A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-17 / 37. szám
SZALAY JANOS ben halászcsárdát nyitnának benne, de ez is jobb lenne a jelenlegi állapotnál, miszerint: a Vág alsó szakaszán még néhány évtizeddel ezelőtt működő másfélszáz vízimalomból csak egyetlenegy maradt meg, lejebb, a szímői parton. A komp megszakítás nélkül ingázgat. Állandóan akad utas. A túloldali emberek, a szelőceiek, a palárikovóiak, a bábmajoriak jönnek — fürödni a farkasdi oldalra. Főleg gyerekek. De jönnek szalmával megrakott traktorok, munkagépek, mert a farkasdi szövetkezet mammutgazdaságának még a Vág túloldalán is vannak termőföldjei, gazdasági épületei. És jönnek turisták, ismerősök és idegenek. Jönnek rokonlátogatók, jön egy ügynök a biztosítótól, jön egy német, több magyarországi autó, de hadd ne soroljam, hiszen a forgalom ugyanolyan itt is, mint egy forgalmas hídon. Illetve más egy kicsit. Szebb. Mert a hídon átkelők ugyan mit is tudnának egymásnak mondani. De itt, amíg a komp partól-partig ér, bizony mindenkinek van egy-egy kedves szava a másikhoz. A szalmabetakarító farkasdi őslakosok most ebédre mennek haza. Mesélnek s tréfálkoznak. Főleg Czuczor bácsival, aki helyett ők válaszolnak, amikor megkérdezem tőle, hogyan is fizettek hajdan az emberek a molnárnak, amiért gabonájukból lisztet őrölt. Mondja, hogy gabonával. Igenám, de menyecskék is voltak köztük. Ki daráltatni jött, ki arra kérte a vízimolnárt, evezzen át vele a túlsó partra. Az meg átevezett... s gondolom nem is kell tovább mondani, hiszen a lipit-lapát történet sokaknak ismerős. Nevetünk. Anda Károly révész fiatal ember. Tanult szakmája ács. Tíz esztendeig dolgozott az építőiparban, de itt még a feleannyi órabér mellett is jobban jön ki, mert nyilván jobban, ha mégis ezt csinálja. Dicséri e hivatás nyári erényeit és szidja a télieket, meg azt a néhány rosszemlékű éjszakát. Mert éjszaCmSifíí PRÓBAÚTON A VÍZIMOLNÁR LADJKJÁVAL ka bizony itt furcsa dolgok is megtörténtek már. Olyan is volt, hogy meg akarták verni, meg olyan is, hogy a szomszédos, azóta már felszámolt kompon két révészt öltek meg egyszerre. Egyszóval, nem kockázatmentes hivatás az övé. Ahol a komp jár, az egy romantikus rengeteg, a Vág egyik legszebb szakasza. Országokat lehetne bejárni ilyen látványért — hasztalan. Halálos vétek lenne akár egy híddal, akár bármi mással beavatkozni a természet itteni képébe és rendjébe. Remélhető, hogy az illetékeseknek sem más a véleményünk. Már mondtam, a komp ingyenes. Fenntartója és üzemeltetője a Járási Ütfelügyelőség. A ladikot is ők rendelték meg Czuczor bácsinál, mert hát a komphoz ladik is kell. A régi már kiszolgált, hoztak helyette egy műanyag „lavórt", de az fityfenét sem ér. Mikor ez kiderült, elmentek Czuczor bácsihoz, vittek deszkát, és megegyeztek abban, hogy ezresért csinál egy olyan ladikot, amilyeneket az itteni halászoknak szokott, egy igazi ladikot, amilyenek ott ringatóznak a révnél a bokrok alatt. Alkonyattájt búcsúztam el a gyönyörű tájtól és kedves emberektől, mondván, eljövök én még ide, ha erre visz az utam. Ha meg nem, szívesen útbaejtem, mert remek napot töltöttem itt. S mi több, Czuczor bácsival előzetesen még ladikügyben is tárgyaltam. Azt mondta, megcsinálja ó, csak jó deszkát hozzak. Hozok én, csak azt tudnám, hol használom majd azt a ladikot? Talán a városi aszfalton? Vagy egyszerűen kikötöm itt a parti fához, s néhanap eljövök ide pihenni, csinálni magamnak egy remek napot. Bizony ezt kéne tennem. Esküszöm, ha legközelebb találkozom az öreggel, belecsapok a tenyerébe. RESZELI FERENC A szerző felvételei A losonci torony is igyekszik visszaadni rengeteg élményét, alkotásai szinte az egész világot felölelik. Egy évvel halálát előtt mutatkozott be egy nagy összefogott válogatással szülővárosában, Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában. „Ez volt üdvözlete s helyének megkeresése a magyar festészetben — írta róla a Művészet című illusztris képzőművészeti folyóirat —, nem sejtve, hogy egyúttal a búcsúja is.“ „Varázslatos kiállítás volt, emlékezetes mindenki számára, aki felkereste. Félezernyi olajkép, rajz, vízfestmény és metszet reneszánsz bősége fogadta a nézőket. „A II. világháború utón gyűjteményes kiállításon első ízben láthatott ekkor a hazai néző csehszlovákiai magyar művészt, alkotó mestert, a javából“ — írta egy másik lap. Szabó Gyula — állapította meg róla egyik barátja — olyan jelképe volt a szlovákiai magyaroknak, mint Fábry Zoltán, a publicista, aki 1970-ben halt meg. Ez a két szabad lélekzetű, tiszta szellem irányította emberséges magatartásra a szlovákiai magyar értelmiséget, Szabó Gyula volt az a magyar piktor, akit a Csehszlovákia érdemes művésze címmel tüntettek ki. Független alkotó volt, mély erkölcsi tájékozódásé, érdekeken felül álló művész, aki elkerülte a kisebbségi lét emberségemésztő hajszáit. De feltűnt mindenütt, ahol igaz ügyet támogathatott. Aki látta fürkész szemét ifjúsági táborozásokon, szakállába rejtekező szelíd mosolyát vidéki előadásokon érezte, hogy ez a férfi a várakozó és ítélő. Valóban kezdeményező is volt. Saját tanulságai vitték a kezdeményezők és oldok közé. Gyermekként tudott gyönyörködni a szellemi lángolás láttán. Vallotta, hogy egyetlen magyar kultúra van, melynek a nemzetiségi magyar műveltség a legtapasztaltabb, lelkiismereti része. Tisztelte a hagyományt, könyvtára hungarológiai gyűjtemény volt, de megfürödött minden újban, égett az örömtől, hogy kísérletezhet. Újító és összegező művész volt, vérmérsékletének megfelelően. Nyugtalanul, lángolóan tökéletes egyensúllyal festett és rajzolt. Ecsetjével utol akarta érni elképzeléseit és ötletéit. Ez az irány és vágy feszítette." SÓLYOM LÁSZLÓ A szerző felvételei 13
