A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-03 / 35. szám
VAN EGY HELYJEGY... A pénztárcámban hordom, bár nem érdemli meg ezt a figyelmet: teljesen értéktelen. Krúdy Gyula múlt századi hősei őrizhették így a könyvlapok közé préselt hervadt virágokat, hajszálakat meg mindenféle „romantikus" lim-lomokat, ahogy én ezt a helyjegyet őrzöm. Az értéktelen „emléket" egyébként a stúrovói (párkányi) vasútállomáson vettem: folyó év augusztus elsején, a Hungária nevű nemzetközi gyorsra — pontosan négy koronáért. Hogy miért takargatom? Azért, mert ez a helyjegy afféle „unikum", afféle különlegesség. Megvásároltam, de nem ülhettem le vele sehová, mert egy nem létező kocsiba szólt. Az ötvennégyes számúba. Azazhogy, ne tagadjuk le az igazat: a Hungáriának volt ötvennégyes számú kocsija, de első osztályú. Az én helyjegyem viszont egy másodosztályú ötvennégyes kocsiban lett volna érvényes. Itt van a pénztárcámban, meg tudom mutatni. Ha érdekelne valakit... Hogy mi ebből a tanulság? Szerintem az, hogy a hölgy, aki augusztus elején reggel nyolc és fél tíz között a párkányi vasútállomáson a jegypénztárban ült, nem végzi lelkiismeretesen a rábízott munkát. Erről egyébként nemcsak az emlék gyanánt takargatott helyjegy segítségével győződtem meg. De — mielőtt a tárgyra térnék — szeretném elmondani, miért voltam én a párkányi vasútállomáson már reggel nyolckor, jóllehet a vonatom csak fél tíz után indult. Szégyen ide, szégyen oda, bevallom: félelemből. Az történt ugyanis, hogy valamivel — pontosabban néhány héttel — augusztus elseje előtt majdnem lekéstem a Hungáriát. Még a jegypénztárnál sorakoztam, mikor a hangosbeszélő figyelmeztetett, hogy a vonatom indulásra készen áll. Csupán az nyugtatott meg, hogy a sorban még mögöttem is álltak néhányon, szóval nem én voltam az utolsó. Persze, később kiderült, hogy nyugalmam igencsak kétes alapokra épült, mert — bár jómagam egy „vad" futással elértem a vonatot — a mögöttem állók lekésték. De úgy kellett nekik, miért nem álltak oda korábban, ha egyszer tudták, hogy utazni fognak — hallottam később a „visszhangot". Ez o „visszhang" késztetett hát arra, hogy augusztus elsején már nyolc órakor odaálljak a jegypénztárhoz. Oda is álltam, jegyet azonban nem válthattam, mivel a pénztárban ülő hölgy kioktatott: minek akarok én — úgymond — most jegyet venni, mikor még ráérek, menjek hát sétálni és jöjjek vissza kilenc óra körül. Persze, nem mentem sehová, csak egyszerűen félreálltam. És természetesen nyitva tartottam o szememet. Hamarosan megjelent egy bácsi, aki az igazolványát szerette volna megcsináltatni: azt a bizonyos igazolványt, amely arra jogosítja fel tulajdonosát, hogy lakhelyétől a munkahelyéig féljeggyel utazzék. Mondom, szerette volna megcsináltatni, de a pénztárban ülő hölgy erre sem volt hajlandó, mivelhogy ő hétfőn reggel ilyesmikkel nem foglalkozik. A szegény bácsi meg — vesz. téré — éppen hétfőn reggel akar munkába menni, méghozzá féljeggyel. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, s már-már odaléptem a pénztárablakhoz, hogy megkérdezzem az illető hölgytől: ugyan, mivel foglalkozik hétfőn reggel nyolctól kilencig, ha se jegyet nem ad, se pedig igazolványt nem csinál? Erre azonban nem került sor, mert jött egy fiatalember, aki az imént említett bácsit és a szóban forgó hölgyet is ismerte. A következő párbeszédnek lehettem tanúja: — Kérem, csinálja meg neki. Munkába megy. Legalább az én kedvemért tegyen kivételt. . . — Nem csinálom, tanulják meg a rendet. Ha egynek most megcsinálom, jön utána a többi is . . . — Nekem se csinálná meg? — Magának igen, de nekik nem. Tanuljanak rendet. Addig-addig vitatkoztak, hogy a „hölgyemény” mégiscsak beadta a derekát: az igazolvány két kurta perc alatt elkészült. Es most gondoljuk csak meg: ha a hölgy nem vitatkozik, hanem rögtön elvégzi ezt a kétperces munkát, bizony, jelentős mennyiségű időt takarított volna meg. Bár az is igaz, hogy akkor meg az utasok nem tanulnának rendet . . . Háromnegyed kilenc körül, mikor már elég sokan álltunk a pénztár előtt, végre én is megkaptam a szükséges menetjegyet. Aztán még várni kellett a helyjegyre. Hát arra aztán fölösleges dolog volt várni. — Mert — mint már említettem — a helyjegy egy nem létező kocsiba szólt: úgyhogy ezúttal állva utaztam. Volt hát időm, hogy kidühöngjem magamat. Mást — állva — nemigen csinálhattam. S közben arra is gondoltam, hogy azt a bizonyos hölgyet sem ártana megtanítani a „rendre". Ámbár elismerem, hogy egy kis tapintat mégiscsak van benne: hiszen a szóban forgó jegyet éppen nekem, a Bratislavába utazónak adta, holott olyan embernek is adhatta volna, aki mondjuk Üstí nad Labembe vagy Berlinbe utazott . . . Sarah Bernardt, Greta Garbo és más színésznők után most Isabella Adjani játssza a kaméliás hölgyet. A filmet J. Losey rendezte. A müncheni divattervezők nem árulták el, vajon nyárra vagy őszre ajánlják-e a képen látható öltözékeket. A nőknek, akik ilyen ruhában akarnak az utcára menni, minden esetre jó adag bátorságra lesz szükségük. Az eredeti Eiffel torony — úgy látszik vonzóbb, mint miniatűr utánzata. A kanadai Ottawában hamarosan elkezdik egy kalandfilm forgatását, amelynek címe rekord-hosszúságú lesz o filmművészet történetében. így hangzik: „Egy embercsoport kalandja, amelynek tagjai között az égvilágon semmi hasonlóság nincs, kivéve, hogy mindannyiuknak szeme, keze, lába és füle, orra, szája van, illetve vigasz." Az egyik főszereplő Angelika Brichwood. 18 VARGA ERZSÉBET Ha a szülőnek nincs tekintélye, más módszerekhez kell folyamodnia .. .
