A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-24 / 38. szám

LOPOM A NAPOT Előrebocsátom: nem önszántamból lettem naplopó, de még csak nem is valami „eleve-elrendeltetés” alapján, ilyesmiben ugyanis eleve nem hi­szek. A körülmények tettek azzá. Mindjárt elmondom, mint történt. A dolog úgy kezdődött, hogy tíz nappal ezelőtt elöntötte a fürdőszo­bámat a víz. Nem akarok mentege­tőzni, de ez sem az én hibámból tör­tént, hanem egy bizonyos vízveze­tékszerelő „slendriánságából” kifo­lyólag, aki annak idején rosszul kap­csolt össze két csövet. A rossz „kap­csolás” aztán természetesen tovább romlott, míg egy reggel arra ébred­tem, hogy fürdőzés céljából nem szükséges okvetlenül a kádba mász­nom, untig elég, ha letelepszem a fürdőszoba talajára. Persze, azon­nal rohantam a házkezelőségre, mert — bevallom — a kádfürdőt mégiscsak kellemesebb dolognak tartom. A házkezelőségen aztán megígér­ték, hogy a rakoncátlan vezetéket röpke két héten (s ez nem sajtóhiba: két héten!) belül megjavítják, addig is tegyek a „törés” alá valamilyen edényt vagy pedig zárjam el a fő­csapot. Kaptam egy kis cetlit is, iga­zolandó, hogy a hibát jelentettem, a cétliről pedig azt olvastam le, hogy az idén ez volt a százhetvenedik hiba-bejelentés. S ekkor megszállt az ihlet, illet­ve a számolás ördöge: kiszámítot­tam, hogy az esztendő elmúlt nyolc hónapjában 240 nap volt, ebből nagyjából 65 volt a munkaszüneti napok száma: maradt tehát 175 mun­kanap. Ha a százhetvenöt munka­napra százhetven hiba-bejelentés esik, miért kell egy hiba kijavítá­sára két hétig várni?! Főleg ha meg­gondolom, hogy bizonyára nem min­den hiba tartozik a vízvezeték sze­relő hatáskörébe. Hát igen, bőven van időm ilyes­miken rágódni, mert egyelőre lopom a napot. Nem mintha ez lenne a kédvenc időtöltésem, de a szerelőt itthon kell bevárnom. Tulajdonkép­pen randevúzom vele, hiszen tudom, hogy jön, bármelyik pillanatban be­toppanhat : a szívem a torkomban dobog, ha felberreg a csengő. Csak úgy rohanok ajtót nyitni... A várva várt egyén azonban egye­lőre nem jelentkezett. A két hétből még három nap van hátra. Három nap híján két hete lopom a napot. Ámbátor, az is igaz, hogy naplopás közben sok minden eszembe jut, s vannak olyan témák, amelyeket rög­tön meg is írok. De ezt igazán nem tudhatja az a bizonyos szerelő. Mi lenne, ha történetesen nem újságíró, hanem mondjuk elárusítónő lennék? Két hétig zárva tartanám a bolto­mat? Szóval, ilyen és ehhez hason­ló gondolatok foglalkoztatnak most, naplopás közben. A csöpögő cső alatt pedig ott büszkélkedik az újonnan vásárolt lavór, mert — bár a főcsa­pot elzártam — a csöpögés nem szűnt meg. Ügy látszik, a főcsapban is van valami hiba. Bizonyára azt is naplopók szerelték ... VARGA ERZSÉBET Magánnyomozót keresek Nyugaton az emberrablások, rab­lótámadások gyakorisága következ­tében megnövekedett a magánnyo­mozók száma. Azt lehet mondani, hogy ők őrzik valamennyi bankot. Ezeket a magánnyomozókat elsősor­ban a gazdagabb ügyfelek foglalkoz­tatják. Elkísértetik gyermekeiket otthonról az iskolába és vissza, vi­gyáznak a nagyobb bevásárlásra in­duló gazdagabb asszonyokra. Amikor a magánnyomozók népsze­rűségéről értesültem, rögtön az ju­tott eszembe, hogy én is kereshet­nék magamnak egy magánnyomozót. Történetesen, ha ez lehetséges len­ne. No, nem azért, mert féltem a gyermekeimet, vagy mert gazdag nő vagyok. Pénzügyi helyzetem semmi­lyen körülmények között sem tenné lehetővé, hogy magánnyomozót fog­lalkoztassak. Nem engedhetném meg magamnak ezt a luxust. Azért fordult meg fejemben ez a gondolat, mert nyugodt életet sze­retnék élni. Zavartalanul, egysze­rűen, boldogan. Hogy