A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-03 / 35. szám

0 0 0 ötven után szinte megugranak az évek s fékevesztetten iramodnak előre zordabb és bölcsebb tájak felé. Az idő viszonylagosságának furcsa tréfája, Hogy a gyermekkor szinte végtelennek tetszik, s ahogy haladunk tovább az időben, úgy nő a magunk rohama. Úgy tetszik, Lovicsek Béla, egyik legnépszerűbb hazai írónk nemrég ünnepelte az ötvenet, s íme, születésének 55. évfordulójára koccinthat.

Mit hozott magával az évfordulóra s vajon mire tekinthet vissza? Elbeszéléseket, regényeket, színműveket hozott azon az úton, amely az írók számára mindig göröngyös és sohasem ad alkalmat pihenésre, elégedettségre.

Mint a harmadvirágzás legtöbb prózaírója, Lovicsek Béla is faluról indult. Úgy hisszük, még ma is az innen fakadt élményforrás táplálója, az ad neki új és új lehetőségeket műveinek megírásához. A város, mint kényszerűség, vagy inkább lehetőség keretezi életét, de eszmélkedésének és gondolkodásának kialakítását a falusi közeg határozta meg, mint egyedüli és kizárólagos tényező. A falusi talaj, ahonnan gyökerezik, még ma is a bizonyosságot jelenti nála, a realitást, amelybe fogódzik, ahonnan tájékozódik. Innen kap erős impulzusokat egy-egy új téma megírásához. Mindebbe belejátszanak még háborús élményei, a második világháború tragikusan sötét színei.

Lovicsek Béla tehát a falu írójaként kezdte, mint nálunk annyian, akik az átalakuló falusi életformát igyekeztek megrajzolni, ábrázolni. Ö is abban a történelmi korszakban indult, amikor a személyi kultusz a legjobban virágzott, amikor az irodalmat is erősen deformálta a ráerőszakolt látásmód, a kriti-LOVICSEK BÉLA

köszöntése

katlan lelkesedés és az embert, illetve emberi viszonyokat leegyszerűsítő pozitív és negatív értelmezés, írói gyakorlat. Az író első kötete, az elbeszéléseket tartalmazó „Haragosak” (1957) ennek a karnak sugallatában fogamzott. Duba Gyula egyebek között ezeket írta a kötetről: „A címadó hosszabb elbeszélés, a Haragosok, talán nem a kötet legtökéletesebb írása, de mindenesetre a legfigyelemreméltóbb. Még mindig nagy nehézséget okoz a sematizmus és a különböző irodalompolitikai elgondolások zökkenőin keresztülvergődött írónak a múlt mozgalmi és szervezeti eseményeit meggyőzően ábrázolni." De ha sok is ebben a kötetben a buktató, Lovicsek első könyve már írót avat és igazol, már találhatók benne olyan elbeszélések, amelyek felszárnyalnak s az olvasó fantáziáját is megragadják. A kötet témavilága természetesen a falu, az alakuló, forrongó falusi élet. A ma, a tegnap, a gyermekkor idillikusán ábrázolt emlékképei, a kisebb-nagyobb emberi tragédiák, a haladó és maradi gondolkodás összecsapásából eredő feszültség. Lovicsek legnagyobb erőssége a gazdagon áradó nyelv, amely gördülékeny és élvezetes, illata, zamata van.

Az elbeszélésgyűjtemény után négy évre jelenik meg első regénye, A csillagszemű asszony. A regény cselekménye természetesen falusi környezetből

indul, ábrázolva a szövetkezetesítés bonyodalmait, sokrétűségét. Alaptémája azonban a szerelem, egy falusi fiatalasszony tragikus sorsa. A regény különösen nagy sikert aratott a szlovákiai olvasók körében, második kiadásban is megjelent. A kritika eléggé vegyes értékelést adott róla. Következő regénye, a Tűzvirág 1963-ban látott napvilágot és, ugyancsak sikert aratott az olvasóknál. Talán Lovicsekről is elmondhatjuk azt, ami Németh László jegyzett meg Veres Péterről: „A tehetség, mint a hazajáró ló, botlás közben is tudja, merre az istállója."

