A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-17 / 37. szám
II. Mentein, rohantam. Kíméletből nem mentem be a lakásba, csak kívülről az ablakpárkányra támaszkodtam. A kristályos rádió kagylóit fülemre illesztettem, és zúgó fejjel, veszettül kalimpáló szívvel vártam a kormányzó nyilatkozatának megismétlését. A szünetet zene töltötte ki.' Ha a világ legnagyobb zeneszakértője lennék, akkor se tudnám, milyen számokat játszottak. A fiatalasszonynak igaza volt. Izgatott, ideges hangú férfi újra beolvasta azt a szöveget, melynek tartalma tudtomra adta, hogy túléltem a második világháborút. Ujjongtam a boldogságtól. Reggel, ki hogyan tud, elindulunk hazafelé! — kezdtem szövögetni reménydús terveimet. — Ha szerencsém lesz, búcsú napjára haza is érhetek. Csak akad még otthon egy kis harapnivaló, talán borocska is ... Korán reggel, a szokottnál is durvább hangon, sorakozót kiabáltak. Valamilyen középület előtt állt egybe a zászlóalj. Kissé furcsának találtuk a szerintünk már nem egészen helyénvaló katonásdit. De az a dolgok helyes rendje, hogy hivatalosan intézkedjenek további sorsunkról — fordult meg fejünkben a megnyugtató magyarázat. Es „intézkedtek“. Rövidesen megjelent előttünk eddig még nem látott három bőrkabátos, géppisztolyos alak. — Ide figyeljenek! — ordította az egyik, akinek nyilas karszalagja volt. Így kezdte a beszédét: — Szálasi testvér átvette az ország és a hadsereg vezetését. A háborút a végső győzelemig folytatjuk! Az elfogott hazaáruló szökevényeket a helyszínen kivégezzük. Ezt minden tetves, koszos felvidéki kommunista jól jegyezze meg magának! Mindnyájan „felvidékiek“ voltunk. D.e ezen csak jóval később gondolkoztam el, akkor a hirtelen beállott fordulat úgy fejen kólintott, hogy szinte az eszem is megállt. Az is csak később ötlött fel bennem, talán nem is véletlen, hogy így egybe kerültünk! Másfél óra múlva már a Duna partját túrtuk. Folytattuk, amit a Tiszánál abbahagytunk: az új harcvonal építését ... A következő napon is kiparancsoltak, de még ebéd idő előtt ott kellett hagynunk az egészet. Aznap elvonultunk Makádról. Este Lórév határában egy letakarított kukoricáson, melyen kórókúpok sorakoztak, táboroztunk le. A kiszivárgó hírek szerint a Duna másik oldalán levő Adonyban bevagoníroznak minket, és megyünk tovább. Fásult beletörődéssel várokaztunk. Bealkonyodott, ráadásul az eső is szemerkélni kezdett. Bebújtunk a kórórakásokba. A felázott szántóföldre lefeküdni nem lehetett. Egyetlen pokrócunkat hátunkra terítve üldögéltünk. Ma már semmiképpen sem tudnám visszaidézni, mennyire elkeseredettek, fásultak voltunk. Egyszer csak, ebben a siralomházi hangulatban az egyik kórókúp belsejéből megindult egy új nóta dallama: „Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem kis Kató ..Szövege a továbbiakban amolyan gyónigézás borongású dal. Nem lelkesített „harcra, győzelemre“, csak a „patyolatfehér ágyacska“ utáni nosztalgiát ébresztgette. Kellett Is azt ébresztgetni! Csak hát az otthoni „patyolatfehér“ ágyig másfél évnyi szörnyűség várt még rám. Hét hónap menekülés a halál elől és további kilenc hónap amerikai hadifogság. Reggel kompon átkeltünk a Dunán és bevagoníroztunk. Harmincnyolc embert préseltek be egy-egy marhavagonba. Aztán vitt a vonat Győrbe. A körülbelül kétszáz kilométeres utat két nap alatt tettük meg. Igaz, a kisbéri emelkedőn többször is kiszállítottak, hogy a kaptatón segítsünk a mozdonynak. Toltuk-nyomtuk a szerelvényt, miközben tízezer méter magasságban a KAtnko vAlr nriMnl rvtnlp -ni #X1 La Hadviselésem története lálos rakományukkal. Érthető milyen nagy lelkesedéssel, milyen elszántan