A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-01 / 39. szám

HAJTÓERŐ A GŐZ Hetente eljárok legalább egyszer a gőzfürdőbe. A forró száraz és nedves gőz, a meleg- és hidegvizes medence jót tesz az egészségnek, az idegek­nek. Legalábbis ezt mondják. Ta­pasztalom is. Fogyókúrázók, illetve fogyni akarók kedvelt helye a gőz. Az olyanoké, akik már nem is poca­kot, hanem „boroshordót“ cipelnek a lábukon. Izzadással szeretnének veszíteni a súlyukból. Veszítenek is egy, másfél kilót. Jó is lenne min­den, ha a rettenetes szomjúság nem gyötörné őket. Mert, gondolom, a si­vatagi szomjúság kismiska ahhoz képest, ami a kiadós gőzfürdő után gyötri az embert. Magam is éreztem. Mikor az első sört kiittam, le akartam nyelni a po­harat is, olyan szomjas voltam. Sze­rencsére fogtam és nem eresztettem el a fülét. S nem értem be egy po­hárral. Lehajtottam hárommal vagy többel is. Mert egyszerűen képtelen voltam a szomjamat eloltani. Utána mindjárt megméretkeztem, és lógó orral állapítottam meg, hogy egy­szerre „visszahíztam“, amit a gőzben elveszítettem, és még meg is toldot­tam az eredeti súlyom egy kilóval. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a fogyókúrának csak úgy lenne értel­me, ha gőzfürdős napokon zárva tar­tanának a kocsmák, nem működné­nek a vízcsapok s nem lenne semmi­lyen folyadék a lakásban. Kezdetben csodálkoztam a gőzfür­dő sovány vendégein, a zörgő csonto­­zatúakon, akik hétrét tekerik dere­kukra a fürdőkötényük madzagját, de a hosszából még úgy is jókora darab csüng le a lábuk közé. Az ilyenekre joggal haragudhat a forró gőz, mert nehezebb vizet fakasztani belőlük, mint a sziklából. Kétszer­­háromszor annyi ideig kell ülniük a pádon, mint másoknak, a kövérek­nek. Az eredmény mégis sovány. Ha nagyon összeszednénk sem lenne több egy fél bögrénél. Később jöttem rá, hogy az ilyen nagyon soványak számára a fél bögrényi víz elveszíté­se, illetve kiizzadása ugyanannyi, mint kövér ember esetében a másfél­két liternyi. Még el sem hagyják a fürdőépületet és már őket is gyötri az éhség és a szomjúság. Otthon aztán nekiesnek az ételnek. Annyit falnak, amennyit bírnak. A kövér ember sírna kínjában, ha látná. És úgy öntik magukba a folyadékot, a sört, az üdítő italt, a vizet, hogy el sem veszik szájuktól a poharat. Annyi bizonyos: ők nem azért jár­nak a gőzbe, mert soványabbak akarnak lenni. Nem lenne miből le­adniuk. Szándékuk ellenkező a kövé­rekével. Hízni akarnak. Kilókat fel­szedni. Számukra tehát étvágyger­jesztő, szomjúságkeltő a gőz. Én a soványaknak gondolkozás nélkül megengedném, hogy elemózsiával, itallal járjanak a fürdőbe. Vég­­elgyengülés úgy egyikőjüket sem fe­nyegetné. Ételtől, italtól helyben megerősödnének. Igaz, a kövéreket megütné a guta. Ügy ingerelné őket a sovány fürdőzők elemózsiás tarisz­nyája, mint bikát a vörös posztó. A végén nemcsak az elemózsiás ta­risznya tartalmát falnák fel vad in­dulatukban, de sovány gazdájukat is. Emberevés történne és nem a leg­megfelelőbb helyen, a természetben, de gőzfürdőben, ahol a gyógymódnak elválaszthatatlan része a csend. A gőzfürdő nem csupán a kövérek­nek és a soványaknak jó. A hatvan év körülieknek is, akik mentik a bőrüket, szervezetüket az öregedés jegyeitől, ök csak kevés ideig ülnek a forró és nedves gőzben, a meleg- és hidegvizes medencében. Az arra alkalmas helyeken tornásznak, test­edzést folytatnak. Mintha nem is gőzfürdőben, hanem tornateremben lennének. Mozgatják a fejüket, ló­­bálják a karjukat, helyben végeznek futógyakorlatokat. És közben ide-oda pislantanak, nézik-e, figyelik-e őket a többiek, a mozdulni, de még bá­mészkodni is lusta kövérek, akik úgy nyújtóznak el a vízben, mint lajhár a fán. Persze, akik