A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-10-01 / 39. szám

Azok, akik rendszeres olvasói a szlo­vákiai magyar népviseleteket bemutató sorozatunknak, bizonyára megjegyezték Jókai Mária nevét, s talán néhányon kö­zülük „személyesen" is ismerik őt, hi­szen több ízben vezette már a Zselizi Népművészeti Fesztiválon a „Virágba szőtt álmok” című, népviseleteket föl­vonultató és népszokásokat fölelevenítő műsort. A félreértés elkerülése végett azonban mindjárt az elején meg kell mondanom: Jókai Mária nem hivatásos néprajzkutató. Foglalkozását tekintve pedagógus; elsősöket tanít Gímesen (Jelenec) a betűvetésre, olvasásra — s az oktatási refofm óta a „halmazok­ra” is. A néprajz „csupán" vesszőpari­pája, bár ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, azt kellene inkább monda­nom: szenvedélye, éltető eleme. Hogy mikor és főképp hogyan lett azzá? — ez az a kérdés, amelyre legelőször is válaszolni kell. — A néprajz iránt akkor kezdtem el komolyabban érdeklődni, amikor a Zo­­boraljára, Gímesre kerültem tanítónő­nek. Egy idős néninél laktam albérlet­ben, s nála láttam meg egészen vélet­lenül azokat a régi vászonruhákat és használati" tárgyakat, amelyeket egy lá­dában őrzött. Addig nem is sejtettem, milyen kincseket rejtegetnek a padlások és a vastagdeszkájú, kissé szúrágta szekrények mincfenüt* errefelé, Gímesen és a többi Zobor vidéki faluban. Csak bámultam, amikor előkerültek a szebb­­nél-szebb hímezett ingek, pruszlikok, kö­tények, fejkendők, abroszok. Eleinte nem volt könnyű kiismernem magamat ebben a tarka forgatagban, mindig összeke­vertem, mi hova való. Tudni kell ugyan­is, hogy itt a Zoboralján az egyik falu viselete a másikétól sokszor csak egé­szen apró dolgokban különbözik, a ta­pasztalatlan szemlélő ezt'olykor észre sem veszi. De nemcsak az egyedülálló népviselet méltó a figyelemre, hanem az a változatos népdal- és balladakincs is, amit annyira megcsodált Kodály Zoltán. Az idős emberek s kivált az asz­­szonyok — akik nagyon ragaszkodnak — Hét évvel ezelőtt nemcsak a me­nyecskekórust szervezte meg itt Léde­­cen, hanem az első zoboralji falumú­zeumot is. Hogy is volt ez? — Úgy gondoltuk, kár azoknak a szép holmiknak a padláson porosodniuk, amikor ki is rakhatnánk őket, hadd lás­sa mindenki, milyen értékeket hozott lét­re az egyszerű nép. A régi iskolában rendeztünk be két helyiséget abból az anyagból, amelyet egy szombat délelőtt gyűjtöttünk össze. A felét vissza kellett adnunk a tulajdonosoknak, mert nem volt több helyünk. Ebből is láthatja, mennyi mindent őriznek még az embe­rek. Sajnos az iskola már akkor nagyon rozoga állapotban volt, amikor a falu­múzeumot beköltöztettük a falai közé, de azt reméltük, majd csak akad vala­milyen intézmény, amely gondját viseli mind az épületnek, mind az összegyűj­tött anyagnak. Nem akadt. Ami tőlem telik, megteszem. Ha vendég vagy lá­togató érkezik, végigkalauzolom a mú-Tanitványai körében Jókai Mária — Arra is. — Azt hiszem, nincsen. Legalábbis nem tudok róla. Szeretném hangsúlyoz­ni, hogy nem vagyok képzett szakem­ber, csak a sors jóvoltából olyan helyen élek, ahol mindenütt népművészetbe botlik az ember, s vétek volna ezzel nem foglalkozni. Hogy nincs szakkép­zettségem, az elsősorban a rendszere­zésnél és az összehasonlításnál jelent hátrányt, viszont aligha akad hivatásos néprajzos, aki úgy gyűjt, hogy közben minden apróságot megtanul: például varrni, hímezni . . . — És csipkét verni . .. — Azt is, de ezt maga honnan tudja? — A hír szárnyon jár. — Peddig addig titokban akartam tartani, amíg mindent meg nem tanul­tam. Tudja, mór évek óta izgat a do­log, s addig nem nyugodtam, míg rá nem tudtam venni egy idős nénit, hogy tanítson meg a csipkeverésre. Mert meg kellett ám győzni őt. Azt mondta, minek ilyen fölösleges dolgot ma már tudni, ha kell valami, akkor azt ő meg­csinálja nekem. Én meg azt mondtam neki, hogy tudom Móni néni, hogy ma­ga sokkal gyorsabban és szebben meg­csinálná, de nekem az kell, hogy én tudjam, hogyan is csinálták. Mert az öregek előbb-utóbb meghalnak, a fia­talok már nem tanulják meg, s akkor ki fog rá emlékezni? Jövőre szeretném megtanulni a kenderfeldolgozás minden csínját-bínját, az áztatástól a vászon­készítésig. — Honnan van minderre energiája és