A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-22 / 42. szám
Duba Gyula. A BIEDERMEIER KOMÓD A régiségek elődeink szorgos életének és teremtő akaratának a jelzései, látjuk rajtuk készítőik mesteri tudását és használóik óvó gondoskodásának a kézjegyét. Régmúlt világ követei a régiségek. S megfigyelésem szerint sokan így vannak velük keresik, szeretik ps szemrebbenés nélkül vásárolják őket, ezért lehet korunk a régiségek kultuszának és a népmozgalommá vált műgyűjtésnek a reneszánsza. Avitt kegyszereket és bőven oxidálódott rézmozsarakat veszünk, rozsdás vasalókat és zöldfoltos gyertyatartókat cipelünk otthonunkba, hogy nehéz munkával kitisztogassuk őket, szúette fafaragásokat állítunk szét szobáinkban és elrevült szíjjakon lógó kolompokat gyűjtünk lelkesen. A virágos rokkákról és színes falitékákról ne is szóljak, megjavítva és kitisztogatva lakásunk megbecsült díszei. Én addig még csak olajképeket és empire gyertyatartókat gyűjtöttem, amikor megláttam a komódot. — Kétségtelenül biedermeier — mondtam azonnal magamnak —, tiszta stílus, megvan százötven éves, múltszázadi magyar mester remeke ... ! Vonzott a komód, mint erős mágnes a vasreszeléket, s a vonzás erői berántottak az üzletbe. Teljesen váratlanul dédapám jutott eszembe, aki éppen ezernyolcszáznegyvennyolcban szülelett, az ő szülei korában lehetett a komdód vadonatúj. Megbabonázva fizettem ki érte nyolcszáz koronát. Egy maszek fuvaros szállította haza kistraktoron s az emberek megbámulták, házunk lakói az ablakokban lógtak és arcukról ítélve azt találgatták, hogy mi történt velem. Otthon jobban megnéztem a komódot és láttam, hogy leromlott állapotban van. Zömök, esztergált lábait szú marta, finom barna furnérlemeze több helyen felpúposodott, a tetején is hasadozott, rojtos volt a furnérlemez és hosszú, szürke repedés vicsorgott rajta. Karcsú, kecses komód, mesteri munka, csak rossz bőrben van. Végül az ebédlőbe állítottuk a tálaló mellé. A tálaló alig negyvenéves, nem régiség, korunk vonalait viseli, s a komód úgy áll mellette, mint egy múlt századból itt felejtett, szegény rokon. Nem mutat, elvész mellette, még a kulcslyukakat övező rézdíszek is halványabban ragyognak, mint a régiségkereskedőnél. Nincs mit tenni, meg kell javíttatnunk a komódunkat. A hálószobában van a legtöbb hely, felszedtük a szőnyegeket s a szoba asztalosműhellyé változott. Az asztalos szorgalmasan enyvezte, csiszolta, gyalulta és fényesítette a komódot. Napokig kopácsoll a lakásban, a gáztűzhelyen enyvet főzött, nagy türelemmel a szúlyukakat is betömögette. Szinte felkiáltottunk a meglepetéstől, amikor elkészült, a komódunk megfiatalodott és megszépült, mint amikor a mesében egyszerre gyönyörű kisasszonnyá változik a csúf boszorkány. Visszaállítottuk a tálaló mellé. A komód csillogott, vibrálva úszó fények sugároztak belőle, mintha glória venné körül. A korszerű, zömök, fiatal diófatálaló egészen elhomályosult és jellegtelenné vált a fényétől. Mi tagadás, a megújult biedermeier komód nyugtalanítóan hatott ránk és feldúlta az ebédlő összhangját. Vonzotta a tekintetet. Kivált környezetéből, hatni, kápráztatni akart. — Nem élhetünk így vele — jelentette ki a feleségem —, a komód társat akar magának, megfelelő környezetet keres. Addig nyugtalanít majd, amíg nem gondoskodunk a számára méltó környezetről... Tény, hogy a komódnak korban és stílusban