A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-09 / 27. szám

PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA

MÄCS JÓZSEF

Gömör a szűkebb hazája. Bátkán született 1931. április 18-án.

A csehszlovákiai magyar próza egyik jelentős képviselője.

Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely gyerekfejjel élte át a második világháború előzményeit, megrendítő eseményeit, a felszabadulást, a nagy társadalmi átalakulásokat. Fiatalon, alig huszonkétévesen már újságíró, s az ötvenes évek első felében kezd elbeszéléseket, novellákat, kisregényeket és regényeket írni.

Témáit a tegnapi és a mai falu életéből veszi. írásaiban nyomon követhetjük a régi paraszti világ ellentmondásait, a falu nagy osztálykülönbségeit, a szövetkezetalakítással járó feszültségeket.

A gimnázium alsó négy osztályát Rimaszombatban, a tanítóképzőt Sárospatakon, Miskolcon és Bratislavában végezte, majd az itteni Pedagógiai Főiskolán magyar-történelemtársadalomtudomány szakos tanári oklevelet szerzett. 1952-től 1957-ig az Űj Szó, 1957-től 1960-ig az Űj Ifjúság, 1960-tól a Hét szerkesztője. Legnagyobb irodalmi

sikerét Adósságtörlesztés című regényével érte el, amelyért Madách-díjat kapott.

Eddig megjelent művei:

Végnélküli gyűlés (elbeszélések, 1955)

Téli világ (elbeszélések, 1957) Pipafüstben (riportok, 1959)

A kamasz (regény, 1961) Megbillen az ég (kisregény és elbeszélések, 1964) Adósságtörlesztés (regény, 1969) Adósságtörlesztés (regény, 1971, második kiadás)

Kétszer harangoztak (regény, előkészületben)

MOLNÁR EDIT felvétele

Szamarat keresett álmában

(REGÉNYRÉSZLET)

■ Nem jött ólom a szemére. Azon járt az esze, hogy a szamár megszerzése sem minden. Csupán az első lépés. Hámra, kantárra, szekérre, ekére és boronára is szüksége lesz. Ö ugyanis nem Jézus király. Nála nem lesz olyan jó dolga a szamárnak, mint a Gecemáné-kertben. Dolgoztatni akarja. Ugyanúgy ahogy a parasztok a lovaikat. Csak akkor ül fel a hátára, ha mosni viszi a Balogba.

Az apja, anyja szemét sem bántotta mindjárt az álom. Csendesen beszélgettek, és olyasmiről, ami valamennyiüket érintette, amiről már délután is szót ejthettek, amikor Lajcsival éppen a szamárról tárgyaltak. A NUPOD-ban leltár volt, és Árvainénál mankót találtak. Először arra gondolt, hogy valami koldus vagy valamelyik nyomorék felejtette ott a botját. Csak később világosodott meg előtte, hogy leltárhiányról van szó.

A szülei szavaiból, suttogásaiból nem volt nehéz kihámoznia, hogy Arvainét kiteszik a NUPOD-ból. Új boltost keresnek a helyére. Számításba jöhetne az apja is, ha a parasztok nem tartanák veszedelmes embernek. Az a baj, hogy megmondja az igazat.-Nem tart lakatot a száján. így korholta csendesen az anyja. Pedig az igazság sokféle, tudhatná. Más a szegény, más a paraszt és megint más a földesúr igaza. Nagy hibája, hogy nem tud alakoskodni. Régen megtanulhatta volna, hogy könnyen csak a színészkedő ember boldogul.

Milyen bután viselkedett akkor is, amikor a toronyba belevágott a villám. Annyira megrongálódott a teteje, hogy nem az úristen, nem is a szolgája. Varga tiszteletes úr, hanem egyenesen a torony kiáltott kőműves után. S ahelyett, hogy ült volna otthon a fenekén, szaladt ő is a csődülethez, és még ki is nyitotta a száját. Meg ki is mondta, amit gondolt. Aztán mi jár annak, aki megmondja az igazat? Betörik a fejét. Szerencséje, hogy neki nem törték be, pedig buta dolgot mondott. Hogy az isten ezt gyakrabban is megtehetné ... A tornyot aztán nem vele csináltatták meg a parasztok. A szója miatt nem ütötte pénz a markát.

