A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-15 / 41. szám
(MEGBECSÜLÉST (érdemlő KULTÚRMUNKASOK MOTTÖ: Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! VÁCI MIHÁLY A CSEMADOK XII. országos közgyűlésén számos küldött hangsúlyozta, hogy a szövetség csak úgy érhetett el szép eredményeket tevékenysége utóbbi öt esztendejében, hogy számíthatott a lelkes, tenni kész kultúrmunkások népes seregére. Ezek az emberek fáradságot nem ismerve tanítanak másokat, vagy fáradságot nem ismerve tevékenykednek maguk is. A közgyűlésen elhangzottak késztették szerkesztőségünket arra, hogy levélben forduljon a CSEMADOK járási titkárságaihoz: küldjék be címünkre járásuk öt legismertebb, legtevékenyebb kultúrmunkásának nevét. A járási titkárságoktól postafordultával kaptuk meg, amit kértünk, s máris kopogtathattunk levelünkkel és kérésünkkel legönzetlenebb és legtevékenyebb kultúrmunkásaink ajtaján. Számos válasz van már az asztalunkon, amelyekben az érintettek keresetlen, de őszinte szavakkal mondják el, mi késztette őket arra, hogy szabad idejük nagy részét a szocialista magyar kultúra ügyének szenteljék, mit jelent számukra ez a nemes feladatvállalás, összeegyeztethető-e szerintük a munkahelyi és kulturális feladatok teljesítése, mennyire értékelik fáradozásaikat legközvetlenebb környezetükben, falujukban, városukban, járásukban, hogyan néznek rájuk azok, akik nem méltányolják kellőképpen a kulturális előrehaladás érdekében kifejtett tnunkát stb. S mi mai számunkban megkezdjük legaktívabb kultúrmunkásaink véleményének a közlését. Ilyen módon is további megbecsülést akarunk szerezni azoknak, akik immár évtizedek óta erőt, időt, fáradságot nem kímélve munkálkodnak szoc. magyar kultúránk felvirágoztatásán. # # # Ezerkilencszázötvenkilenc óta vagyok tagja a CSEMADOK-nak. A naszvadi helyi szervezet elnökének tisztét 1959-től 1969-ig töltöttem be. 1963- ban citerákat készítettünk, majd citerazenekart alakítottunk. A zenekart megalakulásától napjainkig vezetem. Tíz évig voltam tagja a CSEMADOK érsekújvári járási bizottságának. A hetvenes évek elején helyi szervezetünkben az alelnöki teendőket láttam el. Munkámmal érdemeltem ki, hogy néhány országos közgyűlésen is részt vehettem. Ennyit röviden magamról, s most helyi szervezetünk munkájáról ejtek néhány szót. Három ízben rendeztük meg Naszvadon a járási dal- és táncünnepélyt. Mind a három esetben sikeresen. Rendszeres tevékenységet fejtett ki a helyi szervezet színjátszó csoportja. A Bikaviadal, a Két férfi az ágy alatt, de főként a Piroska és a Lulu előadásával amatőr színjátszóink országos hírnévre tettek szert. Népi tánccsoportunk a Kanásztánc, a Karikázó, a Sárdózás és a Fonóban tánckompozíciókkal helyi, járási és területi rendezvényeken lépett fel. Honismereti körünk szintén rendszeres munkát végzett. Évente egy-két kirándulást szerveztünk, ismerkedtünk a hazával. 1959—1964-ben évente rendszeresen megszerveztük a szlovák nyelvtanfolyamot. Néhány ízben helyi szer-KELEMEN SÁNDOR JUTALMAM AZ ERKÖLCSI ELISMERÉS v vezetünk rendezte meg a járási és a körzeti népdalversenyeket. 1974-ben a Tavaszi szél vizet áraszt országos népdalversenyben citeraegyüttesünk bejutott a döntőbe. Műsorunkat a Csehszlovák Televízió is feljátszotta és sugározta. Kulturális csoportunk közreműködésével készült a Megbékélés című dokumentumműsor a budapesti Kossuth Rádió rendezésében. A műsorról ismeretterjesztő könyv jelent meg francia, magyar és angol nyelven. A CSEMADOK helyi szervezete a község fejlesztéséből is kivette a részét. Jelentős segítséget nyújtottunk az óvoda és a kultúrház építéséhez, s egyéb akciókban is végeztünk társadalmi munkát. Kötelességemnek tartom a csehszlovákiai magyar kultúra és a hagyományok ápolását. Ezért a munkáért anyagi elismerést nem várok. A kulturális tevékenységet nem lehet értékelni anyagi szempontból. Megnyugtató számomra, hogy azok, akik tudják, mit jelent önzetlenül szervező munkát végezni, órák százait próbákon és fellépéseken eltölteni, értékelik és megbecsülik tevékenységemet. Néha elkeserít, hogy harcot kell vívnom azért a helyiségért, ahol tevékenykedünk. Szomorú vagyok akkor is, amikor egyes funkcionáriusok nem értékelik kellőképpen munkánkat és helyi szervezetünk tevékenységét más szervezetek tevékenységével állítják párhuzamba, pedig ezek a szervezetek nem fejtenek ki eredményes tevékenységet, sokszor