hozzáillő társat kell keresnünk. — Élettársat — hunyorítottam a feleségemre huncutul. Jártam a régiségkereskedéseket és mohón szimatoltam antik asztalka, biedermeier vitrin, esetleg fotel után. A feleségem apróhirdetéseket böngészett, de sokáig csak használt menyasszonyi ruhákra, szállítható garázsokra és érmegyűjteményekre, meg harminc család méhre bukkant, de ezekre nem volt szükségünk. Mégis neki lett szerencséje, néhány hét múlva apróhirdetés útján vásároltunk egy késő biedermeier ebédlőasztalt, hat rézveretes székkel. A komódtól fiatalabb bútor, mégis jobban megrágta a szú, hanyag gazdái lehettek, csupa lyuk és repedés. Az asztal lapja foltos, görbe és dudorodott, de a lábai bőven faragottak, fénylőek. Kétségkívül kései biedermeier stílus, reneszánsz elemekkel kevertem Asztalosunk, ahogy meglátta új szerzeményünket azonnal felgyűrte az ingujját és politúra előleget kért. — Szépek a régi bútorok, de nagy hátrányuk, hogy azonnal javítani kell őket — állapította meg a feleségem —, ha nem kellene azonnal javítani, sokkal szebbek lennének. Az asztalos nem filozofált, fütyörészve kaparta le az asztal lapjáról a felpattogzott glazúrt s közben mérgesen füstölgött magában: — Belakkozta a kontár — dohogott az elődje munkája felett — micsoda fuser, egyszerűen belakkozta a csibész. Talán nem is ismerte a politúrt ...! Most tovább tartott a munkája, hetekig kopácsolt és enyvezett a hálószobában. De amikor készen lett, elámultunk a faragott lábú asztal lapja úgy csillogott, hogy borotválkozhattam volna a tükrében. A székek rézszögei szikrázva ragyogtak és a faragások frissen politúrozott, nemes vonások túlszárnyalták képzeletünket. Az asztalt is az ebédlőbe állítottuk, és köré raktuk a székeket. Egyszerre mintha minden bútor megsemmisült volna a szobában, lényegtelenné vált, jellegtelen, ócska kacatnak hatott. Az addig hetyke tálaló kopott nyúlólnak. a régi ebédlőasztalunk viharvert hokedlinek, a diófa heverő pedig szegényes vacoknak egy éjjeli menedékhelyen. Néhány régi bútort pánikszerűen eltávolítottunk az ebédlőből. — Még így sem érvényesülnek — nézte a szobát a feleségem —, be vannak szorítva, nincs elég helyük .,. Igaza volt, a megifjodott antik bútorok nem nyughattak, teret követeltek maguknak. Nyomták szét maguk körül a falakat. — Levegőt akarnak — helyeseltem —, távlatot követelnek a vonalaiknak. Nem szokták meg, hogy egy szövetkezeti lakás ebédlőjében összezsúfolják őket. Ilyen bútoroknak nagy, szellős helységek kellenek, hogy szabadon érvényesüljenek és a tekintet teljes pompájukban gyönyörködhessen bennük. Szinte hallom, ahogy sóhajtoznak: teret, levegőt! Teljesen leromlott a helyzet, amikor vettünk még egy bronz empír asztalkát és hozzá egy faragott karosszéket. Ahogy a komód mellé állítottuk őket, az ebédlő falai érezhetően megremegtek, mintha fáznának és borzongnának. Ekkor már óriási volt az antik bútorok nyomása, s a tér hiánya egészen fojtogató feszültséget idézett elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy lakásunk, a mai formájában nem megfelelő a számunkra. — Az ebédlő és a dolgozószoba közül le kell bontanunk a válaszfalat — javasolta habozva a feleségem, aki mindig kezdeményezőbb volt ilyen helyzetekben —, tenni kell valamit, hogy érvényesülhessenek. Érzed, milyen nyomasztó itt a levegő, majd megfulladok! Elmentem a lakásszövetkezet vezetőségére, de nem egyeztek