A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-01 / 39. szám

Hadviselésem története — Fiúk, amint látom, maguk értik is, nem is, amit mondani akarok!... A leghülyébb ember előtt is nyilván­való, hogy a németek már régen el­vesztették a háborút. Bátran mondja meg, akinek erről más a véleménye. — Itt egy kis szünetet tartott és tekinte­tével sejtelmesen fürkészve végignézett minket. Még mindig nem tudtuk, mit akar tőlünk. Azt már megmondtuk ne­ki. hogy nem tartjuk rossz embernek és lényegében a szavunkat adtuk, hogy ha jót akar, vele tartunk. Nem akarunk harcolni a németek mellett. Ügy látszik, ezt várta tőlünk, mert most már így folytatta: — Nyugodjanak meg, én sem akarok harcolni. És most remek alkalom kínál­kozik, hogy a magunk részéről véget vessünk a háborúnak. A németek egy szakaszt kértek a mieinktől. Páncél­­öklökkel és golyószórókkal fegyverezik fel a magyar katonákat s beállítják őket a falu szélén húzódó védelmi vo­nalba. Az lenne a feladatuk, hogy tar­tóztassák fel az erdei úton várható ellenséges támadást. A vállalkozás az öngyilkossággal határos, hacsak ... ha­csak idejében meg nem adjuk magun­kat. Az a tervem, hogy ha kivezényel­nek minket az út menti állásokba és támadás ér minket, akkor én fehér zászlóval kirohanok az útra, jelezve, hogy megadjuk magunkat. Csak az a lényeg, hogy összetartsunk. Senkit sem kényszerítek, hogy velem tartson. De aki elárul, azt agyonlövöm! Aki nem akar velünk jönni, álljon félre. A töb­bieknek sorakozó! Ezt csak hat évvel ezelőtt tudtam meg egy közép-szlo­­■ vákiai kisváros autójavító műhelyében az egyik velem egykorú mestertől, aki a nevezett idő­ben osztálytörzsünkön az egyik tiszt legénye volt. Jól emlékezett, nemcsak az esetre, de a nevemre is, bár akkor személyesen nem ismertük egymást. — A nürnbergi szökevények vezető­jét — emlékezett vissza —, aki ugyan­csak Kovács nevű volt, halálra ítél­ték ... A szökésünket követő héten tudták meg az ütegnél, hogy a Nürnbergbe vezényeltek egyharmada a másnapi bombatámadás áldozata lett. A terv szerint efjy következő vonattal Nürnbergbe mentünk a véletlent igazo­landó papirosért. Az első külvárosi megállónál tapasztalt zűrzavar és ször­nyűségek láttán megtorpantunk. Cél­szerűbbnek találtuk, ha egy ellenkező irányba induló vonatra ugrunk fel. Este már Ansbachban voltunk. A ka­szárnyák helyén — ahonnan reggel el­indultunk — csak óriási romhalmazt leltünk. Alakulatunkról semmi hír. Rö­vid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a város másik végére megyünk éjszakázni. A vonatról láttuk, hogy ott falusias házak vannak, udvarukon tá­gas pajtákkal és melléképületekkel. Odaérvén, a háziak tudta nélkül, be­osontunk egy deszkából összeeszkábált gépszínbe, ahol szénát, szalmát, takar­mányt is tároltak. Jól befúrtuk magun­kat a puha szénába és otthoni szokás szerint nyugodalmas jó éjszakát kíván­tunk egymásnak. Fáradt, gémberedett lábainkban alig kezdett enyhülni a saj­gás, amikor kitárult az épület kétszár­­nyú ajtaja és két asszony egy két­kerekű kézikocsit tolt be rajta. A hold­világnál jól kivehető volt, hogy a kor­dén nagy fekete koporsó van. Az asz­­szonyok nem vettek észre bennünket. Nem is időztek ott, csak betolták a kocsit a koporsóval és távoztak. Amint lépteik elhalkultak, kimásztam fészkemből, s amilyen zajtalanul jöt­tem, olyan nesztelenül hagytam ott a portát. Mindnyájan követtek. Egy sörgyár lebetonozott talajú, ba­rátságtalanul hűvös tehénistállójában a fejőszékeken virradtunk meg. A bar­mok alá fenyőgallyal almoztak. Sóvá­rogva emlékeztünk az otthoni, szalmá­val megtömött meleg istállókra. Reggel felé telefejtük a csajkánkat, a meleg tejet felhörpintettük, majd anélkül, hogy bárkivel is találkoztunk volna, továbbálltunk. Ütegünkre a városi