A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-01 / 39. szám

Elővigyázatosan, hogy ne vegye észre, majd kiviszi azt is, mint _ talán a reggelijét. Odaadja a 9 kórház nagy étkű betegeinek. Vacsoráig megjön majd az étvágya, s akkor felül, párnákkal megtámasztja a hátát, a tálcát meg a térdére fogja.

Addig azonban mozdulatlanul fekszik, mert úgy a legjobb. Meg úgy a legésszerűbb. Ha nem mozdítja a kezét, lábát, gyorsabban visszanyeri az egészségét. Ha már behozták a kórházba, egészségesen akar hazamenni.

Persze ha még lesz hová! Ha még beteheti a házukba a lábát! Nincs otthon, ki őrizhetné meg? Ki védené meg, hogy ne lehessen a másé?

Lehúnyta a szemét, hogy a tekintete se járjon körbe-körbe. Csak a gondolatait eresztette szabadjára. Amikor halott sógornője hangját hallotta a temetőben, beszélgetett vele, majd észrevette, hogy a fejfák között egyedül maradt, és gyorsan távozott ő is a csend birodalmából, megborzongott a félelemtől.

De mihelyt hazaért, a sógornőjének tett ígéretéhez híven, még aznap megfogta, megszorította a kis Emőke kezét és a szülőket pótoló szeretettel, figyelemmel, ragaszkodással vezette iskolán, ifjúságon át egészen a férjhezmeneteléig. De csak addig, egy tapodtat sem tovább, mert nem hallgatott rá!

Hiába mondta neki, hiába kérlelte szépen, csúnyán, ne siessen a férjhez menéssel, várhat az még egy-két évet, mintha falra hányt volna borsót. Inkább maradt volna vénlány. Ha megfogadta volna az idősebb tanácsát, akkor ma is élne.

így azonban számára és mások számára is az volt a legmegdöbbentőbb, hogy Emőke, a nevelt lánya, felakasztotta magát. Ű talált rá a fásszínben.

Úristen? Gondolni sem jó jár. Magatehetetlenül csüngött a ruhaszárító kötélen. Nyelve kilógott a szájából. Az arca, a nyaka megfeketedett.

Rettenetesen megijedt. Ordítozva, segítségért kiabálva futkosott az udvaron körbe, ahelyett, hogy késért szaladt volna a konyhába.

Végül Frédi, az öccse kászálódott elő valahonnan, és levágta a kötélről. A nehéz testet együtt cipelték be a házba, mert az ura nem volt otthon. A szövetkezeti telepen volt elintéznivalója.

Lefektették Emőkét a díványra, és orvosért telefonáltak. A doktor azonban nem tudott rajta segíteni. Csak a halál tényét állapította meg.

Sajnálta Emőkét, de siratni nem tudta. Csak üli a k°Porsója mellett, a virrasztók között, mint egy kőszívű asszony, és felnyögött olykor-olykor. És hangosan sopánkodott:

— Hogy tehetett ilyet? Hogyan hagyhatta itt a gyerekeit?

Énekelni sem tudott. Rendek Menyhért, a komája, az utóbbi évek templomi mindenese hiába kiabálta bele a csöndbe a virrasztás első énekének kezdő sorait, hangszálai mintha felmondták volna a szolgálatot. Egy-egy hosszabb szünet után már hallotta a megvénült diktáló hangját, az éneket azonban már nem. A zsoltárok fülbe mászó dallamossága az. Emőkével kapcsolatos emlékeibe ringatta vissza.

Máig sajnálja, hogy nem emelte fel a fejét. Hogy egyáltalán nem érdekelte, kik jöttek el a virrasztóba, kik énekeltek, beszélgettek körülötte a szép új házuk legtágasabb szobájában, kik szeltek a kemencében sült kenyérből, kik ittak a méregerős szilvapálinkából. A halotti torba lisztet, tyúkot, tojást hozó kosaras asszonyokat sem ő, hanem Rendekné, a komaasszonya fogadta.

Most már bosszantja is, hogy annyira lehajtotta a fejét. Ha alaposabban körülnézett volna, lehetséges, hogy éppen azon a szégyentelepen állt volna meg a tekintete, aki mindenáron a házát akarja.