nyomakodtunk a „végső győzelem“ felé ... Este érkeztünk Győrbe. Elcsigázottan rogytunk le a győrszabadhegyi laktanya lóistállójának mocskos szalmájára. Ott közölték velünk, hogy vacsorára ne számítsunk, mert mi tulajdonképpen nem Győrbe, hanem Komáromba vagyunk irányítva! Közben addigi parancsnokaink „leltárilag“ átadtak bennünket egy őrmesternek és két tizedesnek, akiket Komáromból küldtek értünk. Eddigi parancsnokaink, az „akadémikus urak“ minden búcsú nélkül eltűntek. N. József őrmester — akit ezentúl csak „József őrmester“-nek nevezek — egészen szokatlan, szinte udvarias hangon megkért, figyelünk rá egy kicsit, mert szavaztatni óhajt minket. Erre már csakugyan feléje fordítottuk tekintetünket, sőt, olyan is akadt, aki fáradságot nem kímélve, felült. Hogyne, hiszen ilyen demokratikus megnyilvánulással még soha életünkben nem találkoztunk a katonaságnál. Itt jegyzem meg, hogy egytől-egyik paraszt-, munkás-, napszámos- és cselédszármazású fiúk voltunk. Még csak érettségizett sem akadt köztünk. Hogyan történt, nem tudom, de így volt... József őrmester peckesen kiállt az istálló közepére és imigyen szólott: — Fiúk, mint talán már tudják is, maguk itt Győrben nem kaphatnak zabálni valót. Döntsék el szavazat által; vagy most azonnal elindulunk gyalog, vagy holnap reggel — ugyancsak gyalogosan — de így is, úgy is csak Komáromban lesznek „megétkeztetve“. Az út negyven kilométer. Döntöttünk. Negyed óra múlva úton voltunk. A falvakban, melyeken keresztül haladtunk, bezörgettünk a házak ablakán és kenyeret koldultunk. Akadt egy-két „szemérmetes“, aki úgy csinálta, hogy megkérdezte, nincs-e eladó kenyér a háznál? Ez egyébként is badarság volt, mert hol s mikor árultak a falusiak kenyeret, ráadásul éjnek idején? De azért a második faluból kiérve már mindenki úgy-ahogy elverte az éhségét. Reggeli nyolc órakor a komáromi Frigyes laktanya folyosóján sorakoztunk. Sorakoztunk? Hát igen, mint a falhoz vert naposcsibék. Félig holtan, a hideg betonra roskadva. Többen nyúltak el ájultan. Tíz óra tájban rendes, kiadós reggelit kaptunk. Bevonulásom óta először „étkeztetett meg“ tisztességesen a hadsereg. Ezt követően, pokrócaink kivételével, minden ruhánkat a legradikálisabb módon fertőtlenítették: egyszerűen, elégették. Szappant kaptunk, meleg vízzel lezuhanyozhattunk, majd tetőtől talpig kincstáriba öltöztünk. Persze az egyenruha is csak olyan rongyos volt, mint civil göncünk, amit elégettek. No de ez legalább nem hemzsegett a tetvektől. Este orvos elé is eljutottam elmérgesedett lábsebemmel. A doktor alaposan lehordott, amiért így elhanyagoltam a sebet. Azzal fenyegetett, hogy levágja a lábamat és lecsukat. Hiába szabadkoztam, hogy velünk nem volt orvos, azt mondta; ráadásul még hazug disznó is vagyok és fogjam be a pofámat! Ügy tépte a varas sebet, mintha nem is eleven, érző ember lettem volna. Egymás után három reggel mentem kötözésre, utána természetesen mindig kivonultam a napi foglalkozásra. Egy héten belül átköltöztünk a város északi részébe, az úgynevezett Kettes Erődbe. Az évszázados nyirkos falak a középkori rabok sorsát jutatták eszünkbe. Korábban kocsiszínként használt tágas termekbe szállásoltak be minket. Éjszakánként a hatalmas méretű ajtók széles nyílásán keresztül barátságtalan őszi szél surrant takarónk alá. Oj tisztjeink közölték, hogy most már „Igazi“ katonák vagyunk, mert — ha nem tudnánk — ezidáig csak szemét csürhe voltunk. Tudtuk, sőt, az volt az érzésünk, hogy még azok is vagyunk. Hangsúlyozták, hogy egyelőre, míg harci szellemet nem tudnak belénk oltani, gyalogsági kiképzést kapunk. Az alkalmazott kiképzési módot „forgó