gimnázium torna­termében találtunk rá. Jelentkezés nél­kül vegyültünk a többiek közé. Csak a legközelebbi sorakozónál derült ki, hogy visszajöttünk, nem maradtunk a Nürnbergbe vezényelt szakasszal. A le­leplezés délben történt, másnapra mindnyájunkat kihallgatásra rendeltek. Ez azonban elmaradt... Délután rettentő bombatámadás ért minket. A gimnázium összedőlt. Sokan meghaltak közülünk. Éppen a torna­teremben tartózkodtunk, és arra oktat­tak minket, mi a teendő légiveszély esetén. Minden előzetes szirénázás nél­kül kezdtek zuhogni a bombák. Aki tudott, rohant le a pincébe. Mikor az épület összeomlott, én már ott feküd­tem a pince betonján. A sarokba hú­zódtam, gondolván, hogy ott a legszi­lárdabb a fal. Fejem felett, kissé oldalt, egy égő gerenda beütötte a vészkijárat vasajtaját és a nyílás falán fennakadt. Hason fekve, fejemet arccal lefelé a betonhoz szorítottam. Tenyeremet a fü­lemre tapasztottam, nehogy megsüke­­tüljek az iszonyatos robajtól. Egyszer­­csak olyan érzésem támadt, mintha a hasam táján kettészakadtam volna. Az történt, hogy amikor a négyemeletes épület összeomlott, jó arasznyira meg­nyílt alattam a beton. Amint abbamaradtak a robbanások s elhalt a távozó gépek robaja, föl­ugrottam és a már ajtó nélküli pincé­ből kimenekültem az utcára. Velem szemben egymás kezét görcsösen mar­kolva, két gimnazista-forma lány ro­hant az iskola romjai közé. Egyiknek az arca, ruhája merő vér volt, és éles hangon nevetett. A látvány életem egyik legrémesebb emléke maradt. Úgy emlékszem, egy patak partján futottam kifelé a városból. Mivel min­den légitámadáskor magunkkal kellett vinni a teljes felszerelést, hát bizony ez a futás is inkább csak kocogás volt. Alig érhettem kétszáz méterre a város szélétől, a repülőgépek ismét megjelen­tek Az útszéli árokba vágódtam. A halálfélelem feszültsége minden tudatos szándékosság nélkül feloldó­dott bennem. Ügy éreztem, már min­den mindegy. Hanyatt fekve néztem, hogyan közelednek a gépek. Amikor — nekem úgy tűni — éppen fölöttem vol­tak, gyorsan széthúzódtak és kioldották gyilkos terhüket. Zuhogni kezdtek a bombák. Alulról nézve az embernek mindig az az érzése, hogy éppen a nyaka közé zuhog a süvítő áldás. Szerencsémre, elkerült a bombazuhatag. A város szé­lén álló konzervgyárat és a mellette levő függönyszövő gyárat érték a talá­latok. Perceken belül csak porzó, füs­tölgő romok maradtak belőlük. Rázkó­dott, morajlott a föld. Igazi végítélet. S én mindezt végignéztem. Nem volt erőm eltakarni a szememet. Amikor mindennek vége volt, ott az árokban iszonyatos erővel felkacagtam. Ezt is megúsztam, élek! S hogy ez igaz, mi sem bizonyította jobban, mint hogy hi­hetetlen erővei mart belém az éhség. Feitápászkodtam és elindultam az állo­más felé. A pályaudvar és környéke szörnyű látványt nyújtott. Bombatölcsérck, ro­mok, halottak. Szétszaggatott, égnek meredő sínek, tehervagonok olyan ösz­­szevisszaságban, mintha azokat is re­pülőgépekről dobálták volna le. Közöt­tük csúszó-mászó katonák. Magyarok. Guberálók. Dögkeselyűk, akik semmi­től sem borzadnak, mert éhesek. Akik­nek már csak egyetlen vágyuk van: jóllakni! Es is odamentem, ahol a leg­többen voltak. Egy felhasadt oldalú va­gonban 60—70 kilós, a légnyomástól el­pusztult disznókra bukkantak, azokat marcangolta, aki hozzáfért. A szomszé­dos vasúti kocsikban civil ruhaneműt, bőrkabátokat és egy egész vagon­rakomány zsebórát találtak, de ezek alig érdekeltek valakit. Én is elővettem a bicskám, hogy részt vegyek a trancsírozásban. Először a disznó szőrös bőrét kellett lefejteni, hogy a hús hozzáférhető legyen. Akkor kihasítottam belőle olyan jó kilónyit és azonmód, nyersen, sótlanul, kenyér nélkül falni kezdtem. Nem undorodtam, a gyomromban sem éreztem kellemetlen émelygést, mint az