Két regényét kisregények, színművek követték. Filmnovelláját, a Boldogtalanokat 1958-ban folytatásokban közölte az Új Ifjúság. Ágnes című kisregénye ugyanott jelent meg 1960-ban, akárcsak a Valakihez tartozni című kisregénye 1961-ben. A Szabad Földművesben 1967-ben látott napvilágot Álmok nélkül című regénye, majd két évre rá az Egy szikra az égen. Az Aranyfüstkeringő című kisregényét 1966-ban, majd Forgószélben című regényét a Hét közölte. Hosszú éjszaka című regénye a Pravda Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1975-ben.

Több színműve rendkívüli sikert aratott amatőr színjátszóink körében, s még ma is gyakran színre viszik. Színművei: Húsz év után (1959), Baj van a szerelemmel (1962), A csillagszemű asszony (1964), Ezüstlakodalom, Végállomás (1968). Több darabja díjat nyert. A csillagszemű asszonyt hivatásos együttes, a Komáromi Magyar Területi Színház is bemutatta. Legújabb darabjai a Tűzvirág és az Alattunk a város, felettünk az ég. A Tűzvirág szintén díjat nyert. Mindkét utóbbi darabját a MATESZ kassai Thália Színpadán mutatták be nagy sikerrel.

Végül még annyit: Lovicsek Béla

1922-ben született a Zseliz melletti Nagypeszek községben. Iskoláit Léván, Zselizen és Bratislavában végezte. 1950- től tanított, 1969-ben felkerült Bratislavába és azóta a Hét szerkesztőjeként dolgozik. Az ötvenes évek elején kezdett publikálni, tehát több, mint huszonöt esztendős írói múlt áll mögötte.

Barátai s olvasói azt kívánjuk neki, írjon még sokat, alkosson sok művet erőben, egészségben, mindnyájunk örömére. D. GY.

• • • Középkorúnak látszó férfi ül a sűrű kákával benőtt és bokrokkal övezett tó partján. Arca beesett és sápadt, mintha kilúgozták volna. Két horgászbotja a víz fölé hajlik, azokat figyeli alig rebbenő szemmel, s hogy mikor csapódik fel a kapásjelző karika.

A víz tükre sima, levél sem rezdül, szinte áll az átforrósodott levegő, pedig a nap korongja már a városon túli hegygerincen ül kissé elpirulva, mintha szégyellné magát. Rótt sugaraival aranyhidat húz át a tavon. A férfi most azt pásztázza a szemével, gondolatban azon ballag véges-végig, valahová messzire, túl a partokon, a semmibe. Közel-e, távol-e a semmi? ... Keserű vonás szegi a szája szegletét. Abban a keskeny, kis árkocskában benne van a múltja, a jelene s talán egy kicsit a jövője is, ha ő még egyáltalán gondolhat a jövőjére. Mennyi az ő jövője s meddig tarthat? Egy napig, két hétig. egy hónapig, esetleg fél évig ... Igaz, az egy-két nap is jövőt jeleni, a következő perc és óra is az, annak is örülni kell, mert az is egy darabka élet.

Csend van, amit csak néha tör meg egy-egy víz fölé röppenő és visszahulló hal csobbanása. A férfi megszokott, gépies mozdulattal veszi elő a cigarettáját, öngyújtóját, de nyomban vissza is csúsztatja a zsebébe: neki nem szabad, megtiltották ... Kis idő múlva azonban csakazértis rágyújt. Makacskonokul szívja, fújja a füstöt, kis híján felnevet. Kínjában. A felfelé törekvő nevetés a torkán akad és keserűen visszafolyik, vissza a helyére, még azon is túlra, le, egészen a lábujjáig, hogy ott csattanjon ki.

Látott már valaki röhögő lábujjakat?

„Hé, emberek, ide, ide gyertek, nézzétek és halljátok, én vagyok az első ember, akinek röhög a kislábujja! .. ."

A félig elszívott cigarettát a vízbe dobja. Parazsa sisteregve löki utolsó füstjét az égbe, a vízben maradt esőnk pedig elring az enyészetbe ... akárcsak ő a szaladó percekkel és órákkal .. .

Bár a dús, selymes fű felfogja a léptek zaját, mégis hallja, hogy valaki közelít hozzá, aztán az a valaki megáll, leül, talán le is fekszik. A bokrok sűrűjéböl nem látja, inkább csak érzi a közelségét. Nem törődik vele.

Kis idő múlva halk zokogás üti meg a fülét.

Sohasem szokta más dolgába ütni az orrát, most mégis azt teszi:

— Segíthetek?