Mert ott ülhetett az is a virrasztók között, áhítatos képpel, papnak tetsző bánatos részvétet színlelve, hétköznapi ruhában. Ha megérzi akkor, kit kell jobban szemügyre vennie, bizony hátat fordított volna a koporsónak!

Ma már különösnek, sőt furcsának találja akkori viselkedését. Úgy kellett volna elfogadnia Emőkét halottként, ahogy mereven, kihűlt testtel feküdt a koporsóban. Ő azonban nem tudott, mert nem akart tudomást venni a kegyetlen, a megmásíthatatlan valóságról.

Hiába dörgött bele időnként a csöndbe, a rövid pihenőkbe a diktáló Rendek Menyhért komájának hangja, hiába énekelték szorgalmasan a virrasztók a vigasztaló énekeket, képzelete másfelé kalandozott el. Gyermekként látta újra Emőkét, rémült kisgyermekként, aki negyvenöt telén, a frontátvonulás legveszedelmesebb napján a legkeményebb szívet is megható fájdalommal kiabálta a térdig érő hóban:

— Anyucika? Hol vagy, drága anyucika?

Erősen megmarkolhatta szívecskéjét a rettenet, halott édesanyjának a látása a pincéjükben, mert a front elvonulása után, azután, hogy visszaköltöztek a falujukba, gyakran felsírt álmában, az anyukáját kereste. De megnyugodott gyorsan, ha hozzábújt és magához ölelte.

Mintha akkor, a felfordulás és menekülés napján gyermeki ösztönnel megérezte volna, hogy akár kicsi az ember, akár nagy, mindig leselkedik rá veszedelem, a félelem egész rövid életét végigkísérte.

Együtt nem mert kimenni a mezőre. Feleslegesen rakta a kosarába az ura ebédjét, ha ő nem kapta a kezébe, akár éhen is halhatott volna. Este meg, a szürkület és a teljes sötétség beállta után csak vele mert bemenni a konyhába, de vele is úgy, hogy előbb meggyújtotta a lámpát.

Félt mindentől. A bútorok, a székek homályos vonalaitól, a macska villogó szemétől, a tehenek bőgősétől és a lovak nyerítésétől. Fejés idején lekuporodott a küszöbre, csillogott a szöszke haja, és nem mozdult el onnan, a rongybóbujával játszott, míg nem állt fel a zsétárral.

Ha meg esténként egyik vagy másik szomszédjához vezetett az útja, belecsimpaszkodott a kezébe, és ment ő is vele. Ha levetkőztette, lefektette, nem mert az ágyban maradni magában. Az ura néhányszor már rá is mordult, amiért télen-nyáron mindig Emőkével tért nyugovóra.

Különösen nagy volt a gond vele égiháború idején. Volt egy kutyájuk, olyan nagy szőrű, hosszú orrú dög. Az volt olyan természetű, mint Emőke. Ha megdördült az ég, nyüszítve kéredzkedett be a konyhába, bebújt az ágy alá és nem lehetett volna kirugdosni

sem onnan, míg az égiháború tartott. Agyonlövették a kutyát, mert féltek, hogy egyszer megvesz és bajt zúdít rájuk.

Emőke azonban még a kutyájuknál is jobban félt. Ha sötét felhők gyülekeztek a falujuk fölött és az ég megreccsent néhányszor, akárhol tartózkodott, s akár. milyen játékkal volt elfoglalva, nem számított. Otthagyott játékot, játszótársat, mindent, és mintha nyílból lőtték volna ki, úgy repült haza.

Egyszer, nyár derekán a mezőn érte utol őket az égiháború. Éppen az utolsó kévéket rakta keresztbe, amikor megdördült az ég, megmozdult és suhogni kezdett az erdő, majd sűrűn potyogtak az esőcseppek.

Mások mindenüket a tarlón vagy a kereszt tövében hagyva beszaladtak az erdő lombja alá vagy búzakévékből csináltak maguknak tetőt, neki a mezőn nem lehetett maradása. Emőke ordított, mint akit nyúznak, rángatta a kezét, a szoknyáját, húzta haza.

