A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-03 / 35. szám
és egy fejlettebb ősállapot letarolt maradványai.” Ide illenek, kiegészítve az iméntieket a következő sorok is, amelyek Sőregi János tollából származnak: „A tiszai ártereknek és így a Hortobágy pusztának is a középkorban benépesült erdős tájai nem kizárólagosan háborús dúlások és nehéz járványok miatt néptelenedtek el, hanem azért is, mert a kedvezőtlenre vált megélhetési és természeti viszonyok az ottmaradást lehetetlenné tették. A falvak kiélték a vidéket; az emberek összegázolták, elférgesítették a telepet, kiirtották a nyárban enyhet, télen tűzifát adó erdőket. Élelemhiány, az ezt követő testi-lelki legyengülés, nagy halandóság, arra késztette őket, hogy vagy a keleti erdőzónák, vagy a Tisza felé, a parti dűnék lankáihoz húzódjanak. Középen maradt az egészségtelen nagy síkság, az ártér, lakatlanul, pusztának.” „Egykor mintegy húsz falu volt a mai pusztán . . .” Az „isten homloka” Az autóban Megyery László, a Hortobágyi Nemzeti Park mezőgazdasági szakfelügyelője ül mellettem. A két napra szóló hadíterv részleteit illeszt- J getjük egymáshoz. Ami abból áll — j okulva a korábbiakon — hogy elfogadóm kísérőm javaslatait. Csupán annyi a kikötésem, hogy kerüljük a turisták számára való látványosságokat. Kivételt képez a ménes és a magyar szürke gulya. Hamar elhagyjuk Debrecent, de hiába lesek kifelé — puszta sehol. Az út két oldalán megművel földek. Haragoszöld kukoricatáblák, kasza alá érett gabonák, vagy a már learatott tarlók. Semmi különös. Aztán egy szélvédő nyárfasor mögül előbukkan az ég hajlatáig futó síkság, Majdnem azt írtam: a semmi. Pedig ez még csak a kezdete volt az igazinak. Amolyan szemszoktató, hogy később a még kopárabb és még szőkébb szikes-füves végtelenségen ne csodálkozzék többé. De hiába volt a szemszoktató bevezető. Dombokhoz, hajlatokhoz, hegyekhez, erdős hátakhoz szokott tekintetem ekkora tágasságban még órák múlva is el-eltévedt. A híres Hortobágyi Csárda előtt, s a fehérre meszelt, nem kevésbé híres Kilenclikú hídon úgy gördültünk el- és át, hogy eszembe se jutott lassítani. Valami ismeretlen erő vonzásába kerültem, amelyet a földig hajló felhők tóján vélek fellelni, de amely — ahogy felé indulok — egyre távolibbnak tűnik. Ezért később azt jegyzem fel oda, ahová az érdemesebb dolgokat illeszti az elme, hogy bármit is mutat a látszat, ennek a pusztának ott a közepe, ahol egy ember áll. Ha csak a földön is! Hát még ha lóháton ül! Ügy óriásnak mutatja a mögé terülő földi és égi mező. Máta pusztára érvén a megcsappant ménest az itatóvályú körül találjuk. A két csikós a kútkóván ülve alig vet egy futó pillantást fényképezői ügyködésemre. így nyáridőben az autóbuszokon ideérkező turisták kattogtatják rájuk masináikat. Naponta száznál is többen. Földön, lóháton, itatóvályúnál, terelés közben, vagy ha „mutatvány" is szerepel a turistaprogramban, akkor mutatvány közben. Ha látnák, a leghíresebb filmcsillagok is elsápadnának az irigységtől. Ök pedig nyugodtan, méltósággal tűrik mindezt. A kút káváján ülve én azonban a kezüket nézem, amely kérges, kemény. Mint minden munkásemberé. Prológus-féle h ember gyakran megtorpan gyarapodó éveit számlál- M va, ha fölemelt fejjel tógabb horizontot keres. E " ® megtorpanás pedig leggyakrabban ama keserű felismerés következménye, hogy a számára kijelölt bejárható világnak csak egy részét járta be, csak részben ismerte meg. A messzibb — bejórhatatlan —világ ilyenkor nem hiányzik. Csak ez a közelebbi, amelyhez valamilyen módon kötődik a gondolkodása, élete. Magam is így vagyok ezzel. S mennél többet járok be a számomra bejárható világból, annál jobban érzem annak a résznek a hiányát, amely ugyan e világ határain belül áll, de amely még látása nyomán nem oldódott élménnyé, emlékké bennem. Olyan tájak ezek, amelyekre eddig a mesék, elbeszélések, regék, dalok, mondák, legendák, röviden: a mondott és írott emlékezet kalauzolt csupán. Ezek egyike a Hortobágy. A puszta. Tavaly ősszel egy este, ködben, autóbuszon a széléig értem el. A Hortobágyi Csárdáig, amelynek hosszabbik faláról Petőfi vizsgálgatja rebbenetlen bronz-tekintettel mai, észtveszejtő rohanásunkat. Azon a ködös estén kiálltam a Kilenclikú híd Debrecen felé eső kaptatójához, s hallgattam a hídpillérek alatt surrogó folyót, amely a sötétnél is sötétebb mélységeket bugyogtatott a mélyből elibém. Történetesen azt, hogy semmi valósat nem tudok erről a pusztaságról; arról a pusztáról, amelynek földrészünkön nincsen párja. Csak a csikós-gulyás-betyártörténetek felszínes — délibábos — romantikája ragadt rám bogáncsként. Egyik oldalon. A másik oldalon Petőfi, Móricz és Veres Péter pusztája él bennem. De valóságo — földje, vizei, ege, fái, füvei, madarai ott rejtőznek az éjszaka feketeségében. Ott, és akkor a Kilenclikú hídnál döntöttem el magamban, hogy a lehető legrövidebb időn belül — világos nappal — megnézem mi található a híres híd túlsó oldalán. „Emberi mű .. Az akkori elhatározás óta jó fél év telt el, s most a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatói irodájában Salamon Ferenc igazgatónak sorolom pusztai szándékaimat. Salamon Ferenc a kékfestővel leterített kerek asztal túloldaláról mosolyogva bólogat, majd a realitásokat számba vevő gyakorlati ember jóindulatával visszaállítja elszabadulni készülő képzeletemet a valóság talajára. — A Csárda még nem a Hortobágy — mondja. — S a Hortobágyi Nemzeti Park sem őspuszta. Csak puszta. Az ember tette azzá. Ezek a mondatok megfordították a cselekvés irányát bennem. Mert — hitem szerint — a természet ősállapotának egy darabját véltem felfedezni a következő órák-napok során, s most hirtelen kiderült: amit látni fogok, „emberi mű . .." Illő volt hát alaposabban utánanézni mindannak, amit ez a puszta rejt a magamfajta gyanútlan kíváncsiskodó előtt. „A puszta — olvasom a Hortobágy című könyvben — másodlagosan, az ember beavatkozásának hatására jött létre. Sem természeti, sem egyéb viszonyai nem ősiek, egy régen tönkrement 12 TÖRETLEN