A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-10 / 36. szám
Népszerű formája a házépítésnek a kulcsra készülő OKÁL-típusú családi házak rendelése az elavulthoz,, a „hagyományokhoz" való helytelen ragaszkodást. A szemléletváltozást e téren azonban Hatékony felvilágosító és ismeretterjesztő munkával, a nemzeti bizottságok rugalmas irányításával meg lehet és meg is kell gyorsítani. Természetesen, el kell érnünk azt is, hogy az ajánlott típustervek megvalósításához megfelelő mennyiségű építési anyag és szerkezeti elem álljon a családi házakat építők rendelkezésére. tervgyűjteményből ■ Vajon tapasztalható-e színvonalbeli különbség a vidéken és a városon épülő családi házak között? — Legföljebb kivitelezés szempontjából. Városainkban már egyre inkább teret hódítanak a korszerű típustervek alapján épülő láncházak, társasházak és telepszerű magánházak. Vidéken még gyakorta tapasztalható a konzervativizmus, vagy az a szemlélet, hogy nekem is díszes, többszintes házat kell építenem, hiszen a szomszéd is olyat épített!... Az ilyen építkezési „stílus" fölösleges erő- és pénzpazarlással jár. ■ A magánépitkezés tulajdonképpen egy-egy kisebb közösség, többnyire egy család belügye. Befolyásolható, irányítható hát ez a tevékenység „felülről"? — Csupán a leendő ház belső elosztása, berendezése belügy; az épülőben lévő családi ház külalakja ellenben már közügy. Stílusában, kivitelezésében harmonizálnia kell környékének természeti jellegével és sajátos adottságaival. Ezért nemcsak lehetséges, de egyenesen fontos, hogy a nemzeti bizottságok illetékes ügyosztályai tanácsaikkal és útmutatással segítsék, „felülről" irányítsák körzetükben a családi házak építését. Csupán a mainál körültekintőbb tervezéssel és széleskörű ismeretterjesztő munkával érhető el, hogy a magánházak volóban jó tervekkel s azoknak megfelelő kivitelezéssel épüljenek. ■ Befejezésképpen mivel zárhatnánk le ezt a tömbházban vagy magánházban lakó ember számára egyaránt közérdekű beszélgetést? — összefoglalva: a családi házak építésében elért számszerű eredményeinket bátran tarthatjuk építéstörténeti jelentőségűeknek. Népünk egyre emelkedő életszínvonala kedvező feltételeket biztosít ahhoz, hogy a CSKP XIV. kongresszusa és körültekintő gazdaságpolitikája irányelveivel összhangban az eddiginél is nagyobb ütemben épüljenek mind a mennyiségi mutatókat, mind a korszerű műépítészeti igényeket kielégítő családi házak. Kontár Gyula felvételei Tera ángyi — én így nevezem — vagy ahogy Ipolybalogon hívják, Franciás Tera a falu hírhordója. Folyton szomszédol, egy keveset elüldögél itt is, ott is, s pertraktálja a falu apró-cseprő eseményeit. Általában szeretik őt az emberek, szívesen fogadják mindenütt. De hogy miért nevezik Teréz ángyit Franciás Terának, annak története van ... Együtt ülünk a nyárikonyhában. — Meséljen valamit a lánykoráról — nógatom. — Hű, gyerek, az má régen vót. Mert én még a másik században is éltem két évet. Most nyomom a hetven kilencediket. Tizenkét éves koromban kimaradtam az ismétlőből, mert itthon kellett dolgozni. Mert vót két ló, két üsző, két tehén meg a földek. A mostoha apám, apika, öreg ember volt, nekünk, gyerekeknek kellett mindent elvégezni. Még szántottam is. Apika kijött velem reggel, segített megbarázdálni, aztán egész nap én hajtottam a lovakat. — De azért talán egy kis szórakozásra is jutott idő? — Jutott. Udvarlóm is volt. Laci bátyád. Már tizennégy éves koromtól tette nekem a szépet, öt évig járt hozzám. Nagygazda volt az aoia. ellenezte, hogy elvegyen. De amikor látta, hogv milyen dolgos vagyok, mégiscsak beleegyezett. — Menyecskének ment? — Hát persze. Kilenc évig laktunk az apósom házában. Mindkettőnknek volt egy-egy darab földje, azokat egymás mellé cserélgettük, és úgv gondoltuk, hogy saját házat épitünk. Csakhogy nem volt’rá pénzünk. Az ipolysági bankból kölcsönöztünk huszonkétezer koronát. — Huszonkétezer koronáért milyen házat lehetett abban az időben építeni? — Vályogházat. Két szobát, konyhát, spáizot. El is készült szépen a ház, már az egyik szobában laktunk is, amikor azt mondja az uram: „No. asszony, most már ház is van, gyerek is, meg ott az a hatalmas nagy adósság is.