bennünket is inkább fékeznek. KELEMEN SÁNDOR • •• Nemrégen levélben azzal a kéréssel fordult hozzám a Hét szerkesztősége, hogy keresetlen szavakkal válaszoljak néhány kérdésére. Nos, a kérdésekben érintett problémák már régóta foglalkoztatnak, így a válaszok is kialakultak bennem. Mi késztetett arra, hogy szabad időm nagy részét a magyar kultúra ügyének szenteljem? Nagyon fiatal voltam még, amikor valami egészen ösztönszerűen tevékenységre késztetett. Körülbelül a hatvanas évek közepén döbbentem rá, hogy a falu arculata gyorsan változik. Az emberek gazdagodnak, vagyonosodnak. A szép házzal, autóval, sok pénzzel rendelkező embereket viszont én valahogy mégis szegénynek tartottam. Mert a gazdagodásukban egyoldalúságot láttam. Miről van szó? Ügy láttam én akkor ezeket az embereket, hogy az örökös hajszában képtelenek igazán élni. A túlzott anyagiasodás rossz útra vezethet. A fiatalságot még jobban féltettem ettől. Azért láttam hozzá szülőfalumban ifjúsági klub. nyári táborozás, néprajzi kiállítás, vetélkedők, találkozók stb. szervezéséhez. Aztán más helyre kerültem, másutt ismerkedem az emberekkel, a közösséggel. Tudatosítva, hogy az emberi közeledés új formáit kell keresnem, kulturális munkámban pedig az igényességet kell szem előtt tartanom. Mélységesen hiszem, hogy a mai rohamosan fejlődő világban, a nagy átalakulások korszakában is szükség van a meghitt emberi közösségekre. Olyan közösségre gondolok, amelyben az egyén kiteljesedhet, s az egyik ember közelebb kerülhet a másikhoz. Csak így lehet értelme a mindennapi munkának, csak így biztosíthatjuk gyermekeink, utódaink békés jövőjét. S az emberi közeledésnek egyik legszebb példája saját kulturális hagyományaink ápolása, a kultúrák kölcsönös megismerése, megbecsülése. Ilyen tekintetben ne-CSÁKY KAROLY OKULÁSUL ÉS TANULSÁGUL künk, csehszlovákiai magyaroknak nagy a szerepünk. S hogy megéri-e a fáradságot a munka? Határozottan megéri. Még akkor is. ha a fáradság eredménye anyagi javakkal nem mérhető. Nálam a kulturális tevékenység belső kényszer. Afféle szellemi táplálék. Es itt mindjárt arra térek rá, ami elszomorító. Amikor a nagykürtösi járásban a Fábry-vetélkedök folytak, alkalmam volt több községbe is ellátogatni. Szomorúan tapasztaltam. hogy a legtöbb helyen a versenyzőkön és a bíráló bizottság tagjain kívül alig voltak mások a kultúrházban vagy az iskolában. Hiányoztak a pedagógusok, a község, a tömegszervezetek és a szövetkezet vezetői. Pedig nemzetiségi kultúránk és irodalmunk e kiemelkedő alakját igazán tiszteletben kellene tartanunk. Annál is inkább, mert Fábry antifasizmusával. írói elkötelezettségével még ma is sokat tud mondani. Az ilyen magatartással alig lehet „magyar életet élni“, s „posztunkról a világot figyelni“! A vers- és prózamondók ipolynyéki járási versenyéről is hiányzott a közönség. A több mint 2500 lelket számláló falu hatalmas kultúrháza kongott az ürességtől. Pedig ennek a községnek nagy szövetkezete, iskolája, fizetett népművelője, könyvtárosa és 20 pedagógusa van. Úgy éreztem, hogy a szép szavak itt bizony nagyon kellemetlenül hangzottak. Ugyanezt mondhatom el a lévai járás néhány községéről is. Mikor Palástra látogatott irodalmi színpadunk és folklórcsoportunk, mindössze négyen jelentek meg a kultúrházban. Aki szabad idejének nagy részét a kultúra ügyének szenteli, az tudja, milyen rossz érzés látni, tapasztalni az emberek közönyét. Látni, hogy munkáját nem becsülik, nem értékelik kellőképpen. A kultúrmunkások, a lelkes emberek egyetlen „honoráriuma“ a közönség. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy nagyon sok magyar dolgozó anyagiassá válik s közömbössé, kényelmessé a kultúrával szemben. Mintha hiányozna az emberekből a lelkesedés és az áldozatkészség. Persze, ezért mások is felelősek. Az üzemek, a szövetkezetek és a községek vezetői, irányítói is. Mert sok esetben csak az emberek anyagi jólétével törődnek, s magát a szellemet, a kultúrát elanyagiasítják. Sokszor felsőbb szerveinktől sem kapjuk meg a megfelelő erkölcsi és anyagi támogatást. Szerintem mindenkor az érdemel becsületet, aki szabad idejének nagy részét a társadalmi érdekek szolgálatába állítja, aki közügyekkel foglalkozik, nem a saját kis gondjaival, aki nem a vagyonszerzés újabb lehetőségein töri a fejét. Csak ilyen értelemben lehet igazi szocialista közösségről, emberi kultúráról beszélni. CSAKY KÁROLY 6