mi idegesít? Miért foglalkoztat a magánnyomozó igénybevétele? Nagy dolgokról, ag­godalomra okot adó veszélyről nincs szó. Számtalan apróság, jelentékte­lenség juttatta eszembe a magán­­nyomozót, illetve foglalkoztatását. Megpróbálom számba venni ezeket az apró, jelentéktelen dolgokat. Minden reggel, amikor munkába sietek, nekem is az jár eszemben, ami országszerte gyakran szóba ke­rül: a munkaidő kihasználása. Mert minden állampolgár kötelessége a társadalom számára hasznosan el­tölteni a napi nyolc és fél órás mun­kaidőt. Én és sok más hasonló pol­gártársam, pontosabban dolgozó asz­­szonytársam is így szeretné eltölte­ni. Ez azonban egyszerűen lehetet­len. Ugyanis a munkaidő letelte után már aligha jut az ember, a bevásár­ló friss áruhoz. Lehet, hogy egyesek túlzásnak tartják állításomat. Pedig a konkrét példa bizonyítékul szolgál. Az élel­miszerüzletben ahová történetesen a munkaidő letelte után mentem be, már csak száraz kenyeret és meg­­savanyodott tejet kaptam. Reggel, nyolckor a zöldségesboltban még szemnek tetsző, gyönyörű, friss zöld­séget láttam. A friss zöldség azon­ban délutánra már megfonnyadt. Néhány ilyen fonnyadt sárgarépa dí­szelgett a kirakatban, nem beszélve arról, hogy a friss gyümölcsnek már hírét sem találtam. A Junior ifjúsági áruházba is betértem. Ott sem találtam azt az árut, amit kerestem. Már csupán csak azt a papírt pillanthattam meg, amiből az árut kibontották. Mert ezen a helyen is nyolc órakor, nyi­tás előtt látják el az üzletet jó mi­nőségű és olcsó áruval. Azt hiszem, nemcsak engem bosszant, hanem másokat is, hogy ahány boltba beté­rek, mindenütt azt mondják, ha ké­rek valamit: — Tegnap még volt, sajnos, már elfogyott. — Még soha nem fordult elő velem, hogy dél­után, munkaidő után azt mondták volna nekem az elárusítók: — Egy kis türelmet kérek. Most kaptunk árut. Ezért, amint fentebb már említet­tem, hirdetés útján szeretnék szert tenni olyan magánnyomozóra, aki ezentúl naponta közli majd velem, hol és mikor kaphatok gyermekeim­nek teniszcipőt, tempera-festéket, füzet- és könyvborítót, háztartásom­ba szintén hiánycikknek számító tá­nyérokat stb. Mert magánnyomozó nélkül magamnak kell felcsapnom nyomozónak. S a munkaidőmből le­szek kénytelen naponta elvenni né­hány órát, hogy a számomra legfon­tosabb árucikkeket beszerezhessem. PLOCZEKNÉ M. ERZSÉBET Ez minden bizonnyal világcsúcs! ' A Sunja nevű elefánt (1350 kg súlyú) megkedvelte a vízisít. Mint látjuk, speciális — 6 méter hosszú — sílécei vannak. se* Vigyázz Lauda, jön Newmannl — ezzel a címmel közli a Gente című olasz lap Paul Newman elhatározá­sát, mely szerint felhagy a filmezés­sel, hogy minden idejét az autó­­versenyzésnek szentelhesse. Paul Newman nem kezdő ezen a téren, már kilenc év óta hol résztvevője, hol nézője az amerikai autóverse­nyeknek. Stefánia Sandrelli a Válás olasz módra című filmben volt a szép válóok, de semmi más. Tavaly azonban a Bernardo Bertolucci rendezte 1900 című film bemuta­tása után búcsút mondott a szi­gorú kontyba fésült hajnak, a drótkeretes szemüvegnek s Kü­lönös alkalmak című filmjében is bizonyította, hogy nemcsak tehetséges, de éppoly szép, mint régebbi nagy sikerű filmjeiben. 18 A lengyelországi Tatranská Bu-^ kovinában egyedülálló dal- és táncegyüttes működik. Tagjai óvodás vagy „kisiskolás" gyere­kek. Képünk azt bizonyítja, hogy elégedettek szerepükkel. Hollyowoodban ismét divatba jöttek a rémfilmek. A Transame­­rica Express című filmben egy mozdonyvezető nélkül maradt, vadul száguldozó vonattal teszik próbára a nézők idegeit. Mivel ijesztgethetnek még? ▼

Next

/
Thumbnails
Contents