A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-08 / 40. szám
SZÁZÖT ÉVES FIATALASSZONY Miért éppen fiatalasszony, miért nem inkább fiatalember? Ez bizony nem is olyan könnyű kérdés, mint amilyennek látszik: az asiak például rengeteget vitatkoztak rajta. Hazánk legnyugatibb városának lakosai tulajdonképpen még ma sem tudják biztosan, vajon fiatalasszonynak vagy fiatalembernek tartsák-e városukat. Számunkra talán nevetségesnek tűnik ez a probléma, hiszen a mi nyelvünkben nem játszanak különösebb szerepet a nemek;, a cseh nyelv, ben viszont egyáltalán nem mindegy, „ten Ast" vagy „tó Ast" mond-e az ember, ha történetesen hazánk legrövi. debb nevű városáról beszél . . . De honnan találtam ki, hogy As mégiscsak fiatalasszony? Egyszerű dolog: elolvastam néhány cseh nyelvű sajtóterméket, amelyekből megtudtam, hogy a szakemberek — tehát a nyelvészek — nőnemű lényként tartják számon a chebi járás legnagyobb iparvárosát. Persze, ez érthető, de miért mondom fiatalnak, holott már százöt esztendős? Azért, mert As így — százöt éves létére — is legfiatalabb városaink közé tartozik. Igaz, faluként már a 13. század elején is létezett, várossá azonban csak 1872-ben nyilvánították. Településnek tehát régi, városnak viszont fiatal. S nemcsak fiatal, de szinte napró napra fiatalabb, hiszen állandóan épül itt valami új. Ahogy leszállók a vonatról, máris új épületen akad meg a szemem: a vasútállomás korszerű épületén. Ján Málektől, a Városi Nemzeti Bizottság titkárától később megtudom, hogy az állomás építését 1971-ben fejezték be. Persze, sok minden történik még velem, míg a városi nemzeti bizottságra eljutok. Először is egy hosszú — hú, de hoszszú! mért is nem ültem autóbuszra? — utcán megyek végig, melyet itt-ott lakatlan, kivert ablakú házak szegélyeznek. Az egyik ilyen renoválásra szoruló ház falán a Takács Ilona nevet olvasom. Fehér krétával firkantotta oda valaki. Vajon ki lehet ez ez Ilona? És hogy kerülhetett ide, a „világ végére"? Töprengeni azonban nincs időm, mert hirtelen olyan víztömeg zúdul a nyakamba, hogy egy pillanatra valósággal megdermedek: egyszerre azt sem tudom, hol vagyok. Pillanatok olatt bőrig ázom, a fogam összekoccan, rettenetesen fázom: íme, bemutatkozott a nyuqatcsehországi időjárás. — Utálatos dolog ez az eső! Még szerencse, hogy nincs hideg! — kiált át egy néni az utca túloldalára, s én már azt hiszem, hallucinálok: még hogy nincs hideg! Hiszen a lábfejem szinte jéggé dermedt a cipőben! Az említett néni viszont rövid ujjú pulóverben „feszít" egy Noé korabeli fekete esernyő alatt. Tehát mégsem hallucinálok: Asban most nincs hideg. A kabátomat azonban nem merem levetni . . . Kora reggel van, az éttermek zárt ajtókkal fogadnak, a főtéren álló vadonatúj Centrum áruház élelmiszer, részlege azonban kellemes meglepetést tartogat: az első emeleten forró virsli és kávé is kapható. Mire megreggelizem, nyolcat üt az óra, indulhatok hát a vnb-re. De azért csodálkozom, hogy Málek elvtársat mór az irodájában találom: sokkal kisebb helységekben is előfordult, hogy reggel nyolckor még senkit sem találtam a nemzeti bizottságon. — Hát igen, nálunk is megtörténik olykor, hogy egy-egy gyűlés éjfélig elhúzódik, de nekem még sohasem jutott eszembe, hogy ilyesfajta ürüggyel később jöjjek be — világosít fel Ján Málek, s tulajdonképpen