Futott hát be vele a faluba, mert attól tartott, hogy megreped a szíve a félelemtől. Bőrig áztak, csuromvizesek lettek, mire beszaladtak a konyhába. Emőke azonban ott sem nyugodott meg. Behúnyta a szemét, bedugta a fülét, és hiába követett el mindent, hogy bátorítsa az ölében, olyanokat kérdezett, mint egy felnőtt, s közben könny szivárgott a szemébe.

— Ugye nem ágyúból lőnek? Ugye csak a jóistenke haragszik? — kérdezte, és nem vette le róla a szemét.

— Persze, persze — hagyta rá.

— Ugye már nem lesz háború?

— Nem, ne félj — nyugtatta, amennyire lehetett.

— Ugye, apuka, anyuka után Hermin nénét már nem lövik agyon? — bújt jobban az ölébe.

— Abban biztos lehetsz!

— És mégis félek.

— Mitől? Hiszen itt ülsz az ölemben!

— Nem tudom, hogy a jóistenke kire haragszik. Rám haragszik?

— Miért haragudna éppen rád, az árvára? — lepődött meg a kérdésen.

— Akkor kire haragszik? Károly bátyára?

— Rá haragudhat, mert káromkodik. Meg az se tetszhet neki, hogy örökké az orra alá füstöl a csibukjából.

— Dugjuk el a csibukját!

— Még mi nem jut eszedbe? Károly bátyád szétszedné a házat, annyira keresné . . .

Elült a vihar, abbamaradt a beszélgetés. Ö rendet tett a konyhában, benézett az istállóba, Emőke meg játszótársakat keresett magának.

Milyen pontosan emlékezik a beszélgetésükre. Talán azért, mert Emőke olyan furcsákat, nehezeket kérdezett. Igaz, néha a gyermek nehezebbet kérdez, mint az iskolában a tanító úr!

Az is elég furcsa volt, ahogy vonakodott, félt az iskolától. Neki is úgy maradt emlékezetes az első tanítási nap, hogy elsiratta meg elszomorkodta a sok szabad időt, a szalmakazlakba fúrt alagutakat, a malátakávés dobozokba fektetett rongybábukat, a kerteket és a zsombékos réteket, s ha élt is benne némi szorongás, csak azért, mert egyáltalán nem ismerte azt a világot, ahová vezették.

Ugyanis, mint általában minden gyermek, az iskolát és a tanító urat ő is messziről elkerülte, csak az udvarra lesekedett be néha, különösen nyáron a széna vagy a búzakévék alatt roskadó, nyikorgó szekér tetejéről.

De olyankor sem vett észre semmi különöset az épületen és az udvaron, amellyel úgy ijesztgették a gyerekeket, mint a kukoricaföldre felállított, rongycafatokból összetákolt ijesztő a vetésben és az ültetésben kárt tevő madarakat.

Akárhányszor fordultak a szekérrel, mindig csak a mesebeli kunyhóhoz hasonlító kerekes kutat és ősszel a termését bőkezűen potyogtató vadkörtefát látta az udvar közepén meg a kis házikót formázó kutyaólat, az előtte lustán elnyújtózkodó, mindig alvó, kisborjú nagyságú bernáthegyivel, a tanító úr nagyon okos és készséges kutyájával, amelyen igazán meglátszott, hogy örökké a gazdája körül ólálkodott. Ha írni, olvasni, rajzolni, kézimunkázni nem is tanult meg a kutya a keze alatt, de illemet tudott. Akárkinek pacsit adott, udvariasan és okosan emelgette a lábát, csóválta a farkát, hozzádörzsölődött az idegenhez, és a tanítóné bolti áruval jól megtömött szatyrát ő vitte be a kapuból.

Emőke nem a betűk és a számok ismeretlen világától félt. Nem az udvartól, a kutyaóltól, és a kisborjú nagyságú bernáthegyitől, amely ott nyújtózkodott a házikója előtt. Más, egészen különös dolog miatt lépegetett úgy mellette, hátán a kis táskájával. Azt hitte, hogy a tanító úr szigorú tekintetétől, tekintélyes tokájától, pocakjától félt, hiszen ha mázsán felüli súlyával a gyermek fölé hajolt, mintha vastag törzsű fa dőlt volna rá. A legvakmerőbbnek is inába szállt a bátorsága. Meg is kérdezte tőle:

(Folytatjuk)

Mécs

József