérni, még akkor is, ha egyébként igen súlyos gondolatok azok. A Dobos-regén nyel kapcsolatos véleményemet azonban ezzel a példával tudom a leginkább szemléltetni. Mi az tehát, ami véleményem szerint könnyűnek bizonyul a regényben, ami miatt megbomlik a műalkotás egyensúlya? Mindenekelőtt a jelen, azaz a lakótömbök életének az ábrázolása. Míg a Dobos ábrázolta múlt képe szinte teljes, tehát ott vannak benne a munkások, a parasztok, a kommunisták, a zsidók, a suszterek, gépészek stb., s a különböző társadalmi rétegekre jellemző életszemléletek és magatartásformák, tehát megvan benne a társadalmi élet totalitása (s ebből fakad tulajdonképpen az emberi létformák, a különféle élethelyzetek reális ábrázolásának lehetősége, amivel él is a szerző), a jelen társadalmát — ha az Ipoly partjáról a fővárosba szakadt öreg csőszt nem számítjuk — néhány „félreslklott” értelmiségi képviseli, akik egész életüket ivással, nőhajkurászással, szeánszozással töltik: persze, bizonyára mást is csinálnak, hiszen mindegyiknek megvan a maga foglalkozása (az egyik zenekritikus, a másik szerkesztő, a harmadik író stb.), munkájukról azonban semmit sem tudhat meg az olvasó. Ha valaki a regényben leírtak alapján próbálna értelmiségünkről képet alkotni, az a meggyőződése támadhat, hogy társadalmunk „szellemi elitje" — ha szabad ezt a kifejezést használnom — csupa szélhámosokból, részeges „nekem istákból" tevődik össze. Hiányzik a regényből, helyesebben mondva a regényben ábrázolt jelenből Zlatko ellenpólusa, aki minden bizonnyal létező, húsvér ember, mert ha nem így volna, össze kellene rombolnunk, bombáznunk mindent, a szeánszéletnek ugyanis nincs értelme. A könyv fülszövegének írója „a mű hagyományos realizmusáról" beszél, a jelent ábrázoló fejezetekben azonban hiába keressük ezt a realizmust: hiszen a realista ábrázolás tulajdonképpen nem más, mint a különféle élethelyzetek, lét-, illetve magatartásformák adekvát kifejezése. Vagy a mi jelenünkben csupán egyetlen létforma — a „szeánszéletű" értelmiségiek létformája — létezik? A mi társadalmunkban nincs földműves? Nincs munkás? Nincsenek Kőműves Kelemenek, suszterek, gépészek, kommunisták? A ma realitása a Zlatko-félék határozatlansága és felelőtlensége lenne? Az italozásba-menekülés valósága? Bizonyára a szerző is tudja, hogy ez nem így van. Zlatko is él, lélegzik, ő is itt van közöttünk, ez tagadhatatlan: de másfajta ember is létezik, s merem hinni (talán túlságosan naiv vagyok?), hogy a „másfajták" vannak többségben. A regényből pedig éppen ez a másfajta mai ember hiányzik (főleg ha meggondoljuk, hogy a szerző — a könyv fülszövegének tanúsága szerint — az úgynevezett „szintetikus regény" megteremtésére törekedik). A jelen ábrázolásának ez a fogyatékossága okozza aztán, hogy a napjainkban játszódó részek „kilógnak” a regény szerkezetéből. A múlt totalitása mellé odakívánkozott volna az egyensúlyt — vagy ha úgy tetszik: a szintézist — megteremtő totalitás, a jelen totalitása. A regény legnagyobb értéke minden bizonnyal a szülőföld mesteri ábrázolása. A legszebb, legmegragadóbb fejezeteket kétségtelenül a szülőföld, az itthoni táj, az itthoni emberek szeretető ihleti. A főszerepeket — mert egyetlen főszerepről nem beszélhetünk (hacsak magát a történelmet nem vesszük főszereplőnek) — tulajdonképpen az író emlékezetében élő emberek játsszák, összefüggő eseménysort, afféle „epikai cselekményt" hiába keresünk a regényben. Az egész mű a múltból felbukkanó alakokra épül, egységét csupán a szerző narrátor-szerepe biztosítja. Dobos, alaktól alakig, magatartásformától magatartásformáig vezet bennünket, s figuráit valóban árnyaltan, hitelesen ábrázolja. Jellemei reálisak, életteljesek, igazak, el tudjuk képzelni valóságos prototípusaikat. Az egyes alakok természetesen nem légüres térben, hanem oz adott társadalmi feltételek között fejlődnek, tehát a történelem determinálja őket. Persze, ez a determináció nem azt jelenti, hogy az alakok a történelmi folyamat passzív „elszenvedői”, hiszen — kisebb vagy nagyobb mértékben — mindannyian aktívan részt vesznek sorsuk alakításában. Az individuális és a történelmi egysége ezért Dobosnál nem metafizikus, hanem dialektikus egység. Ám nem minden jellem fejlődik a történelemmel összhangban, sokszor azt látjuk, hogy bizonyos alakok, sorsok nem a történelemmel fejlődnek, hanem éppen a történelem ellen lépnek fel: tehát nemcsak dialektikus egységről, hanem dialektikus ellentétről is beszélhetünk. Dobos tehát a történelmi múltat nem realista, hanem egyenesen szocialista realista módszerekkel ábrázolja. Mert az emberi sorsot láthatjuk következetesen vágy kevésbé következetesen, de igazán csak a perspektívák szempontjából érthetjük meg: a szocialista realista mű az emberi létezést nem statikus adottságként értelmezi, hanem mint a társadalmi fejlődés átmeneti stádiumát, amelynek értelme van, amely valahonnan valahová irányul, amelynek megvan a maga múltja, jelene és jövendője. Dobos valóban nagyszabású tablót fest a szlovákiai magyarság életéről: az emberi sorsoknak ezt a gazdag skáláját talán egyetlen más szlovákiai magyar regényben sem találjuk meg. Kőműves Kelemen, Kormoskendi, Róza, Salamonék stb. története: mind egy-egy remekbeszabott novella, amely nélkül szegényebb lenne irodalmunk. S mégis azt kell mondanom, hogy az Egy szál ingben tulajdonképpen egy elszalasztott lehetőség regénye: mert valóságos eposszá, a csehszlovákiai magyarság hatvan évének eposzává válhatott volna, ha a teljességre irányuló művészi törekvés — amely a múlt ábrázolásában megvalósul — a jelen ábrázolásában is következetesen érvényesült volna. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a mű kezdő, illetve befejező képe ugyancsak egy elszalasztott lehetőségről tanúskodik: a csallóközi árvíz hatalmas jelképpé terebélyesedhetett volna, ha a szerzőnek sikerül következetesen végigvezetnie a regényen: a szimbólum azonban nem bontakozhatott ki a maga teljességében, mivel a nyitó és a záró kép között túlságosan nagy „szakadék” tátong.) Dobos László regénye kétségtelenül erőteljes törekvés a szintetikus, történelmi vonatkozásokban gazdag szlovákiai magyar regény megteremtésére, de — sajnos — valóban csak törekvés marad. A megvalósításra egyelőre még várnunk kell. Varga Erzsébet 11