nem néznek rájuk, azok is hallják, hogy tornásznak. A kapkodó lélegzetvételükről, az erőlködő nyögésükről, a sípoló tüde­jükről. Bizony, az ő korunkban a fiatalításnak már nagy ára van: ki­dülled bele a szem, néha elsötétül a tekintet, s megkékül az arcon a bőr az oxigénhiány következtében. Járnak ide igazi sportolók is. Olya­nok, akik az edzés fontos részének tekintik a gőzfürdőt. Leggyakoribbak az ökölvívók. A tájékozatlan fürdőző természetesen nem a jövő nagy bok­­szolóit fedezi fel bennük. Egészen mást. Arra lesz figyelmes, hogy a le­vegőbe kapdosnak, az orruk előtt ha­donásznak, mintha legyet akarnának fogni a tenyerükbe. Holott az egész fürdőépületben nincs talán egy árva légy. És nemcsak ezt csinálják. Kö­röznek a fejükkel, hajlonganak, mint nád a szélben. Mindezek a műveletek elegendők arra, hogy a tájékozatlan fürdőző megszeppenjen, inába szálljon a bá­torsága és azon gondolkozzon, hol is van ő tulajdonképpen: gőzfürdőben vagy bolondokházában? És úgy meg­rémül, hogy végképp nem izzad. Hiába ül a forró gőzben, nem önti el testét a verejték. A félelemtől inkább a hideg rázza. Mert körülötte bizo­nyos emberek nem létező legyek után kapkodnak a levegőbe. Iszonya­tos látvány! Mennyire igaz, hogy a gőzben mindenféle emberek gőzölőd­nek ... Figyelmemet immár hetek óta leg­jobban egy csupa ránc arcú férfi vonja magára. Mindig ugyanazon a helyen látom. Nem a gőzben, hanem a melegvizes medencében, amelynek a tetőzete üvegkockákból áll. A nap sugarai szépen áthatolnak rajtuk. Mintha egy nagy falióra helyett ül­tették volna oda: ütemesen, pontos időközökben ide-oda billenti a fejét. Én meg nézem, egyre nézem, és a csendben mintha hangot is hallanék. Tiktak, tiktak. Vézna testű, gyengécske öregedő ember, akinek esze ágában sincs az idő múlását mérni, feje billegetésé­­vel ketyegni-kotyogni a perceket. Valaki azt mondhatta neki, hogy a nyak tornája, a fej mozgatása a fris­seség, a rugalmasság, a gyors örege­dés megelőzésének a titka. Csinálja. A szenilitásig belemélyülve az egy­szerű műveletbe. Először mosolyog­tam rajta. Mikor azonban megtud­tam, hogy nagyon fiatal felesége van, őszintén megsajnáltam. Amikor pe­dig a fejével tiktakoló, az idő múlá­sával dacoló idős ember a szemem láttára szédült bele a vízbe, egészen megrendültem. Akkor jöttem rá, amikor a csupa ránc arcú ember a vízbe bukott, s fent az üvegkockákon nem tudtak áttörni a napsugarak, hogy nemcsak mozdonyok, kazángépek, de életünk hajtóereje is a gőz. Mert azt hisszük, visz, ragad bennünket fiatalságunk mezejére. Az öregedés iszapos part­jaitól el, egyre távolabb. Ahol ifjú­ságunk, rugalmasságunk annyira öröknek és állandónak tetsző, mint az idő vagy a végtelen világminden­ség. Ez még szenzáció! hármas ikerborjak születtek a pannon, halmi Egyetértés Tsz ravazdi tehenésze­tében. Egyenként több mint 35 kiló­val! A Diana fürdőjének nevezett dísztálat 1705-ben készítette Melchior Dingliner aranyműves mester. Az Erős Ágost len­gyel király és száz választófejedelem számára készített dísztál ma a Grünes Gewölbe („Zöld boltozat") tulajdona. Vlagyimir, Alexandr, Valerij, azaz a juzs­­noszahalinszki Iva­nov hármasikrek: 1960-ban (kétéves korukban), és ma, mint a Katonai Gép­jármű Parancsnoki Főiskola növendé­kei. MÁCS JÓZSEF A francia színészek körében az a véle­mény alakult ki, hogy aki sokat szerepel a tévében, azt nem szívesen szerződtetik nagy filmekre. A rendezők vagy új ar­cot keresnek, vagy sztárra bízzák a fő­szerepet. France Dougnac kivétel: bár a tévénézők jól ismerik az ifjú színésznő kedves mosolyát, Michel Lang rendező mégis öt választotta A ravasz lány című filmje címszereplőjének.

Next

/
Thumbnails
Contents