színpadnak" nevezték. Ez abból állott, hogy minden órában más-más tiszt vett minket kezelésbe. Az egyik a fordulatokat gyakoroltatta velünk, a másik a puskafogásokat, fapuskákkal. A harmadik a terepgyakorlatokat és a harcászatot tanította. A negyedik az ellenséges harcieszközök megsemmisítésének mikéntjét oktatta. Ez utóbbihoz tartozott a szovjet harckocsik sebezhető részeinek ismerete. Emlékszem, egyszer Dénes hadnagy, bogaras kedvében lévén, feleltetett az átvett anyagból. Aki a feltett kérdésre nem tudott azonnal hibátlanul válaszolni, az máris a megadott ritmusban verte a feküdjöt. öt perc leforgása alatt az egész szakasz ezt csinálta. Abban az időben a mai kettes lakótelep helyén vizenyős talajú szérűskertek voltak. Az egy órás feküdjökkel annyi vizet fakasztottunk magunk alatt, amiből akár kulacsainkat is megtölthettük volna. Egy másik alkalommal rajokra szétosztva gyakoroltunk. Sz. András, egy szomszéd faluból való tizedes, igyekezett kímélni bennünket és inkább magyarázott, mint mozgatott. Közben, ha tiszta volt a levegő, azaz nem volt tiszt a közelünkben, vakmerőn, hazai dolgokra terelte a szót. Persze, amikor kellett, hirtelen témát tudott változtatni. így történt, hogy egy ilyen átváltás után képzeletben még otthon jártam és a dolgok alakulását összegezvén, véleményem nem a legfinomabb formában jutott kifejezésre; nagyot köptem a földre... Akkor kanyarodott elénk István hadnagy, az ütegparancsnok-helyettes. Bámulatos pontossággal sorolta fel gondolataimat, egy-egy vaskos megjegyzést fűzve hozzájuk. Az az érzésem támadt, mintha a saját véleményét nyilvánítaná, hogy azt mondja: „Elvesztettük a háborút? Szart sem ér ez az egész cirkusz! Köpni minden erőlködésre! — Majd önérzetessé vált hangon figyelembe ajánlva harsogta: De engem még nem lehet leköpni, fiacskám!“ S míg én minden félelem híján gondolatolvasó képessége fölött álmélkodtam, arcom bal oldalán elcsattant az utolsó pofon, amit felnőtt koromban kaptam ... Ezzel aztán végképpen belém oltódott a harci szellem. Csak még annyit erről az esetről, hogy együttlétünk ideje alatt jócskán adódott volna alkalom a bosszúállásra — amire magamban iszonyatos esküt tettem —, de az „állandó megfigyelésem alatt álló“ István hadnagy a későbbiek folyamán olyan magatartást tanúsított, amivel meggyőzött arról, hogy incidensünk alatti kijelentései valóban a saját véleményét tükrözték. Hogy csupán a személyes sértésnek vélt köpés miatt bőszült fel és húzott le egyet. A vacsoraosztás besötétedés után mindig az udvaron történt. Ilyenkor az egész üteg felsorakozott. Az egyik este már éppen a kondér közelébe jutottam a hosszú sorban, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ifjabbik bátyám keresett fel, akit akkor már több mint egy éve nem láttam. Aznap délután érkezett hazai államáshelyére, a Négyes erődbe szétvert alakulatának maradványaival. Megkérdeztem, tudja-e mi van az idősebbik bátyánkkal. — ö már jó helyen van — újságolta — szovjet hadifogságba esett. Takarodóig együtt voltunk, akkor elbúcsúztunk. Tizennégy hónap elteltével találkoztunk ismét: békeidőben, odahaza. December derekán a szájról szájra járó rémhírt hivatalosan is megerősítették: a közeli napokban elindítanak minket nyugatra, Németországba. Tisztjeink többsége nyíltan helytelenítette a tervet, de senki sem merte megkísérelni, hogy tegyen ellene valamit. Állandó menetkészültségben voltunk, körülbelül egy hétig. Nem jártunk ki gyakorlatra, csak a körletben ténferegtünk, vagy szegényes málháinkon üldögéltünk. Ezt még csak ki lehetett volna bírni, ha naponta legalább egyszer jóllakhattunk volna. (Folytatjuk) 15