Máskor tartsa a száját, amikor kell, boltosnak meg kínálkozzék, fogta fel egészen érthetően a beszélgetésüket. Menjen a pap, Pörös Pál meg Mák Gergely után. Igazgatósági tagok a NUPOD-ban. Kérje a pártfogásukat. Tegyék meg őt üzletvezetőnek. Helyben van. Lakásra nincs szükség. Előnyösebb megoldást úgysem találnak.

— Oszt ha szemembe mondják, hogy nem kellek? Jó lesz az nekünk? — aggódott az apja.

— Szemesnek áll a világ! — biztatta az anyja.

— Inkább a szemtelennek. Én meg nem vagyok az.

— Csak légy az. Megéri. Én elvezetem a boltot, te meg folytasd a mesterséget. Hamar összeszedjük magunkat.

— Jó, nem bánom. Beszélek tiszteletes úrral meg Pörös Pállal — hajlott a jó szóra az apja.

Aztán elhallgattak. Az egészben azt tartotta a legérdekesebbnek, ahogy készülődtek az Árvainé helyére. Ami számára annyit jelentett, hogy ha az apja a támogatást megkapja, jobban a Lajcsiék szomszédságába kerülnek. A kőrisfa alatt nem Árvainé, hanem az anyja ül majd Juliska néni mellett. Persze más is megfordult a fejében, és az már idegesítette. Mi történik, ha nem tudnak szamarat keríteni? Addig gyötörte ez a kétsége, amíg csak el nem szenderítette az álom. Talán ezért is volt olyan nyugtalan az éjszakája. Járta a vidéket, bebarangolta a Balog völgyét. Kereste a szamarat.

Fejes István számadó juhász tanyája olyan magas hegy tetején volt, hogy onnan már meg lehetett fogni az isten lábát. Kisborjú nagyságú kutyák rontottak rá. Meg legyek raja vette körül. Amin csodálkozott, hogy nem a kisborjú nagyságú kutyák, sem a tengersok légy nem bántották. Nem ment be a tanyára. Mégcsak a juhaklot sem közelítette meg, amelyben egymást túlkiabólva bégettek a birkák. Fejes István éppen jött kifelé. Nem gyalog, lóháton. Lovon ült, nem szamáron. Annyira furcsának találta ezt, hogy köszönés helyett csak dadogni tudott.

— A szamara hol van, Pista bácsi?

— A szamaram, fiam? — állította meg a lovát. — Volt nekem szamaram egyáltalán?

— Ügy tudom, hogy volt.

— Dehogy volt, dehogy volt. Nincs a juhásznak szamara. Csak a nótában — nevetett idétlenül, és a sarkát belevágta a lova oldalába.

Átment a másik helyre, a másik juhászhoz. Újházi Márton már nem ült lovon. Ahogy a tanyájáról kilovagolt, akkor látta, hogy nem ült szamáron sem. A legnagyobb és a legerősebb kos hátán feszített. Ügy vágtatott, hogy porzott utána a dűlőút.

— Hóha, hóha! — állította meg a vágtató kost és Újházi Mártont, aki neheztelt is rá, amiért a tanyája közelébe merészkedett.

— Mit akarasz? Nem félsz, hogy széttépnek a kutyáim? Vagy hogy felhasítják a hasadat a kosaim? — háborgott a legnagyobb kos hátán.

— Szamarat akarok venni. Van-e eladó szamara? — fordult hozzá.

— Gyerek, te eltájolódtál! Milyen szamárról beszélsz? Soha nem tartottam olyan ronda állatot! Juhásznak szamara? — nevetett szélesre húzott szájjal.

— Miért ne?

— Gyerek, gyerek. Tudod, ki tett bolonddá? — találgatta a kos hátán. — Hogy is hívják no? Petőfi. Petőfi Sándor. Az írta a versében, hogy megy a juhász a szamáron. Bizony isten, az tett bolonddá. Annak hitted el, hogy a juhász szamáron jár.

— Az meqlehet — ismerte el.