“ Hát elég nagv baj volt, de szerencsénkre megtudtuk, hogv lehet menni Franciaországba dolgozni. Az én Lacim nem gondolkozott sokat. Kiment. Hogy maid küldi a pénzt, amiből én törlesztem az adósságot. — És küldte? — Küldte biz a, minden hónapban rendesen, én meg raktam be a bankba. — Laci bácsi mennyit keresett havonta? — Nem tudom én már azt, régen vót, a harmincas évekbe. Meg frankban küldte. — Végül aztán maga is utána ment... — Hát, utána mentem, mert azt írta Laci, hogy ha kimennék, akkor még maradna ő is egy-két évet. Már hat évet ott volt, amikor én ráadtam a fejemet, hogy kimegyek hozzá. — Hogyan jutott ki? — Megszereztem a papírokat a járáson, aztán vonatra ültem és mentem Pozsonyba. Ott át kellett szállni egy másik vonatra, ami egyenesen Párizsba ment, meg még azon is túl. Nekem Pontyeribe kellett mennem. Oda is értem én, de nem várt engem ott senki. Egy ember mégis megszólított az állomáson, mert látta az öltözéken, hogy nem vagyok odavaló. Szerencsémre ő ismerte Lacit, és elvezetett hozzá. Megvolt a nagy öröm. Emlékszem, vasárnap volt. Az úr meg a felesége ebéddel várt. Ez egy major volt, kinn a város szélén. De olyan nagy birtok volt, mint az egész balogi határ. — Milyen munkát végzett ott? — Olyat, mint itthon, ami éppen jött. Vasárnap oda értem és már hétfőn neki is fogtam a cukorrépa-egyezésnek. Három hektárt két hét alatt kiegyeztem egyedül. Aztán amikor jött az aratás, gereblyéztünk, kazlat raktunk. Emlékszem, én is fönn voltam a kazal tetején. — Más volt ott a munka? — A munka az csak olyan volt, mint itt. Meg azon a környéken sok ember dolgozott tőlünk, a mi vidékünkről. — És hol laktak? — Rendes lakásban. Volt ott egy nagy ház. Az intéző lakott az emeleten, mi meg alul. Volt két szobánk, konyhánk meg spájz. — És az étkezés? — Én főztem rendesen. Közel volt a város, oda jártam vásárolni. Csak úgy főztem, mint itthon. — Nyelvi problémáik nem voltak? — Az elején nehezen ment a beszéd, de már Laci tudott jól franciául, hát segített. A gazda meg egyébként is tudott magyarul. Később már én is sokat értettem, beszéltem is. — Most is érti még a franciát? — Már csak azt tudom, hogy: Jej si madam. Ezt mondtam az intéző feleségének, ha hívtam valahová. — Magának tetszett ott az élet? — Jól ment ott nekünk. Hús volt, munka volt, templomba járhattunk. — Idehaza ki vigyázott a házra meg a gyerekekre? — Apikára volt bízva minden. — Aztán hogy jutott eszükbe, hogy hazajönnek? — Hát hallottunk mindenfelől, hogy háborúra készülnek a németek a csehek ellen. Nem volt akkor már nekünk egy perc nyugtunk se. De az úr, az nem akart engedni. Marasztalt nagyon, mondogatta, hogy ne féljünk, nem lesz háború. De mi csak nem nyugodtunk. Azt mondtuk: kiegyezzük a répát és megyünk haza. Laci el is ment Párizsba megérdeklődni, hogy nyitva-e még a határ? Akkor nem vót nyitva, de mire a répát kiegyeztük, — már jöhettünk. Aztán, tudod, csak úgy a katonák között elbújva jöttünk, tehervonatokon, mert más nem járt. Szerencsénkre Pozsonyban összetalálkoztunk egy falunkbeli emberrel, Kakas Józsival. Mikor Ipolyságra értünk, éjfélkor, és nem vót szállásunk, hát ő ajánlotta, hogy hazamegy Balogra, aztán bejön értünk szekérrel. Ügy is volt. Reggelre már ott volt a szekér. Nb haza is értünk mi dél felé. Ahogy elmegyünk a testvérem háza mellett, csak nézem, hogy nagy a sürgés-forgás. Lakodalmat tartottak. Lett erre még nagyobb öröm, hogy mi is hazajöttünk. — Itthon, hogy ment tovább az élet? — Amit hazahoztunk pénzt, abból rendbetettük a házat, aztán nekifogtunk itthon gazdálkodni. A többit már te is tudod. Háború ... felszabadulás ... aztán beadtuk a földet a szövetkezetbe. Közben a fiam ledöntötte a francia pénzből kifizetett ház felét és épített helyette egy nagyot, hatalmasat. — A sok munka ellenére még mindig jól bírja magát, Tera ángyi... — Hát, gyerek! Csak a lábaim már nem a régiek. Aztán tudod, van egy olyan rossz tulajdonságom, ha reggel fölkelek, éhes vagyok. Pedig csak feküdtem, nem is dolgoztam semmit — neveti el magát. — De hálistennek, van mit enni.. . ZOLCZER JÁNOS A szerző felvétele 13 Franciás