kérdeznem sem kell: ő csak tudja, miért utazik egy újságíró ilyen messzire. Bizonyára valami kuriózumot vár hazánk legnyugatibb városától, ettől a százöt éves fiatalasszonytól. Pedig a város legnagyobt kuriózuma az, hogy hídja van, folyója viszont nincs. Igaz, a címerében — kék alapon — három fehér hal is látható, ezek a halak azonban nem folyóvízből kerültek a címerbe: As csupán egy keskeny kis patakkal dicsekedhet, ha ugyan érdemes ilyesmivel dicsekedni. Egyébként ugyanúgy folyik itt az élet, mint más városokban, csupán a lányok találnak könnyebben férjet, mint másutt. De ez is csak azért lehetséges, mert az itt állomásozó határőrség tagjai közt rengeteg a jóképű fiatalember. Persze, mint mindenütt, Asban is van. nak problémák: nagy gondot okoz például a vízhiány. A felszabadulás előtt a határmenti ártézi kutak látták el vízzel a várost, ezek azonban a háború utón az NSZK területére kerültek, a nyugatnémeteknek pedig eszük ágában sincs, hogy Ásnak vizet adjanak, így történhetett hát meg, hogy hazánk legnyugatibb városában — vízhiány miatt — még a lakásépítést is korlátozták. Pedig a lakásigénylők száma nem kevés. A várost ölelő romantikus erdőségek, a városainkban oly ritkaságszámba menő zöld területek távoli vidékekről is ide csábítják az embereket; — Ezerkilencszáznegyvenkettőben mun. katáborba vittek Németországba, úgyhogy, elhiheti, elegem lett a németekből — emlékezik vissza. — Még álmom, ban sem gondoltam volna, hogy egyszer még ide költözöm, a német határszélre. S látja, idestova már harminc esztendeje itt lakom és nagyon szeretem Ast. A járási székhely, Cheb se tetszik anynyira, mint a mi csupa-zöld városunk . . . Igen, Asról valóban azt mondhatjuk, hogy „csupa-zöld” város. Pedig számos ipari üzem — egyebek között három textilgyár, számítógépgyár, fémfeldolgozó üzem stb. — működik területén. A dolgozók kulturális igényeinek kielégítéséről a hatalmas Művelődési Otthon — 1010 ülőhelyével a járás legnagyobb művelődési háza — gondoskodik. Az idén immár huszonegyedik alkalommal rendezi meg az Asi Kulturális Ősz műsorsorozatát. Ez a sorozat tíz szórakoztató műsorból, négy komolyzenei koncertből és három kiállításból tevődik össze. A színházi előadások ezúttal — műszaki okokból — nem szerepelnek a Kulturális Ősz műsorán. A rendezők azonban remélik, hogy a város lakosai így is megtalálják majd a műsorban azt, ami őket érdekli ... Az Asi Kulturális Ősz műsorát egyébként már az Oroszlán Szálló éttermében tanulmányozom. En vagyok itt az egyetlen vendég, ami azért is csodálatra méltó dolog, mert odakint az utcán úgy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. De úgy látszik, Asban nem szokatlan ez az időjárás, hiszen az emberek úgy járnak-kelnek az utcán, mint nálunk a legnapsütésesebb nyári napokon. Kifizetem a kávémat, s magam is kimerészkedek, ám egyelőre csak az étterem ajtajáig jutok: ott alaposabb megfontolás tárgyává teszem, vajon megkockáztassak-e egy tüdőgyulladást. A járókelők csodálkozva néznek, talán gyávának tartanak. Mi mást tehetnék hót, kilépek a „zuhany" alá, és futásnak eredek. Futok végig a hosszú-hosszú utcán, egészen a vadonatúj állomásig. Dideregve ülök fel a vonatra, de megfogadom, hogy oz ősszel még visszatérek Asba. Azt hallottam, hogy errefelé naposak az őszök . . . VARGA ERZSÉBET 4