Semmi válasz, a zokogás azonban abbamarad.

— Segíthetek? — ismétli meg a kérdést.

— Menjen a pokolba! — hallja a durcás, ellenséges választ. Túl fiatalos, majdhogynem gyerekes a hang.

— Éppen oda készülök — feleli a lérti —, fején találta a szöget.

Erre aztán mozdul a bokor és tizennyolc-húsz év körüli lány jön elő „rejtekhelyéről“. Megáll a férfi mellett.

— Szóval maga a pokolba készül? — kérdi a lány szemtelenül, kihívóan, gúnnyal.

— Pszt! — teszi keresztbe mutatóujját a férfi a száján és végigméri a lányt: szép, arányos testű, koromfekete hajú, de az átlagosnál jóval csúnyább arcú. — Halkabban, kislány, elzavarja a halaimat!

— Fütyülök a halaira!

— Pedig megajándékoznám eggyel, ha fognék.

— Micsoda nagylelkűség!... Utálom a halat!

— Én is.

— Mégis horgászik?

— Hát igen ... Kedvtelésből, illetve . . . kényszerűségből ... Van ilyen — mondja a férfi. — Ha leül, elmesélem a horgászás minden szépségét és titkát.

— Nem érdekel — mondja a lány. de azért csak leül. Felhúzza a lábát, átfonja a két karjával, állát a térdére támasztja és úgy bámulja a vizet. Kis idő múlva megszólal: — Lefogadom, hogy most azt fogja megkérdezni, miért bőgtem?

— Nyert.

Hosszú szünet.

— ... illetve nem is nagyon érdekel — szól a férfi.

— Színésznő akarok lenni — mondja a lány sokára.

— Én meg milliomos szerettem volna lenni fiatalkoromban, de nem sikerült. Mégsem bőgtem.

— Gúnyolódik? — kérdi a lány sértődötten. — Hát nem érti? Ilyen ábrázattal színésznő!... Maga nem nevet ki. mint anyu tette délután. Miért nem nevet, nevessenek csak. úgyis az leszek, igenis színésznő leszek!

Aztán a férfi a színészi pálya nehézségeiről és szépségeiről beszélt, meg

arról, hogy nem csak tehetség kell hozzá. hanem jó adag szerencse is, ami pedig az ábrázatát illeti, ne higgye, hogy mindig a szép az igazán szép. Aztán arról is beszélt, hogy nem érdemes túlságosan elkeseredni, ha netán mégsem sikerülne, hiszen manapság annyi, de annyi a szép és érdekes pálya, hogy a fele is sok, van miből választani.

— Jó, jó, nem szövegelek annyit, tudom, csupa közhely, amit mondtam, de olykor sok igazságot rejtenek a közhelyek, meg aztán ... elmennék én akár kőtörőnek is, csak mehetnék ... — mondja a férfi s egyre gyakrabban tekint az órájára, amit a lány is észrevesz.

— Vár valakit?

— Igen. a feleségemet, kocsival szokott értem jönni.

— Akkor felszívódom — mondja a lány —, mert még félreérti, ha együtt talál bennünket.

— Nyugodtan maradhat: mindig megbíztunk egymásban ...

Néhány perc múlva valóban megérkezik a férfi felesége. A kölcsönös bemutatkozás után megkérdezi a férjétől jól van-e. meg azt is megjegyzi, hogy nincs rendben a gyújtás, megnézhetné. majd ő addig figyeli a botokat.

A férfi a kocsihoz ment. a kél nő magára maradt és hosszan elbeszélgettek. Mindenről. Végül a lány megkérdezte. mi a férje foglalkozása.

— Sebész ... de néhány hónapja már nem dolgozik . . .

A lány a távoli hegygerincre tekint:

— Ma nagyon szép a naplemente — mondja csendesen.

— Valóban, nagyon szép ... — feleli az asszony. Sóhajt és sírni kezd. — Sajnos nem mindenkinek szép. ha szép is . ..

— Talán beteg a kedves férje? — kérdi a lány döbbenten.

— Rákos... — bólogat maga elé az asszony — menthetetlen ...

Soha nem érzett fájdalom érinti meg a lányt. Kínjában és szégyenében szeretne felüvölteni. de már késő . ..

P. HAVRAN felvétele

15

LOVIC5EK BELA: NAPLEMENTE