otthon átélt első bombázás után. Jól­laktam. És ez volt a lényeg! Késő este volt, mire a gimnázium romjai körül összeverődtünk. Meg­könnyebbültünk, amikor közölték, hogy most azonnal egy tizenöt kilométerre fekvő faluba megyünk. Éjfél körül érkeztünk meg egy kis faluba, ha jól emlékszem Oberdombach volt a neve. — A falu lakossága tud róla, hogy ma éjjel idejövünk — mondta Mihály főhadnagy, az ütegparancsnok. — Min­denki keressen helyet magának fésze­rekben, pajtákban és pihenjen. Itt nem kell tartani a bombázástól. Nem sejtettük — de talán tisztjeink se —, hogy már csak alig tíz kilométer­nyire vannak tőlünk az amerikaiak. Egyik páncélos alakulatuk csak a pa­rancsot várja a további előnyomulásra. Tisztjeink a házakban kaptak szál­lást. mi maradtunk olt, ahol első éj­szaka letelepedtünk. Másnap egy né­met autó visszahozta a Nürnbergbe ve­zényelt romeltakarító szakasz után maradt embereit. Elszállásolásuk után parancsnokunk, Miklós hadnagy kive­zényelt egy falu melletti kopár dombra. A hadnagy alig lehetett egy-két év­vel idősebb nálunk, úgy tudták, tábor­nok az apja. Amint a dombon megálltunk, furcsa társalgásba kezdett velünk. Talán egy óra is eltelt azzal, hogy mindenkit sor­ra kikérdezett, milyen embernek tart­juk őt. Kezdetben csak ötöltünk-hatol­­tunk, nem tudtuk elképzelni, mire megy a játék. Majd, ahogy célzásai egyre félreérthetetlenebbé váltak előt­tünk. mindannyiunkat furcsa izgalom kerített hatalmába, de erről mindenki hallgatott. A hadnagy végül is színt vallott, teljes nyíltsággal beszélt ve­lünk: Mindnyájan felsorakoztunk. Tíz napon keresztül jártunk ki az erdőbe, az ellenséges támadásra várva. Ez idő alatt eksztra kosztot kaptunk. Tervünket senki sem árulta el. Később már csak találgattuk, mi lett volna a dologból, de a kivitelre már nem került sor. Az történt ugyanis, hogy a néme­tek váratlanul lefegyvereztek minket és a többiekkel együtt egy márciusi estén elindítottak a tiroli hegyek felé. Az első éjszakán egy pihenő alkal­mával Mihály főhadnagy tudtunkra adta, hogy a németek — mondván, meg­bízhatatlanok vagyunk — megtagadták az élelmezésünket. Vagyis a saját élel­mességünkre vagyunk utalva. A jövő­ben mindenki gondoskodjék, ahogyan tud a saját élelmezéséről. A nyomorúságos ellátás megvonását szinte közömbösen vettük tudomásul. Azzal, vagy anélkül, gondoltuk, most már mindegy, fő, hogy úton vagyunk hazafelé. Az azonban már igazán elkeserítő volt. hogy állandóan fáztunk. Hát még amikor a hajnali „takarodó!“ egy hó­foltokkal tarkított erdőben rendelték el. Fejenként két pokrócunk volt. Ru­hánk, köpenyünk kopott, foszladozó. Holtfáradtak és kegyetlenül álmosak voltunk. Hideg ide, hideg oda csak el­dőltünk ott helyben. Útközben még jó néhány ilyen éjszakázó változtatott nappalt kellett kibírnunk. Fenyőgallyat téptünk, a fák törzsé­hez csapkodtuk, hogy lehulljon róla a hó, aztán ezzel almoztunk meg ma­gunknak. A zubbonyt, nadrágot és kö­penyt magunk alá gyűrtük, és az egy pokróccal letakartuk. Párosával össze­bújtunk, hogy melegítsük egymást. A többi pokrócot takaróként használtuk. Akárcsak az az eset, amikor egy reg­gel élelem után szimatolva egy falusi ház hálószobájába merészkedtem. Bon­tott, de érintetlen ágyat találtam ott. A hónapok óta nélkülözött tiszta ágy láttán egyszerre csak nem bírtam ma­gammal, úgy, ahogy voltam, ruhástól bele kellett feküdnöm. Nem volt ve­szélytelen kaland, mert hiszen az ott­hon maradt férfiakat, mint a „Heim­wehr“ tagjait felfegyverezték. S ha az egyik ott kapott volna az ágyában ... Egy tiroli falucskában estünk fog­ságba. A győzőkkel együtt ujjongtunk! Vége volt számunkra, számomra a há­borúnak, a nagy kalandnak. Nem sok­ba telt s indulhattam haza, az új, emberibb világ hajnalán. VÉGE

Next

/
Thumbnails
Contents