ideje? — Családom nincs, magányosan élek, ezért minden szabad időmet ennek ál­dozom. De azért mindenre így sem futja. Jó, hogy van a két hónap nyári szünet, akkor sokat tudok dolgozni, de legszívesebben öt év szabadságot kér­nék, hogy minden tervemet valóra vált­hassam. KINCSKERESŐ A ZOBORALJÁN a hagyományokhoz — sok szép dalt is­mernek, és szívesen énekelnek is, úgy­hogy amikor Barslédecen (Ladice) há­romszobás tanítói lakást kaptam és végleg letelepedtem a faluban, nem volt nehéz megalakítani egy menyecske­­kórüst. Ennek hét esztendeje, s bár az­óta szinte teljesen kicserélődött a gár­da, a kórus mind a mai napig műkö­dik, s különösen arra vagyok büszke, hogy már Magyarországon is számon tartanak bennünket. Az idén negyedik alkalommal hívták meg a kórust a kecs­keméti népművészeti találkozóra. Igaz, a meghívó levél egy kissé elbolyongott az országban, mivel nem szlovákul ír­ták a falu nevét, de még időben meg­érkezett, s mi felkészüfhettünk az au­gusztus 26-i fellépésre. A Szent Ivón éji tűzugrással kapcsolatos dalokat mutat­tuk be. — Maradjunk még az éneklésnél. Úgy tudom, a zsérei vegyeskórusnak is tagja. — Igen, a zséreiekkel is énekelek, bár meg kell mondjam, nem mindig egyszerű eljutnom a próbára, mert a többiekhez kell igazodnom Lédecen is, Zsérén is, a busz meg nem igazodik hozzám. Van úgy, hogy már öt órakor Zsérén vagyok, a próba meg fél hétkor vagy hétkor kezdődik, s este fél tizen­egyre kerülök haza, jóllehet a próba mór nyolckor véget ért. De azért csiná­lom, mert szeretek énekelni, s úgy ér­zem, a zséreieknek is szükségük van rám. zeumban; ki is takarítok, amikor csak szükséges. De ez minden. — Azt hallottam, nemcsak gyűjti és tanulmányozza a népviseletet, de maga is varrja a fellépéshez szükséges ruha­darabokat. — Kedvvel csinálom, s ezért nem saj­nálom rá az időt. A gímesi iskolában egy gyermek-folklórcsoportot vezetek, s az ő ruháikat is többnyire én varrom. — Kikkel jobb együttdolgozni: a gye­rekekkel vagy a felnőtekkel? — Talán a gyerekekkel. Űk ugyan gyakran csintalankodnak, de enélkül ez nem is lehetne, viszont szófogadóbbak, mint a felnőttek. Persze megértem én az idős néniket is, elvégre ők tudják job­ban, hogy ezt vagy azt akkoriban ho­gyan csinálták. Szívesen tanulok is tő­lük, ám a fellépéskor fegyelemre van szükség, olyankor már nem lehet kap­kodni. — Mire tanítja a gyerekeket? — Különböző gyermekjátékokra és szokásokra. Itt a Zoboralján például egészen másféle húsvéti szokások vol­tak, mint egyebütt. De számos gyer­mekjátékot is csak errefelé játszottak. Egyébként érdekes volt megfigyelni, hogy a gyerekek nemcsak megtanulják ezeket a játékokat, de variálják is, új elemekkel gazdagítják, amit én vég­eredményben természetesnek tartok, sőt örülök neki, mert ez azt bizonyítja, hogy a gyerekek is élvezik, amit csinálunk. — Van valamilyen egyéni gyűjtési módszere? — A népviseletek vizsgálatára gon­dol? — Hogy viseli el a kudarcot? — Nem esik jól, az bizonyos, de azért nem szoktam lelkizni miatta. Ez velejár a munkánkkal. Van egy bará­tom, nagyon aktív ember, és amit csi­nál, azt jól csinálja, de a múltkor az énekkarát nem úgy értékelték, ahogy ő remélte. Erre nagyon kiborult, s fogad­­kozott, hogy tovább nem csinálja. Én azt mondtam neki, hogy nem szabad ennyire elkeserednie, egy versenyben veszítenie is kell valakinek, s a mi mun­kánk nem azért fontos, mert első helye­zéseket szerzünk, hanem azért, mert csi­náljuk, mert embereket buzdítunk, mert valamit megmozgatunk. Habár a gyere­kek jók voltak, hányszor, de hányszor nem vették figyelembe folklór csopor­tunkat a járási versenyen, de én azért csak elmentem oda velük a következő évben is. Tudom, hogy a zsűritagok sem mindig angyalok, hogy olykor igen fel­színesen ítélnek, s talán nem mindig válogatják meg a szavakat úgy, hogy azok lehetőleg ne legyenek bántóak. Az emberek érzékenyek, s kivált azok­nak esik rosszul a fölényes hang, akik szinte minden szabad percüket feláldoz­zák azért, hogy a legeldugodtabb he­lyen is legyen kulturális élet, s ezért még pénzt sem kérnek. Nem arról van szó, hogy mindenkit dicsérjenek, akár jó volt, akár rossz, hanem arról, hogy aki ítél, véleményt mond, az őszintén, fe­lelőssége tudatában tegye ezt. Lacza Tihamér 7

Next

/
Thumbnails
Contents