— Fiam, fiam, de buta is vagy. Feltörekedsz ilyen magas hegyre az után, ami nincs. Nem is volt soha. De engem ne okolj. Okold Petőfit, a költőt, aki nem mondott igazat. A költő mind hazudik — mondta, és mintha mindennek a nagy szarvú kos lett volna az oka, botjával ráhúzott a fejére, és viszszanyargalt a tanyájára.

Teljesen reménytelenül kereste tovább a szamarat. Aztán hogy-hogy nem, egyszercsak az iskolában találta magát, ahol már Petőfi várta. A harmonium közelében állt, és olyan öltözékben, amilyenben a képen. Zsinóros kabát, kigombolt ingnyak, széles nemzetiszínű szalag. Ilyen volt a ruhája.

— De jó, hogy találkozunk — örült meg Petőfinek. — Biztosan útbaigazít.

— Miben lehetnék a segítségedre?

— Szamarat keresek, de sehol nem találok I

— Nem találsz szamarat? Pedig anynyi van a világon! — Lövellt villámokat a szeme.

— Nem kétlábú szamarat keresek. Négylábút. Olyanra lenne szükségem. Ha eligazítana ahhoz a juhászhoz ...

— Melyikhez? — felhősödött a homloka.

— Amelyiknek szamara van.

— Nem ismerek o'ycm juhászt — mondta.

— De hiszen a versében szamáron megy a juhász, és földig ér a lába!

— Igen, igen, most már emlékszem. Miért kéne neked az a juhász?

— Nem ő kéne, hanem a szamara. Azt akarok venni.

— Édes gyermekem — komorodott el.

— Az a juhász meg az a szamár csak a versemben él. Sehol másutt nem létezik. Mert a költő olyan, mint az isten. Abból is teremt, ami nincs. És úgy teremt, hogy elhiszik neki!

— Mit csináljak akkor? — lógatta jobban a fejét, mint a leglustább szamár.

— Vedd meg a verseskönyvemet és mindjárt lesz szamarad — ajánlotta Petőfi.

Még mindig nem adta fel a reményt. Ment tovább. Ha a föld alól keríti is elő, reggelig találnia kell egy valamirevaló szamarat. Befordult a Farkasfalvi kastély udvarába. A nagyságos úron minden szürke volt: a haja, a bajusza, a ruhája, a cipője, a kalapja, sőt még a hatalmas óralánca is, amely ott csüngött a mellén, és valahogy úgy, mint szekér oldalán a kerékkötő lánc.

— Hallom, szamarat keresel — szólította meg a nagyságos úr.

— Jól tetszett hallani — ment hozzá.

— Van-e eladó szamara?

— Mennyit adnál érte, ha lenne? — érdekelte a vásár.

— Amennyit nem sokallna kérni a nagyságos úr! — felelte talpraesetten.

— Jól beszélsz, gyerek, nagyon jól beszélsz. Neked meg is mondom, hogy van szamaram, csak hát nem eladó. Ha túladnék rajta, mivel húzatnám a moslékos kordét? Szükségem van a szamárra. Nem adom oda semmi pénzért. Senkinek. Neked se, pedig te megérdemelnéd.

— Ez baj, — mondta egészen elszontyolodva.

— No, azért ne búsulj. Ne pityeregj. Nesze, itt van egy korona, tedd a bukszádba, csak ne sírj.

Belenyúlt a zsebébe, amelyikben a koronásokat tartotta. Minden zsebében volt aprópénz. Sem többet, sem kevesebbet nem adott a napszámosainak, csak amennyi járt. De azt az utolsó fillérig kiszámolta. Az ő kezébe is belenyomta a koronát, s indult tovább, de mire eljutott volna valahová, az anyja felköltötte.

— Kisfiam, ha nyár lenne, hasadra sütne a nap! Kelj fel gyorsan, mert nemsokára templomba harangoznak.

Nyöszörgött, forgolódott sokáig, aztán kinyitotta a szemét. Rájött hamar, hogy az anyja szólt hozzá, nem Farkasfalviné, a bociollói nagyságos asszony. A nyomasztó álom lehangolta, kétség beejtette. Hiába a szülők beleegyezése, ha nem lesz szamár.

Erőltette volna tovább az alvást, hogy legalább álmában találja meg azt a szamarat, amelyik eladó lesz, és bekötheti az istállójukba.

14