bele, hogy falat bontsunk, mert leszakadhat a mennyezet és az antik bútorainkkal együtt maga alá temet. Nyughassanak, intettek meg szigorúan a vezetőemberek, tudatosítsák, hogy nem kastélyban laknak! Boldogan a homlokomra csaptam és elrohantam. — Megvan ... áldásos ötlet, egyedüli megoldás, ha a bútorainkhoz kastélyt veszünk!... A feleségem, aki nemcsak kezdeményezőbb, de reálisabb is, nem nagyon lelkesedett az ötletért. — Gondolod, hogy kastélyvásárláshoz is ad kölcsönt a Nemzeti Bank? — Nem tudom — kissé elbizonytalanodtam —, talán... de nincs más lehetőségünk, benne vagyunk a pácban, most már kastélyt kell vennünk, néhány nagyobb teremmel, különben a bútoraink tönkreteszik az életünket! A bútorok, talán értették a beszélgetést, a biedermeier komód mintha nekifeszült volna a falnak, hogy tágítsa a szobát, s a rézgombos székek türelmetlenül topogni látszottak. Eladó kastély után kezdtem érdeklődni az ismerőseimnél. Egyesek gyanakodva néztek rám, mások zavartan nevettek és hirtelen elköszöntek, egy cinizmusáról ismert barátom pedig hidegen azt tanácsolta, hogy legjobb lesz, ha kitataroztatom Beckó várát és odaköltözöm a bútoraimmal, de talán az is elég lesz, ha felmászom a romvár csúcsára és a mélybe vetem magam. A feleségem sem tétlenkedett, újra az újságokba mélyedt és apróhirdetéseket böngészett. Polgártársaink sok mindent eladtak: parasztházat, fáskamrát, csűrt és dohányszárítót, víkendháznak használható kutyaólat és üzemképes vízimalmot, még második világháborús bunkert is borospince céljaira, de kastélyt egyet sem. — Várnunk kell — intettem türelemre a feleségemet, aki már csüggedni kezdett. — Mindent eladnak manapság, kell, hogy kastélyt is adjanak el... Nem bírtuk megállni, hogy ne vásároljunk még néhány antik bútordarabot, hogy kiegészítsük velük a meglévőket, de a gondjaink tetemesen megnövekedtek. Lesütjük előttük a szemünket és zavartan motyogunk: tudjuk, tudjuk, teret, levegőt!... Éjszakákon át töprengünk a megoldáson, szenvedünk. A helyzet tragikus. S a feleségem még nem tudja, ami egy különösen gondterhelt éjszakán eszembe jutott. Kastélyt veszünk, rendben van, beköltöztetjük a bútoratinkat... kitűnő, de ki fogja takarítani a termeket? Az Ogonyok címlap, ján közli az ifjú, alig tizenkilenc esztendős Jascsenkónak a képét, aki nemrégen kétszáz, harminchárom centiméteres teljesítménnyel új világrekordot állított fel a magasugrásban. A képen Jascsenkót edzés közben láthatjuk a Dnyeper partján. Képrejtvénynek is beillik ez a felvétel, amelyet a londoni Természettudományi Múzeumban készítettek letapogató elektronmikroszkóppal egy sáska fejéről. A kártevő fején ievő szőrök részei a levegő relatív mozgását megállapitó aerodinamikai érzékelő rendszernek. (Szaknyelven!) Az angliai Hull város mellett épülő, Humber Bridge nevű hid a világ leghosszabb függőhidja lesz: hossza pontosan 1390 méter. 1979 tavaszán adják át rendeltetésének. A római Piazza Navonán készült ez a felvétel Sydne Roméról, aki gyakori vendége az olasz fővárosnak. Az amerikai filmszinésznö most a Regards című filmet forgatja Olaszországban, Johnny Dorelli oldalán. Leonard Kennings festőművész egy évig dolgozott, amíg ezt a Rolls-Royce autót beborította a San Francisco történelmi eseményeit ábrázoló aranylapokkal. A százezer dollárt érő autót a megrendelő Rosenberg házaspái a város múzeumának ajándékozta. 18
